Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Megjelenés: 1975
Játékidő: 37:07
Pontszám: 5/5
A „Free Hand” az eklektikus progresszív rock legendás nagyjainak hetedik stúdióalbuma volt. Ekkorra a Gentle Giant szakított a World Wide Artists kiadóval, amely slágerszinglik gyártására kezdte kényszeríteni őket, és szerződést kötött a Chrysalis Recordsszal. A drasztikus lépés mellett a döntő érv a progresszív rockos harcostársakkal, a Jethro Tullal, a Chrysalis zászlóshajó zenekarával megtett sikeres európai turné volt. A korábbi turnékkal ellentétben, amikor a Gentle Giant a „különleges” sajátosságai miatt a többi zenekar részéről általában értetlenségbe, sőt piszkálódásba ütközött, a Jethro Tull tagjaival gyorsan összebarátkoztak, és kölcsönös tisztelet alakult ki köztük. A zenei bizniszt jellemző kemény világban ők lettek az egyetlen igazi barátaik.
A progresszív folk rock bajnokaival kötött szoros kötelék a „Free Hand” hangzásának irányát is meghatározta. Az album bőségesen tartalmazott folk rockos fűszereket, és a zenekar történetében itt szerepelt a legtöbb középkori trubadúrzenei feldolgozás. A legtöbb korábbi Gentle Giant-lemezhez képest az egyes számok szerkezetébe valamivel több dallamos érzékenységet szőttek, miközben megőrizték a komplexitás és a kiszámíthatatlanság magas fokát. Egyedülálló kombinatorikájukkal – szétszórt többszólamúsággal, polimetrikus sémákkal, kiszámíthatatlan ritmusváltásokkal és improvizációhegyekkel – még mindig a korszak legeklektikusabb zenekarai közé tartoztak. A folk rock elemei és a brit középkori zene motívumai mellett a jazz fusion és a hard rock mintáit sem spórolták meg, és ezeket rendkívüli kifinomultsággal és játékossággal építették be az egyes darabokba.
A szövegek témái – amelyekből nem hiányzott az önirónia és a zeneipar elleni csípős szatíra – ezúttal is, mint már párszor a múltban, a zenekar működésének különféle aspektusait érintették. A King Crimson és a Pink Floyd tehát korántsem csak ketten sejtették meg a progresszív rock kereskedelmi csúcspontján a jövő sötét vízióit, és éreztek rá, hogy a zeneiparban valami megrohadt.
Egyedi zeneszerzői és hangszeres nyelvezetük hihetetlen skálája az album elejétől a végéig megmutatkozik. A virtuóz hangszeres részek, a szellemes motívumok, a szokatlan vokális harmóniák és a ritmikai rétegzettség mellett még a legválogatósabb progresszív rockos ínyenc szíve is megdobban. A „Just The Same” kiváló nyitó csemege, tele a zenekarra jellemző ritmikai polimerekkel, váratlan szimfonikus fordulatokkal és bőséges adag szaftos jazz fusion improvizációval. Nem hiányzik a szokásos Gentle Giant-féle tréfálkozás sem, ezúttal közbeékelt tapsokkal és csettintésekkel. Derek teátrális énekteljesítménye csípős szatíra a zeneipar dekadenciájára és azokhoz a zenekarokhoz való felületes hozzáállásra, amelyek nem felelnek meg bizonyos vállalati kritériumoknak.
A kiváló „On Reflection” szövege nem titkolja fekete humorát egy tönkrement párkapcsolatról, a dal pedig átitatott sajátos kelta érzékenységgel és szakrális hangulattal. Ezt a pásztoridillt szétszórt kórusharmóniákkal és a vibrafon nélkülözhetetlen használatával teremtik meg. Főénekesként ezúttal a billentyűs Kerry Minnear jeleskedik rendkívül magas vokális teljesítményével, amitől még Jon Anderson (Yes) is elpirulna. Most sem felejtkeznek meg a pajkos harmóniák és a kisgyerekdalba illő, csintalan ritmikai kombinatorika beszúrásáról, amely a barátságos óriás ringatózására emlékeztet. A címadó dal, amelyben a kiadóváltás kapcsán érzett érzéseiket fogalmazzák meg, a klasszikusaik közé tartozik. A baljós nyitóaranzsmánt számos drámai fordulat követi, amelyekben rengeteg kemény rockos maníroskodás fedezhető fel, főleg Green úr ütős gitárfrázisainak köszönhetően. A szimfonikus elemek, a jazz és a kemény rock finom átmenete megint csak ujjnyalogatóan jó. Az egészet Derek karizmatikus-paranoid éneke fogja össze rendkívüli módon.
