Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 41:34
Értékelés: 5/5
A „Days of Future Passed” a hatvanas évek egyik azon monumentális albuma, amely nem hiányozhat egyetlen otthonból sem. Ezzel a lemezzel a szimfonikus progresszív rock brit legendái, a The Moody Blues úttörő művet hoztak létre a korai progresszív rock és a szimfonikus rock terén. Ez a máig legkedveltebb és legismertebb albumuk a rock és a klasszikus zene fúziójának egyik első példája, egyben az első ismert együttműködés egy rockzenekar és egy klasszikus zenekar között, amellyel örökre beírták magukat a progresszív rock és a kísérleti zene úttörői közé. A „Days of Future Passed” egyúttal a rocktörténet egyik első koncepcióalbuma is. A koncepció rendkívül egyszerű: egy emberi élet egyetlen napját meséli el, reggeltől estig.
Ahogy az a populáris zene történetének legtöbb stúdiómérföldkövével lenni szokott, a „Days of Future Passed” is számos szerencsés és véletlen körülmény összjátékának köszönhetően jutott forradalmi státuszba. A The Moody Blues egészen a kiváló énekes-gitáros, Justin Hayward és az ugyancsak rendkívül tehetséges hangszeres, énekes és dalszerző társa, a basszusgitáros John Lodge érkezéséig viszonylag átlagos r’n’b banda volt, amely a 60-as évek első felében ugyan elért pár slágert, de többnyire más zenekarok feldolgozásait játszotta. Rendkívül átlagos debütalbumuk, a „The Magnificent Moodies” (1966) után, amely maroknyi saját szerzemény mellett r’n’b-feldolgozások gyűjteménye volt, úgy tűnt, hogy az úgynevezett brit invázió lecsengésével a Moodyk homályba merülnek.
Hayward és Lodge érkezése megváltó lépésnek bizonyult, hiszen dalszerzői és hangszeres erényeikkel ettől az albumtól kezdve kulcsszerepet játszottak a zenekar összetéveszthetetlen szimfonikus hangzásának kialakításában. A zenekar három eredeti tagja egyébként már az új album felvétele előtt nagy stílusváltásra vágyott, hogy végre kialakíthassák saját, felismerhető stílusukat. Mike Pinder billentyűs ekkoriban fedezte fel a mellotront, a maga korában forradalmi billentyűs hangszert, amellyel többféleképpen lehetett utánozni egy zenekar hangzását, Ray Thomas pedig megtanult fuvolázni, és ezzel egy csipetnyi folkot is hozzáadott az új szimfonikus hangzáshoz. Ezzel a hangzáskombinációval rendkívül hatásosan tudtak romantikus-pásztori hangulatokat teremteni.
A „Days of Future Passed” hangzásának kialakításában, és így a szimfonikus zene meg a korai pszichedelikus rock egyedi fúziójának megalkotásában szinte kulcsszerepet játszott akkori kiadójuk, a Deram ajánlata: azt javasolták, hogy vegyék fel Dvořák „Újvilág-szimfóniájának” rockváltozatát, hogy bemutathassák a legújabb felvételtechnika képességeit. A Moodyk elfogadták az ajánlatot, de a kiadó tudta nélkül teljesen saját kompozíciókra építették az albumot, amelyekhez saját zenekari hangszerelést is írtak. A kivitelezésről a London Festival Orchestra gondoskodott Peter Knight vezényletével. Ez akkoriban rendkívül bátor, már-már radikális lépés volt, hiszen sok klasszikus zenei purista számára a klasszikus zene és a rock keveréke elképzelhetetlennek, ha nem egyenesen istenkáromlónak tűnt.
