Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Stackridge
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 50:34
Értékelés: 4.5/5
A Stackridge egyedülálló brit progresszív folk rock zenekar, amely pályafutása nagy részében bohókás humorral dobálózott, a jellegzetes angol csípős gúnyt sem nélkülözve. Intelligens, szarkasztikus beszólásokkal teli szövegeikkel a brit társadalom legfájdalmasabb pontjait bökdösték, miközben nagy hangzásbeli rajongást ápoltak a Beatles iránt, ezért gyakran hívták őket vidéki Beatlesnek, bár a stílusukat általában nagyon nehéz bekategorizálni. A Beatles mellett ugyanis rendkívül széles hatásspektrumot találunk a zenéjükben, Frank Zappától és a népzenétől egészen néhány klasszikus zeneszerzőig, élen Igor Stravinskyval. Lényegét tekintve a Stackridge temperamentumos népi muzsikusokból állt, akik nagy szimpátiával fordultak a kelta pasztorál felé, emellett kiváló hangszeresek voltak, akik páratlanul értettek ahhoz, hogyan kössenek össze gyönyörű akusztikus dallamokat fenséges szimfonikus hangszerelésekkel, a fuvola és a hegedű nélkülözhetetlen használatával. Mindez kétségtelenül a hetvenes évek legérdekesebb, de gyakran figyelmen kívül hagyott progresszív rockzenekarai közé sorolta őket. Hatásukat néhány rangos brit prog- és popróz-zenekarra, élen a Queennel, a Supertramppel és a 10cc-vel, nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A Stackridge már remek, azonos című debütalbumával bebizonyította, hogy külön fából faragott zenekar, amelyet nem volt nehéz megszeretni, feltéve, hogy már korábban is rajongtál a Beatlesért, a kelta pasztorálért és a fekete humorért. Az album minden szerzeménye külön fejezet, és más-más stílusbeli arcukat mutatja. Meg kell jegyezni, hogy a Stackridge a Konghoz hasonlóan a korai műveiken teljesen saját lírai mitológiát épített fel, számos különös, kitalált szereplővel, akikben az angol társadalom különféle arcai tükröződtek. A folk rock, a pop és a szimfonikus prog rock keverése, valamint a komikus szövegek olykor a Caravan vezette canterburyi zenekarok gyakorlatát idézik, a beatlesesen hangzó vokális harmóniák és a sajátos fuvola- és hegedűjáték azonban egyes daloknak teljesen egyedi karaktert adnak.
Ez utóbbi három kategóriába sorolható: temperamentumos, ugrabugráló folk rock dalok, pasztorális balladák és szimfonikus eposzok, valamint intelligens pop rock, bár szigorú stílushatárok nincsenek köztük. A hatvanas évek végi beatlesös pop rock szerelmesei már a nyitó „Grande Piano”-t is imádni fogják, ahol Andy Cresswell-Davis gitáros és James Warren basszusgitáros énekdallamai a Lennon–McCartney-páros aranykorát idézik. A kíséret egyszerű, de nagyon hatásos, ugrándozó dallam, burleszkes zongoracsipkékkel. Az akusztikus folk balladán, a „Percy the Penguin”-en szakrális többszólamúsággal és bánatos gitárdallammal kifejezetten melankolikus-nosztalgikus hangulatot teremtenek, és először bizonyítják, miért tartoztak a kelta pasztorál bajnokai közé. A háttérben tengerhullámok zaja és sirályok kiáltása hallatszik, ami remekül illik az album borítójához. Sok prog rock-rajongó a korai Genesis („Trespass” és „Nursery Cryme” korszak) rokon vonásait is felfedezi majd benne.