A „Time to Kill”, amely a korhoz képest forradalmi elektronikus mintával nyit, kifinomult kelta aranzsmákkal és szokatlan dallamos finomsággal tűnik ki. Váratlan ritmusváltásból és improvizációból most is bőven akad, de Derek éneke, amelyet éteri kísérő vokális harmóniák és határozott gitárfrázisok támasztanak alá, a dallamos hangszerelésnek biztosít elsőbbséget. A kiváló „His Last Voyage”, az album legkomplexebb alkotása, számos egymással kontrasztos hangulatú szám. Akusztikusan megsózott kelta balladaként nyit, angyali vokális harmóniákkal, de a háttérben megbúvó pajkos ritmikai díszítések, főleg a vibrafonon, gyorsan jelzik, hogy ezúttal sem marad el a csodálatosan őrült hangszeres kalandozás. Az angyali többszólamúságba szellemes jazzes improvizációkat kezdenek csempészni, amelyekben nem marad el Green elképesztően jó wah-wah szólója. A zárlat visszahozza az ünnepélyes többszólamúságot és az akusztikus kíséretet, a legjobb kelta hagyományok szerint.
A Jethro Tullal való foglalatoskodásukat a remek „Talybont” című instrumentális szám szemlélteti a legjobban, amely fúvósokkal és hegedűvel a Tudor-kori reneszánsz madrigál trubadúrelemeit tartalmazza. Itt a hallgató visszatérhet abba az időbe, amikor a barátságos óriás egy asztalhoz ült VIII. Henrikkel. A záró „Mobile” a folk, a jazz és a kemény rock vérmes keveréke, amelyben Ray hegedűjén a tréfálkozás kap központi szerepet. A folk rockos hangszerelések dominanciája ellenére most is megörvendeztetnek váratlan fordulatokkal a szellemes fusionös szekciókba. A szöveg a koncertturnék állandó csavargásának életmódjára vonatkozik, a zenekar szemszögéből.
A „Free Hand” albummal a Gentle Giant újabb örökzöld hangkását kotyvasztotta össze, hihetetlen stílusbeli sokszínűséggel, megfűszerezve a nélkülözhetetlen fiús csibészségükkel és öniróniájukkal. Az album ma is a zenekar történetének egyik legjobb teljesítménye, amely könnyedén megnedvesíti minden progresszív rockos ínyenc ízlelőbimbóit. A lenyűgöző zeneszerzői és hangszeres sokszínűség mellett újra és újra elképeszt a korához képest fenomenális produkció is, amelynek köszönhetően úgy hangzik az album, mintha tegnap vették volna fel. A „Free Hand” 1975-ben érte el legjobb helyezését az amerikai legnépszerűbb albumok listáján, ami a zenekar tagjainak, akiknek a kereskedelmi siker csepp a tengerben sem volt, szinte elhanyagolható adat. Sokkal érdekesebb azért, mert egykor, „réges-régen” az amerikai hallgatók a művészi önállóságot és kreativitást is meg tudták jutalmazni. Hazai, brit földön a hűséges hívek maroknyi csapatától eltekintve szokás szerint nagyrészt figyelmen kívül hagyták őket. A Chrysalishoz való átigazolás sajnos nem mentette meg őket attól, hogy ezt a kiadót is elfogja a következő években a rádiós slágerek és a zenekar kommercializálásának vágya, ami korai, de tiszteletre méltó kivonulásukhoz vezetett a zeneiparból.
Felállás
Derek Shulman – ének, szaxofon, blokkfurulya
Gary Green – elektromos és akusztikus gitár, háttérvokál
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, háttérvokál, blokkfurulya
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, ének, háttérvokál
John Weathers – dob, ütőhangszerek
Produkció
Gentle Giant
Számlista
1. Just The Same
2. On Reflection
3. Free Hand
4. Time To Kill
5. His Last Voyage
6. Talybont
7. Mobile
