Szerző: Urban Bolta
Előadó: Alice In Chains
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 54:10
Értékelés: 4.5/5
Minden zenerajongónak égnek áll a haja, amikor olyan zenekar újraindulásáról (vagy folytatásáról) hall, amelynek legfontosabb figuráit, legismertebb tagjait már elvitte a halál. Boston, Thin Lizzy, Queen… jó néhány ilyen név akad. Hasonló történt a seattle-i óriásokkal, az Alice in Chainsszel is, ahol minden igazi grunge-rajongó azt kérdezte magától: minek az újrakezdés, ha Layne Staley már nincs közöttünk? Hát, alaposan ránk fért a nyelvharapás: Cantrell & társai kiváló pótlásra leltek William DuWall személyében, és együtt olyan lemezt vettek fel, amely nemcsak méltó Staley-utód, hanem annak ellenére, hogy sok év választ el attól az időtől, amikor a grunge uralta a rock’n’rollt, az igazi AiC-hangzást is megragadja.
Az Alice in Chains története 2002 áprilisában ért véget, amikor a zenei világot megrázta a hír, hogy a zenekar frontembere és ikonja, Layne Staley heroin-túladagolásban életét vesztette. Az AiC akkor már évek óta nem működött, és az énekes halála lezárta, becsukta e sikeres banda könyvét. Három évvel a tragédia után az Alice in Chains (1995) című lemez idejének hármasa, Cantrell – Inez – Kinney először állt újra együtt színpadra: az ázsiai cunami áldozatainak megsegítésére rendezett koncerten léptek fel. Azóta egyre erősebb volt a kapcsolatuk, jött egy turné, ahol Cantrell gitáros mellett a mikrofonnál feltűnt az alig ismert William DuWall, és az első (újabb) jelek után négy évvel megjelent az új, hőn áhított lemez. A megjelenés előtt két nagy kérdés lebegett a levegőben: hogyan boldogul William DuWall, és milyen irányt vesz az új évezred Alice in Chainje?
A Black Gives Way to Blue méltó folytatása a korábbi AiC-kiadványoknak, könnyen viselhetné az 1992-es évszámot is. Hallani rajta a zenekar felismerhető hangzását, a nagyon lassú ritmust, hozzá illő riffeket, amelyek lassúsága melankóliát és depressziót ébreszt a hallgatóban, és megteremtették a saját, tipikus grunge-morbiditásuk alapját. Az AiC mindig szívesen hangsúlyozza, hogy a nyolcvanas évek végén heavy metal bandát alapítottak, nem grunge-zenekart, ennek megfelelően némelyik dal hangzásába szívesen keveredik egy-egy súlyos metálriff, és a „Jar of Flies”-korszak akusztikus részei sem idegenek tőlük. Mesterien olvasztották mindezt tizenegy dalba, amelyek biztosan nem hagynak hidegen egyetlen eddigi AiC-rajongót sem. A csúcspontok száma nagy, vagy másképp: a lemezen nincs gyenge pillanat, ami a múltban előfordult. A Your Decision és a Private Hell akusztikus ízű igazi csemegék, a Check My Brain vagy a bonyolultabban felépített Acid Bubble pedig, amelyek veszedelmesen emlékeztetnek a Facelift-korszakra, hamarabb találják meg az útjukat a keményebb ritmusok hívei szívéhez. Különleges hangulatot teremt a címadó dal, amelyben a híres vendég, Elton John és zongorája jelenlétében az Alice in Chains talán pályafutása leggyengédebb szerzeményét alkotta meg. A lemez nagyon erős mondanivalót hordoz: a legtöbb dalban hol közvetlenül, hol csak a sorok között érezhető a barát, a volt énekes, Layne Staley elvesztése okozta megszállott lelkiállapot. Az All Secrets Known nyitósoraitól („Hope, a new beginning, time, time to start living”) egészen a címadó dallal záruló lemezvégig velünk van Staley szelleme, akinek – tippelek – a lemez jórészt ajánlva is van.
Jerry Cantrell, a kiváló gitáros, kezdettől fogva a dalok többségének fő szerzője volt, és most is az. A legutóbbi AiC-lemez óta eltelt tizennégy évnyi szünet és a két közbeeső szólólemez nem merítette ki a gitáros erejét és képességeit, sőt, láthatóan végig új ötleteket csiszolgatott magában, amelyeket papírra vetett. Néhány dal megírásában a zenekar tagjai segítettek neki, és kiváló albumot adtak ki, nagyon magasra téve a mércét a jövőbeli munkához. A legújabb tag, az énekes és ritmusgitáros William DuWall, aki a lemez legnagyobb érdeklődésének tárgya, kiválóan megtalálta a helyét az új szerepben. Látszik, hogy minél pontosabban el akarja találni elődje, Staley hangját, és a szinte azonos hangszín nagyon jó szolgálatot tesz neki ebben a nehéz és veszélyes szerepben, annak ellenére, hogy a hangja valóban csak a dalok egyes részeiben kerül előtérbe, hiszen végig Cantrell hangja nyújt neki énekes menedéket és támaszt. Együtt alkotják a jellegzetes vokális harmóniát, az Alice in Chains kezdetek óta védjegyét, az összehangolt, harmonikus éneklésben pedig eddig is a legmesszebb jutottak.
Az Alice in Chains ezzel a lemezzel új szintre lépett az útján. Az album nemcsak kiváló visszatérőlemez, hanem általánosságban is kiváló album. Koszos és sötét, a vele szembeállított akusztikus részek pedig emlékeztetnek rá, miért tartozott az Alice in Chains egykor korának legkiemelkedőbb zenekarai közé.
Felállás
Jerry Cantrell – ének, szólógitár
William DuWall – ének, ritmusgitár
Mike Inez – basszusgitár
Sean Kinney – dob
Vendégzenész:
Elton John – zongora a »Black Gives Way to Blue« című dalban
Producer
Nick Raskulinecz
Számlista
1. All Secrets Known
2. Check My Brain
3. Last of My Kind
4. Your Decision
5. A Looking in View
6. When the Sun Rose Again
7. Acid Bubble
8. Lesson Learned
9. Take Her Out
10. Private Hell
11. Black Gives Way to Blue
