Guitar Gangsters And Cadillac Blood
Előadó: Volbeat
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 48:37
Pontszám: 3.5/5
A Volbeat azon új zenekarok közé tartozik, amelyek zenei megközelítésükkel az utóbbi időben igencsak felkeltették az érdeklődést. A dánok a metál elemeit keverik – ebből leginkább a Metallica hatása érződik –, ehhez rockabilly, punk és country elemeket adagolnak, a színtéren egyre forróbb a nevük, koncertszínpadon pedig egyre keresettebb attrakciók. Fogyasztják őket a tinédzserek, akik amúgy nem feltétlenül hallgatnak metált, hanem inkább a mai party rockot vagy a „vidáman elferdített punkot”, amivel manapság tele az MTV.
A „Guitar Gangsters And Cadillac Blood”, a zenekar harmadik lemeze négy év leforgása alatt, már az első repedéseket mutatja. A zenekar a produkcióban lágyított a hangzáson, és már nem tud olyan kellemesen meglepni a fent említett műfajok ötletes kombinációival, amelyek az első két albumon annyira izgalmassá tették őket. A tizenkét új szám közül egy kéz ujjain megszámolhatók azok, amelyeket érdemes többször is újrahallgatni. Ilyen mindenekelőtt a címadó dal, amelyben megvan az ismert Volbeat-minőség: a Metallica-féle metálhangzás és egy jó adag country-dallamosság házasítása. Michael Poulsen telt, mély–középmagas, tiszta dallamos éneke a „punkos Presley-jellegű”, kötelező „nyöszörgéssel” fontos tényező, akárcsak a dupla lábgép bevetése az átvezetéseknél. A két elem együtt sikeresen emlékeztet a Volbeat új, eredményes, műfajokat összeütköztető csapására. A Sad Man’s Tongue vagy a Pool Of Booze Booze Booza összegzését sikeresen adja vissza az új albumon a Hallelujah Goat. Itt van még a jól feltámasztott Wild Rover Of Hell, amelynek sikerül megbontania az album az elődökhöz képest „édeskésebb” alaphangulatát. Érdekes pont még a Still Counting is: az intróban (és a versszakokban) lüktető ska-beütéssel, a folytatásban pedig metálosított gurulással, amiből ezen az albumon bizony vérszegényen jutott. Az ilyen kontrasztokban a Volbeat a legerősebb.
Egyébként az új albumon a country és a rock tudatosan eltúlzott keverésénél a Volbeat-karrierben először érezni a „felszínesség” árnyalatát, ami elveszi a helyet a „szellemesség” elől, és a jól ismert, pozitív hangulatú Volbeat-pimaszkodás bélyegétől. Korábban a mérleg a másik irányba billent, és a Volbeat ezeken az albumokon sikeresen megőrizte kifejezésmódjának teljes hitelességét.
A punkos Back To Prom, amely kötelezően a farmon hajnalban nyerítő lovak illatát árasztja, majd az utána következő, lelassított Mary Anns Place női–férfi duettel (ez a szám amúgy remek hangzásbeli hátteret kap az akusztikus és elektromos gitárokból) elveszi az album elejének tüzét, amelyet a címadó dal gurulása teremtett meg. A Hallelujah Goat után az album lassan, de kitartóan vezet lefelé. Dalról dalra. Ezt nem tudja elfedni a punkos western-partis támadás sem a következő We-ben, sem az olyan számok, mint a Mabellene I Hofteholder, a Light A Way (zenekari hangszerelésekkel) vagy a Hank Williams-feldolgozás, az I Am So Lonesome I Could Cry. Az A Broken Man And The Dawn-t leginkább a drámai záró rész emeli ki az átlagból. A Find That Soul sem váltja be a reményeket: mexikói hangulatú gitárdíszítéssel indul, a nyitó riff sokat ígér, a címadó dal agresszióját idézi, de aztán belevízesedik a refrén vigadozóan sekélyes dallamvilágába.
A „Guitar Gangsters And Cadillac Blood” kevesebb kifejezésbeli frissességet, több kiszámíthatóságot és önismétlést, vagyis már hallottat kínál. Leginkább az érezhető, hogy a zenekart elfogta a még nagyobb kereskedelmi siker vágya. Ehhez pedig fontos, hogy a piac minél telítettebb legyen veled, ami persze azzal jár, hogy minél gyakrabban kell lemezt kiadni. A másik tényező a hangzás meglepő „puhítása”, ami a rádióhullámok meghódítására irányuló vágyról árulkodik. A lemezzel kapcsolatos megjegyzések ellenére a zenekar népszerűsége csak felfelé ível. Ezt a folyamatos koncertezésnek köszönhetik, ahol színvonalukkal gond nélkül meggyőznek minden látogatót arról, hogy valódi fából faragták őket. A „Guitar Gansgsters And Cadillac Blood” amúgy színvonalas album, de már nem annyira ütős, a producerek kormányánál kicsit több a kontroll, az agresszióból és a merészségből viszont kevesebb jutott, mint amit az első két lemez kínált. A zenekar rajongóinak az album biztosan tetszeni fog, de azokban is felkeltheti az érdeklődést, akik még nem ismerik őket. A Volbeat ugyanis megtalálta azt a zenei kifejezésmódot, amely csak rájuk jellemző. A fickók pontosan tudják, mit csinálnak és mit akarnak. A „Guitar Gangsters And Cadillac Blood” olyan album, amely sikeresen megerősíti a zenekar helyét a zenei térképen. Az a kérdés viszont, hogy a „puhítás” és „édesítés” trendje nem folytatódik-e a jövőbeli stúdióalbumokon is.
Felállás
Michael Poulsen – gitár, ének
Thomas Bredahl – gitár
Anders Kjølholm – basszusgitár
Jon Larsen – dob
Produkció
Jacob Hansen
Számlista
1. Intro (End of the Road)
2. Guitar Gangsters & Cadillac Blood
3. Back to Prom
4. Mary Ann’s Place
5. Hallelujah Goat
6. Maybellene I Hofteholder
7. We
8. Still Counting
9. Light a Way
10. Wild Rover of Hell
11. I’m So Lonesome I Could Cry
12. Broken Man and the Dawn
13. Find That Soul
14. Making Believe [*]
*…bónuszdal