Az album első csúcspontja a fenomenális „Three Leged Table”, amelyben teljes erővel ragyognak fel az erényeik: a sokszínű hangulatok megteremtése, valamint a folk és a prog rock elemeinek harmonikus vegyítése. A hegedű és az akusztikus gitár gyönyörű hangszereléseivel megkomponált, finom, melankolikus pasztorális bevezetőt átmenet követi egy epikus részbe, számos kelta harmóniával. A következő pillanatban egy temperamentumos pop rock betét lep meg, ahol blues gitárpasszázsokkal játszadoznak. A szerzemény csúcspontja akkor érkezik el, amikor átváltanak egy ritmikusan nagyon játékos motívumra, ahol a fúvósok harcias passzázsai, a vad dobátvezetések és Cresswell remek éneke ragadja magával a hallgatót. A szexuális célzásokkal fűszerezett „Dora the Female Explorer” kifejezetten burleszk kísérlet, amelyben a Stackridge a szájharmonika kiképzett játékával egy csipetnyi countryt is belevisz a maga egyedi folk rockjába. Itt kiemelkedő a remek vokális harmónia és Evans játékos hegedűjátéka. A különleges gasztronómiai élvezet következő pillanata a szimfonikus irányultságú prog rock instrumentális, az „Essence of Porphyry”, amelyben a hegedű és a fuvola dús barokk-pasztorális hangszerelésével kifejezetten archaikus hangulatot teremtenek, amelyben könnyű elképzelni a kelta kaszálókat az ókori rómaiak érkezése előtti időkből. Az álmodozó „Marigold Conjunction” romantikus dallamával, bluesos gitárfrázisaival, epikus többszólamúságával és a hegedű zenekari hangszerelésű kíséretével újabb szívmelengető főhajtás a Beatles előtt, amelytől a liverpooli kvartett minden rajongója megnyalja majd a száját.
A következő akusztikus folk balladán, a „West Mall”-on, amelyet eső- és mennydörgéshatások hatnak át, ismét megcsodálhatjuk az éteri dallamok építéséhez, az álmodozó melódiákhoz és a brit fekete humor használatához fűződő érzéküket. A „Marzo Plod” újabb jellegzetes burleszk, tréfás hegedűhangszereléssel és gúnyolódó énekkel, amelynek központi alakja egy kissé esetlen fiú, bizonyos Marzo. Az album központi műve a záró, több mint 14 perces folk rock eposz, a „Slark”, amelyet később rövidített változatban kislemezen is kiadtak. A folk és a szimfonikus progresszív rock fantasztikus kombinációja, amellyel gondolatban könnyedén elképzelheted magad valami 16. vagy 17. századi angol csehóban. A középső szakaszban szokatlanul vásott fuvolaszóló is helyet kapott Slater tolmácsolásában, amelyre még Ian Anderson (Jethro Tull) is tapsolna. A fuvolán és hegedűn megszólaló központi pasztorális motívum, amelyet később „sörözős” vokális harmóniák is nemesítenek, az egyik legismertebb és legkedveltebb alkotásuk.
A Stackridge debütalbuma igazi csemege mindenkinek, aki szereti a progresszív folk rockot és a sajátos brit humort. Ez az album csak úgy hemzseg a remek ötletektől, így minden újabb hallgatásnál felfedezhetsz rajta valami újat. A produkció is nagyon jó ahhoz képest, hogy mikor készült, ami nem túl nagy meglepetés, ha tudjuk, hogy hangmérnökként Martin Birch is közreműködött (leginkább a Deep Purple és az Iron Maiden hangmérnökeként és producereként lett híres). A „Stackridge” kiváló kiindulópont mindenkinek, aki szeretné felfedezni az életművüket, bár a zenekar pályafutása nagy részében meg tudta őrizni a kiképzett népi muzsikusok, technikás mesterek és az angol lelket kiválóan értő intelligens bohócok lelkületét. Valószínűleg ez a fő oka annak, hogy homályban maradtak, de a felismerhető művészi esszencia megőrzéséhez néha nagy áldozatokra van szükség.
Felállás
Andy Cresswell-Davis – ének, vokál, szólógitár, akusztikus gitár, zongora, szájharmonika
James Warren – ének, vokál, basszusgitár, akusztikus basszus, akusztikus gitár
Michael Evans – hegedű, vokál
Michael „Mutter” Slater – fuvola, vokál
Billy Bent aka Billy Sparkle – dob és triangulum
Producer
Fritz Freyer
Számlista
1. Grande Piano
2. Percy the Penguin
3. Three Legged Table
4. Dora the Female Explorer
5. Essence of Porphyry
6. Marigold Conjunction
7. West Mall
8. Marzo Plod
9. Slark