A későbbi, jóval összetettebb és nagyratörőbb proghúzásmesterművekhez képest a „Days of Future Passed” zenei-lírai koncepciója manapság meglehetősen naivnak hat, a maga idejében azonban több mint forradalmi volt. Nem szabad elfelejteni, hogy ez volt az első kísérlet egy rockzenekar és egy zenekar együttműködésére, vagyis egy teljesen új terület felfedezése. A számos logisztikai nehézség és a bizalmatlanság ellenére lenyűgöző alkotást hoztak létre, amely ma sem veszítette el hangzásbeli és koncepcionális töltetét és üzenetét. Álmodozó, pszichedelikus archaizmusa a fenséges zenekari hangszerelésekkel, a finom pásztori dallamokkal és Mike Pinder beszélt szövegeivel párosulva, amelyekkel a nyitányban és a zárásban az emberi nap történetét kötik egybe a reggeli ébredéstől az ágyba zuhanásig, mintha egy erősen romantikus hangulatú filmfelvétel lenne. A tizenhét dal közül két örökzöld slágerszám emelkedik ki, amelyek a legjobb és legismertebb munkáik közé tartoznak: a „Tuesday Afternoon” és a „Nights in White Satin”. Utóbbi még ma is a legkedveltebb daluk, olyanok is ismerik, akik egyébként soha nem hallották a zenekar többi életművét. Kiválóságuk ellenére azonban korántsem ez az egyetlen érdekes szám a lemezen, amelyet – mint a legtöbb koncepcióalbumot – érdemes egyben végighallgatni, ha szeretnéd igazán átélni a romantikus hangulatát, amellyel könnyedén elmerülhetsz a borító pszichedelikus színpalettájában.
A „The Day Begins” zenekari nyitányán a London Festival Orchestra teljes pompájában mutatkozik be Peter Knight vezényletével. A nyitó pompás motívumot ugrándozó, már-már gyerekesen vidám dallam követi, jelezve, hogy számos, folyton változó hangulatú albumról van szó. Pinder beszélt szövege a napfelkelte előtti hajnal születését hirdeti, majd a nap éjszaka feletti diadalának leírása következik. Drámai szavait számos romantikus zenekari hangszerelés támasztja alá. Szerencsére a Moodyk nem esnek túlzásba a recitálásokkal, mert azok csak az album elején és végén kapnak helyet. A zenekar először a titokzatos „Dawn is a Feeling” című dalban csatlakozik a zenekarhoz, ahol melankolikus mellotronszólamokkal mutatják be az új nap hajnalát. Itt hallhatjuk először Hayward kiváló hangját is, amely szerintem érzékeny, hihetetlenül melankolikus előadásmódjával a klasszikus és a progresszív rock énekesei közül az egyik legszebb hangszínnel rendelkezik.
A reggeli idillt a „The Morning: Another Morning” testesíti meg. Rendkívül kellemes, kissé évődő kis dal gyerekesen vidám dallammal, amelyből nem hiányzik a pszichedelikus álmodozás, sem a szimfonikus pompa, főleg a záró részben. Itt szellemes fuvolafutamokkal elsősorban Ray Thomas fuvolás villog, aki az énekes szerepét is betölti, míg az akusztikus gitár és a mellotron finom motívumai kifejezetten pásztori hangulatot teremtenek. Az ebédidő a temperamentumos „Lunch Break: Peak Hour” című számmal érkezik el, amelynek bevezetőjében rendkívül szellemes zenekari hangszerelések szólnak, majd váratlanul ugrándozó rock’n’rollba csap át, számos pszichedelikus díszítéssel. Itt a vezetőének szerepét kiválóan a basszusgitáros John Lodge tölti be, aki a dal szerzője is. A Moodykra jellemző dalszerzői gyakorlat volt, hogy az egyes számok szerzője énekelte is azokat, bár idővel Hayward (logikusan) a legtöbb dal fő énekesévé vált.
