Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 45:00
Értékelés: 3.5/5
Azok a prog rockos nagyságok, akik 1981-ben szupergroupba verődtek Asia néven, a legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy az azonos című bemutatkozó lemezükkel az induló nyolcvanas évek egyik legforróbb stadionos attrakciójává válnak. Az eredeti Asia-felállás – az énekes-basszusgitáros John Wetton (ex-King Crimson, Uriah Heep, UK stb.), a szeszélyes gitárprédikátor Steve Howe (ex-Yes), a dobbajnok Carl Palmer (ex-ELP) és a billentyűs varázsló Geoff Downes (ex-Yes, The Buggles) – elbűvölte a rádióbarát melodikus rock rajongóit, miközben dühítette az esküdt prog-puristákat, akik azzal vádolták őket, hogy a zöldhasúak zizegéséért eladták a művészi önazonosságukat. A megsértett lelkek panaszai sok szempontból jogosak voltak, hiszen az Asia az egyes tagok magasra pozicionált prog rockos hírnevével szemben kompakt, erősen dallamos AOR-t kínált, komolyabb hangszeres kalandok és lírai mélység nélkül.
A prog rockos örökség feladásának ez a folyamata az „Alpha” lemezen csak még mélyebbre ment. A hangzás a bemutatkozóhoz képest érezhetően veszített hangszeres rugalmasságából és kalandvágyából, és még közelebb került az amerikai recept szerinti pop rockhoz: egyszerű ritmusokkal, ultradallamos refrénekkel és pompás motívumokkal. A még nagyobb hangzásbeli kommercializálódásért Wetton és Downes volt a felelős, akik átvették a fő dalszerzői szerepet, ez pedig az első repedéseket okozta a csapaton belül. Az ő pop rockos vállalkozásaik miatt Howe gitárja járt a legrosszabbul: a produkcióban szándékosan kissé maszatos lett, és az elsőhöz képest sokkal kevesebb tér jutott neki szólózásra. A vén jazzer joggal érezte magát becsapva, így nem meglepő, hogy nem sokkal a lemez megjelenése után úgy döntött, összecsomagol. Hasonló a helyzet Palmer dobjaival is, amelyek gyakran szorosan szólnak, és nem érik el a megszokott pompát. A szintetizátorok hangja viszont a korabeli pop rock trendeknek megfelelően még dominánsabb lett, miközben Wetton kiváló éneke, amely ezúttal központi szerepet játszik, ennek a szolid, de nem túl izgalmas melodikus rock albumnak a legerősebb oldala.
Ha szigorúan AOR-szemmel nézzük, és afféle agyi kényeztetésnek vesszük, amely a legjobb esetben az autórádióba való, rágógumizás és gázpedálnyomás mellé, az „Alpha” egészen tisztességes melodikus rock album, rengeteg jól eltalált, szívszaggató power balladával és pompás himnusszal, amelyeket a megszokott AOR-szövegek kötnek össze a megtört szívekről és az örök szerelmi csűrcsavarokban győztes (természetesen férfi) erkölcsi hősökről. Ha azt nézzük, mennyire érvényesül a zenekar minden tagja és mennyire használják ki egyébként megszokott hangszeres képességeiket, az „Alpha” kétségkívül lépés hátrafelé, ugyanakkor nem lehet felróni neki, hogy híján volna a szép számú fülbemászó dallamnak és a hangzásbeli finomságnak.
Wetton megszokott szerepében, a vigasztalhatatlan, összetört szívű szerelmesként már a nyitó power balladában, a „Don’t Cry”-ban kiválóan mutatkozik be. Ez egyben a lemez slágerkislemeze és legismertebb dala, nyilvánvaló kísérlet a legnagyobb sikerük, a „Heat of the Moment” utódjának megteremtésére, bár minőségben nem éri el azt, mert az erősen melankolikus refrén közel sem olyan fülbemászó. Ehhez az AOR-sztenderdhez megjelenéskor mulatságos videó készült, amelyben a zenekar tagjai rettenthetetlen kalandorokat alakítottak. A szövegekbe, amelyek cukros egyenességükkel messze a teljes produkció leggyengébb elemei, inkább nem mélyedek bele. A „The Smile Has Left Your Eyes” szívszaggató Wetton-ballada, amelyben az énekes meggyőzően veti be minden érzelmes énektudományát, míg a szimfonikus billentyűs hangszerelésű hangszeres kíséret csak mellékszerepet kap. A pompás-nosztalgikus „Never in a Million Years” igazi melodikus rock gyöngyszem, hipnotikus többszólamú refrénnel, amelyen Howe gitárja határozott riffekkel először mutat egy kis fogat, bár a produkció messze elmarad a „Bagoly úr” szokásos képességeitől. A „My Own Time (I’ll Do What I Want)” is meggyőző melodikus rock himnusz, szép akusztikusgitár-felvezetéssel és néhány fennkölt szimfonikus díszítéssel, a bátorító többszólamú refrén pedig itt sem marad el.
