Előadó: Moonstone Project
Kiadó: Blistering Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 52.08
Értékelés: 3/5
A Moonstone Project legújabb expedíciója, amely ezúttal sokatmondóan a Rebel On The Run címet viseli, tovább erősíti Matt Filippini pozícióját a Deep Purple-família szűkebb körének örökségét fanatikusan tisztelő rajongóként (a zenei családról van szó, persze). Az olasz gitárvarázsló idén is összeszorította a fogát: mondjuk úgy, a fószer bátran kihasználta a kapcsolatait és az ismeretségeit, és egy maroknyi nagyra becsült zenésszel közösen összefőzött egy meglehetősen ízletes minestrónét zenei akrobatikából, tele vintázsillatú riffekkel, ritmikailag mozgalmas témákkal és hammondos felvillanásokkal, amelyek gyorsan ott lesznek a régi iskola rockrajongóinak étlapján.
Mindazonáltal az óvatosság itt egyáltalán nem árt. A Rebel On The Run szolid munka, elsősorban azokat nynyűgözheti le, akik nem szokták meg Matt kísérletezéseit. Mi többiek viszont, akik a fiatalembert már hallottuk, vagy talán élőben is láttuk, az albumtól egész sor kétellyel gazdagodunk. Egy riasztócsengő hangja itt egyáltalán nem lenne felesleges, hiszen Matt Filippini minden lépésnél az alkotói stagnálás jeleit mutatja. Az album persze a várakozásoknak megfelelően hű marad a 70-es évek felé forduló nosztalgiához. Hol itt a gond? A Rebel On The Run semmi megrázóan újat nem kínál, még kevésbé lenyűgözőt, sőt: Filippini virágaiból frissen aranyzsolt csokor óvatosan ott folytatja, ahol a korábbi Moonstone-kalandok az alkotói kerékvágásban tartottak! Az album már a felszínes hallgatás alatt is hamar bátran felszolgál minden lényeges kifejezőelemet, amelyek többnyire szégyentelenül a Deep Purple Mk3-korszakának hangzásához húznak párhuzamot. A Rebel On The Run át van itatva a 70-es évek aromáival, kicsességével és energiájával, ami önmagában persze még nem probléma. Zavaró az ötletesség hiánya, ami fáradhatatlanul gyötör minket az már hallott keményrockos fogások átlagos újrahasznosításával. Nehogy félreértés legyen: Filippini falanxának tehetsége vitathatatlan, mégis az erősebb tartalom kovácsolásához szükséges koordináció és érzék hiányában kénytelenek vagyunk lerágni a bár ígéretes riffeket, amelyek szomorúan túl gyakran egy végtelenül átlagos kivitelezés kegyvesztettségében végzik. Matt ötletei, bármily biztatóak is, emiatt csak ritkán érnek be lenyűgöző szintre, mindezt annak ellenére, hogy a fószer a szokásához híven ezúttal is számos jeles zenei nevet fogott be a Moonstone-projekt kerekei elé. A House Of Lords csalogányán, James Christianen kívül a rockzene eminenciásai közül Clive Bunker, Ken Hensley, Ian Paice és Glenn Hughes örvendeztet meg minket jelenlétével. Az utóbbi ötleti hozzájárulása nyilvánvaló a Closer Than You Think-ben, amely akkor is teljesen hughes-esen szólna, ha nem tálalnának hozzá túlzó énekes grimaszolást. És ha már Glenn Hughesnál tartunk: az ő szólópályájának tisztelői könnyen belerázódnak a Moonster Boosterbe, amely James kiválóan visszafogott énekét leszámítva, főleg a refrénben, erősen valamelyik „Voice of Rock”-kaliberű motívumra hajaz.
A lelkesedés a „szivárványos-lilás” színárnyalatok iránt a Rebel On The Run-on sosem fogy el igazán. Amikor a Hey Mamával Mattnek mégis sikerül letennie az album egyik említésre méltó csúcspontját, amelynek élén egy humoros, tipikusan Ritchie Blackmore-iskolájú riffbevezető masíroz, az adósság a gitárlegenda felé így is szembetűnő marad. Az ilyen, már annyiszor hallott minták újrahasznosítása persze könnyen rendkívül zavaróvá válhat, amire például a Cosmic Blues hosszú, éppen ezért még unalmasabb végigsétálása emlékeztet minket. Filippini (nem)kívánt kitörése az átlag szürkeségéből végül mégis sikerül, ezúttal a remek címadó dal, a Rebel On The Run izzásának és energiájának szárnyain. A jól megsütött orgia tüzes gitárjátékból és szaftos hammondalapból, mozgalmas ritmikai platformra építve, félelmetes hangzásképet hordoz, amelynek organikussága az album nagy részének éppen az ellentéte.
Bár a Moonstone Project lovasságától eleve nem volt várható holmi radikális zenei manőverezés, még kevésbé séta feltérképezetlen területeken, a Rebel On The Run-nal Matt Filippini számára tulajdonképpen elsőrendű feladattá válik a friss alkotói szubsztancia bevitele. A pótlék-Deep Purple szerepének feladása elkerülhetetlen, ha Matt a jövőben a saját kifejezésmódjának konkrét fejlesztésével akarja folytatni. A Rebel On The Run szemléletesen ábrázolja a nosztalgia erejét, amelynek gőzeit ezúttal még a leghűségesebb régiőrök is nehéz szívvel szívják majd be. Filippini ezzel szemben úgy tűnik, egyelőre semmi többre nem vágyik, mint a rég elmúlt idők ikonográfiájának és fétiseinek életre keltésére.
Felállás
Matt Filippini: gitár
James Christian: ének
Alessandro Del Vecchio: billentyűk
Nik Mazzuconi: basszusgitár
Francesco Jovino: dob
Alex Mori: dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Glenn Hughes: ének, basszusgitár
Ken Hensley: billentyűk
Ian Paice: dob
Clive Bunker: dob
Produkció
Matt Filippini
Számlista
1. Sinner, Sinner
2. Moonster Booster
3. Cosmic Blues
4. From Another Time
5. Rebel On The Run
6. Closer Than You Think
7. Hey Mama
8. Shooting Star
9. Madman
10. Halfway To Heaven