Jön a klasszikus, „The Afternoon: Forever Afternoon” (a kislemezváltozat címén, „Tuesday Afternoon” néven ismertebb), amelyet Hayward érzékeny énekelőadása tesz kiemelkedővé, akusztikus gitárja dallamára építve, miközben a háttérben Pinder mellotronja hömpölyög. A kísérleti falatról Thomas záró fuvolaszólója gondoskodik. A kontrasztos „(Evening) Time to Get Away” felé vezető zenekari átúszás után rövid időre titokzatosabb és kissé komorabb hangulat köszönt be, jelezve, hogy a nap már elérte a csúcspontját, és lassan közeleg az éjszaka. Ebben a részben ismét magával ragad a változatos éneklés (főleg a refrén) és a kiváló akusztikus-zenekari hangszerelés. Az „Evening” ezt követően két erősen pszichedelikus részre oszlik, amelyeket számos zenekari hangszerelés köt össze: a „The Sunset” lassú ritmusokkal és finom fuvoladíszítésekkel jelzi a nap fokozatos lenyugvását, a jóval temperamentumosabb „Twilight Time” pedig hirtelen a dobos Graeme Edge-et is alaposan megdolgoztatja.
A fenséges lezárásról és az éjszaka diadaláról legismertebb klasszikusuk gondoskodik, a nosztalgikus „The Night: Nights in White Satin”, amely szerintem a teljes album legjobb alkotása is. A szimfonikus zene, a folk és a pszichedelikus rock fenséges fúziója alapjában véve az egyik legszebb dal a beteljesületlen szerelemről, amelyet Hayward állítólag már 19 évesen megírt. Szívszaggató éneke több mint négy évtized után is elkápráztat hihetetlen melankóliájával, miközben Pinder pazar szimfonikus mellotronhangszerelései az elkövetkező években számos mércét állítottak fel e hangszer progresszív rockbeli használatára. Ma szinte hihetetlenül hangzik, hogy a klasszikus- és progresszívrock egyik legismertebb klasszikusa megjelenésekor túl hosszú terjedelme miatt nem lett népszerű, de 1967-ben egy több mint hét perces dal még különös excessznek számított. Igazi elismerést és hírnevet csak öt év múlva szerzett, amikor már a hosszabb számokat is lejátszották a rádióban.
A „Days of Future Passed” máig a legjobb teljesítménye ezeknek a legendás brit úttörőknek a rock és a klasszikus zene fúziója terén, a progresszív rock fejlődésének egyik legfontosabb albuma, és az 50-es évek… nem, a hatvanas évek második felének egyik legjobb lemeze. A The Moody Blues a zenekarral való együttműködésével egyengette az utat más progresszív rock úttörőknek, akik elkezdték egyesíteni a rockot a szimfonikus hangszerelésekkel. Ugyanakkor a „Days of Future Passed” mércévé, bizonyos értelemben pedig átokká is vált az összes további albumuk számára, mert egyik sem tudta elérni kalandos éteriségét. Bár a következő években készítettek néhány kiváló darabot a korai szimfonikus progresszív rock terén, mindegyik e monumentális teljesítmény árnyékában maradt. Az új populáris zenei formák fejlődésében játszott felbecsülhetetlen történelmi jelentősége mellett a „Days of Future Passed” több mint négy évtized után is ugyanolyan fenségesen szól, mint megjelenésekor, amit néhány jóval népszerűbb zenekar tagjai is elismernek, akiknek az elkövetkező években fontos alkotói inspirációul szolgált.
Felállás
Justin Hayward – akusztikus és elektromos gitár, zongora, billentyűs hangszerek, ének
John Lodge – basszusgitár, elektromos gitár, ének
Mike Pinder – billentyűs hangszerek, mellotron, zongora, ének (a beszélt szöveg is)
Ray Thomas – fuvola, kürtök, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek, ének
Graeme Edge – dob, ütőhangszerek
Peter Knight – karmester, zenekari hangszerelés
The London Festival Orchestra – zenekari hangszerelés
Produkció
Tony Clarke
Számlista
1. The day begins (5:49)
2. Dawn: Dawn is a feeling (3:49)
3. Morning: another Morning (3:40)
4. Lunch break: peak hour (5:16)
5. Tuesday afternoon (forever afternoon) (8:48)
6. Evening: the sun set: twilight time (6:14)
7. Night: nights in white satin (7:38)
8. Late Lament (1:35)