A „The Heat Goes On” pompás pusztító, igazi Asia-klasszikus és a lemez egyik kiemelkedő dala, amely a kalandos szerkezetváltásai, Downes szólóbetétei és Palmer dobkészletének teljes foglalkoztatása révén nagyon közel áll az első lemez mozgalmasabb stílusához. A rendkívül dallamos és drámai vokálharmóniák „kanyarítanak” egyet az egyik legmeggyőzőbb refrénjükből, amely sokáig nem megy ki a fülből. A kemény rockkal megtermékenyített „Eye to Eye” az album gyakran figyelmen kívül hagyott kedvence, hiszen érdekes szintetizátormotívumokat tartalmaz, és Howe gitárja is végre dolgozhat, miközben Wetton éneke ezúttal is bőven érzelmes. A „The Last to Know” meglehetősen átlagos power ballada, amelyet a kiváló refrén és az ízléses szimfonikus díszítések tartanak életben.
A „True Colors” kemény rockot és szimfonikus elemeket kombinál, elsősorban Downes szintetizátorainak futtatópályája, a harcias hangulatú refrén pedig remekül tölt fel, ha éppen kevés a munkabírásod. A „Midnight Sun” Howe kiváló szólóját és azt a tényt leszámítva, hogy ez az egyetlen dal a lemezen, amelynek a szövege nem „nyafog” megtört szívekről, teljesen felejthető. A záró „Open Your Eyes” sok szempontból az album csúcspontja, és egyben újabb Asia-klasszikus, amelyben végre teljes erejével ragyog fel Palmer dobos-vagánykodása is. A hangulatos billentyűk rendkívül meggyőzően fekszenek be a hatalmas többszólamú vokálok közé. A dal csúcspontja a sima átmenet, amikor a drámai vokálharmóniákat áttörés követ egy kiváló hangszeres részbe, ez pedig a lemez egyik ritka pillanata, amikor a hírhedt társaság kihasználja egyébként meglévő prog rockos potenciálját.
A remek bemutatkozóhoz képest az „Alpha” kisebb csalódásnak mondható, mert érződik rajta, hogy az Asia nem a teljes erejével állt neki, ami különösen igaz Howe-ra és Palmerre, akiket akaratuk ellenére toltak ki az egyenrangú alkotófolyamatból. A végeredmény szolid AOR album a minőségi melodikus rock minden rajongójának lelkére, de akik a kiváló első lemez után továbbfejlődést, vagy akár visszatérést vártak a prog rockos eszményekhez, azok alaposan pórul jártak, bár a nagyobb AOR-arány felé való elmozdulás valahogy várható volt. Howe, aki egyre elégedetlenebb volt a mellékszerepével és a kisebb művészi szabadsággal, a várakozásoknak megfelelően elsőként távozott, nem számítva Wetton kelet-ázsiai turné-bojkottját, amikor rövid időre az énekes „unokatestvére”, Greg Lake (ex-King Crimson, ELP) helyettesítette. Az „Alpha” az első lemez óriási sikeréhez képest közel sem volt annyira sikeres, és sokan a klasszikus felállás szétesése után örökre hátat fordítottak nekik. A kilátástalan jövő Wetton és Downes vállára nehezedett, akik a következő években a csapat vezetőiként érvényesültek.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Steve Howe – gitár, vokál
Carl Palmer – dobok
Geoff Downes – billentyűs hangszerek, ének
Produkció
Mike Stone
Dallista
1. Don’t Cry
2. The Smile Has Left Your Eyes
3. Never In A Million Years
4. My Own Time (I’ll Do What I Want)
5. The Heat Goes On
6. Eye To Eye
7. The Last To Know
8. True Colors
9. Midnight Sun
10. Open Your Eyes
