Előadó: Entreat.
Kiadó: Moonlee Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 45:05
Értékelés: 4/5
Jobb későn, mint soha – ezt gondoltam, amikor jó négy év után végre a kezembe került a „Deincubation” című album, az Entreat. nevű tengermelléki dallamos death metal csapat lemeze. A srácok valahol Vipava, Nova Gorica, Kanal és az olaszországi Gorizia között szóródnak szét. Sajnos a debütáló „Shaded”-et nem ismerem. Amit a receptoraim eddig érzékeltek belőle, az mindössze az a két mp3, amely a zenekar hivatalos oldalán meghallgatható, mindkettő Once in Fear címmel. Az első lemez 2001-ben jelent meg, ebben az elemző „költeményben” viszont 2005-ről lesz szó.
Az első, ami meglep, az mindenben jobb produkció. Főleg a gitároké. A gitárhang produkciója kiváló. A gitárok szétszórt, riffelős hangzást hoznak, és ez a szétszórtság tulajdonképpen optimálisan építi fel a vastag harmonikus függönyt, amelybe az egyik oldalon a ritmusvonal, a másikon az ének szorgosan beépül. A produkció arra is jól rávilágít, ami a zenekarban a legfontosabb: az Entreat. hangzását alkotó elemek közötti kémiára. A riffekből szőtt függöny markáns, meleg, ugyanakkor kellőképpen lök egyet azzal a viharos dühvel, agresszióval és megalkuvásmentességgel, amelyet egy death metal műfajnak nyújtania kell. Javult a dobok hangzása is, amelyek így sok tekintetben elvesztették az első lemez felvételeire jellemző „dobozos” hangot, a produkcióban azonban még lappang némi tartalék, mert nem teljesen pontos. A lényeg, hogy a dobok – helyenként még mindig egy kicsit túl vékonyak – nem törnek át a hangképen, és ez igaz a nagyon jól illeszkedő growl-énekre is, amely az albumon egy szemernyit sem idegesítő. A growl vokál egyben az alapfaktora annak, hogy a „Deincubation” hihetetlenül jól hallgatható lemez, amelyen a dalok mind megőrzik kompakt értelmüket, vagyis inkább vezérfonalukat, és ahol a hangulatok dinamikus áramlása a refrén és az előrefrén között teljesen logikus, magától értetődő, és maradéktalanul működik. A produkcióban leginkább a basszusgitár-vonalak sínylődnek: kissé túl vannak vágva, és kevésbé érezhetően lökik a teljes hangspektrumot. Summa summarum, a produkció eléri az alapvető célját, hiszen nem sikerül közelebb hoznia a zenekar tagjainak kiváló zenei felkészültségét, a játékban megmutatkozó magas fokú összhangot, és ezzel közvetve a zenekar esszenciáját, szellemét, karakterét, vagy ha úgy tetszik, a lüktetését.
A két gitár a produkcióban kiválóan összehangolt munkája és egymásra hangolódása az a tulajdonság, amely az album fő hajtóereje, és amely ezzel a feszült energiával kimeríthetetlenül viszi előre a dalokat a saját óriási, dühös hullámán.
A Few Seconds In Clearness, utána a Compressed Time And Space, majd a Words tiszta, mélyebb hangfekvésű énekbetétekkel azt is bizonyítja, hogy a srácok sokat fejlődtek az angol hangsúlyozásban a „Shaded” Once című dalának recsegős soraihoz képest. Ezek mind apróságok, de lényegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy az album az első másodperctől az utolsóig, amíg csak forog a lejátszóban, nagy hitelességet sugároz. Ha már a említett dalokról van szó, a zenekarnak elég ügyesen sikerült egyesítenie a tiszta ének vezette motívumokat a „growl” megközelítést követőkkel. Ez a tiszta és growl ének közötti váltogatás egyúttal a hangulatot és a dinamikát is változtatja, némi kiszámíthatatlanságot visz bele, és így érdekes marad a hallgatás. A Miss Norbet, ahol a riffelős death metal pusztítás és a nyugodt rész kontrasztja kiválóan működik, például a vonósokkal kísért csendes passzus beiktatása után, enyhe adagban a Moonspell fogásait idézi.
Az album a Ride (Desperado) riffjével indul, ami tipikus példája annak a pillanatnak, amikor a régi iskola találkozik az új, divatos groove-val. Az ember bizonytalanságban marad, vajon metalcore vagy death metal zenekar áll-e előtte. De az ének becsatlakozása után a dolog tisztábbá válik. Ez az a szám is, amely mutat néhány tartalékot, például hogy a refrén atmoszférában még hatásosabb lenne, ha a dupla lábgép dübörgése támogatná, másrészt viszont egy pillanat alatt megteremt egy ragadozó mozzanatot, amely teljesen megfogja a hallgatót. Köszönhetően a két gitár rángatós riffszorításának kiváló produkciójáért.
Még mindig érezni, hogy az Entreat. sokat köszönhet a dallamos death metal göteborgi iskolájának, olyan hatásos képviselőkkel, mint a Dark Tranquility, a régebbi In Flames, de az At The Gates is. Nem lehet nem észrevenni, amikor harmóniákat építenek terchangzatokban a riffekbe, vagy amikor csak egyhúros, harmonikus pengetéses tombolás tanúi vagyunk (például az Incubate Scare). Persze derék szlovénjeink mindezt a maguk módján művelik, és tulajdonképpen ez az egész lényege. Régi iskolás módon állnak a dalokhoz, de divatos „groove” produkcióval, amelyet a jövőben biztosan tovább fejlesztenek. 2005-ben, egy többnyire kiénekelt műfajban – oké, vannak egyének a la Quo Vadis, akik ezt mindenben tagadják – a „Deincubation” tapasz a sebre, bizonyíték arra, hogy még mindig feltűnnek olyan zenekarok, amelyek sokat ígérhetnek. A „Deincubation” a kis Szlovéniának rendkívüli jelentőségű album, mert olyan színvonalat ér el, amely köntörfalazás nélkül kihívhatja az efféle teljesítményeket az egész bolygón. Merem állítani, hogy a „Deincubation” a szlovén heavy metal legjobb lemezei közé tartozik. Érdekes lesz figyelni, mit kínál majd a zenekar a következő albumával.
Felállás
Patrik – ének
Miloš – gitár
Matjaž – gitár
Peter – basszusgitár
Jonathan – dob
Produkció
Alex Azzali & Entreat.
Számlista
01. Ride (Desperado)
02. Non Plus Ultra
03. Few Seconds In Clearness
04. Compressed Time And Space
05. Words
06. The Salesmen Of Dreams
07. Miss Norbet
08. Imperfect ID
09. Incubate Scare
10. The Wrath Of Who We Wish To Be
11. In Need Of An End
