Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés: 1975. július
Produkció: Gentle Giant
Az album hossza: 36.50 perc
Műfaj: Progressive Rock/Experimental Rock
Pontszám: 10/10
A „Free Hand” az eklektikus progresszív rock legendás mestereinek hetedik stúdióalbuma volt. Ebben az időszakban a Gentle Giant szakított a World Wide Artists kiadóval, amely hitszinglék gyártására akarta kényszeríteni őket, és szerződést írt alá a Chrysalis Records-szal. A drasztikus lépés mögött elsősorban az a sikeres európai turné állt, amelyet a progresszív rock-társakkal, a Chrysalis éllovas zenekarával, a Jethro Tullal futottak be. A korábbi turnékkal ellentétben, amikor a Gentle Giant a „különleges” vonásai miatt a többi zenekar részéről általában értetlenségbe vagy akár packázásba ütközött, a Jethro Tull tagjaival gyorsan összebarátkoztak, és kölcsönös tiszteletet építettek ki. A zeneipar kegyetlen világában ők lettek az egyetlen igazi barátaik.
A progresszív folk rock úttörőivel kötött szoros szövetség a „Free Hand” hangzásvilágára is hatott. Az album bőven kapott a folk rock fűszerekből, és itt hallható a legtöbb középkori trubadúrzenei hatású hangszerelés a zenekar pályafutásában. A legtöbb korábbi Gentle Giant-lemezhez képest az egyes dalok szerkezetébe valamivel több dallamosságot csempésztek, mégis megőrizték a magas fokú komplexitást és kiszámíthatatlanságot. Szerteágazó többszólamúságuk, polimetrikus sémáik, kiszámíthatatlan tempóváltásaik és rengeteg improvizációjuk egyedülálló kombinációjával továbbra is koruk legeklektikusabb zenekarai közé tartoztak. A folk rock elemei és a brit középkori zene motívumai mellett ismét nem fukarkodtak a jazz fusion és a hard rock mintáival sem, amelyeket kivételes finomsággal és játékossággal szőttek bele az egyes darabokba.
A szövegek témái, amelyekből nem hiányzott az önirónia és a zeneipart ostorozó csípős szatíra, ezúttal is – mint már többször a múltban – a zenekar működésének különböző aspektusait érintették. A King Crimson és a Pink Floyd így korántsem volt az egyetlen zenekar, amely a progresszív rock kereskedelmi csúcsán már sötét jövőképeket látott, és megérezte, hogy valami bűzlik a zeneiparban.
Egyedi zeneszerzői és hangszeres nyelvezetük hihetetlen skálája az album elejétől a végéig megmutatkozik. A virtuóz hangszeres szakaszok, a szellemes motívumok, a nem szokványos énekharmóniák és a ritmikai rétegzettség mellett a legválogatósabb progresszív rock-gurmé szíve is hevesebben ver. A „Just The Same” remek nyitó csemege: tele van jellegzetes ritmikai polimerekkel, váratlan szimfonikus fordulatokkal és bőséggel adagolt, szaftos jazz fusion improvizációkkal. Nem hiányzik a szokásos Gentle Giant-féle élcelődés sem, ezúttal közbeiktatott tapsokkal és csettintésekkel. Derek teátrális énekteljesítménye csípős szatírát rejt a zeneipar dekadenciájáról és azokhoz a zenekarokhoz való felületes viszonyról, amelyek nem felelnek meg bizonyos vállalati kritériumoknak.
A kiváló „On Reflection”, amelynek szövege nem rejti véka alá a tönkrement párkapcsolatról szóló fekete humort, átitatott sajátos kelta érzékenységgel és szakrális hangulattal. Ezt a pásztori varázst szerteágazó kórusharmóniákkal és a vibrafon nélkülözhetetlen használatával teremtik meg. Főénekesként ezúttal a billentyűs Kerry Minnear lép elő kifejezetten magas énekével, amitől még Jon Anderson (Yes) is elpirulna. Ezúttal sem feledkeznek meg a pajkos harmóniákról és a kópé ritmikai kombinatorikáról, amely a „ciciban čeveljčke” motívumát idézi, és a barátságos óriás ringatózására emlékeztet. A címadó dal, amelyben a kiadóváltáskor érzett érzéseiket fejezik ki, a klasszikusaik közé tartozik. A hátborzongató nyitó hangszerelést számos drámai fordulat követ, amelyekben bőven érezhetők a kemény rockos stílusjegyek, főleg Green úr ütős gitárfrázisai révén. A szimfonikus elemek, a jazz és a kemény rock közötti finom átmenet megint csak nyalánkság. Az egészet Derek karizmatikus-paranoid éneke kapcsolja össze kivételes módon.
Az „Time to Kill”-t, amely a korabeli viszonyok között forradalmi elektronikus mintával indul, finom kelta hangszerelések és szokatlan dallamos kifinomultság jellemzi. Váratlan tempóváltásból és improvizációból most is bőven van, de Derek éneke, amelyet éteri kísérő énekharmóniák és határozott gitárfrázisok támogatnak, a dallamos hangszerelésnek ad elsőbbséget. A kiváló „His Last Voyage”, az album legkomplexebb szerzeménye, számos ellentétes hangulatú dal. Akusztikusan sózott kelta balladaként indul angyali énekharmóniákkal, de a háttérben megszólaló játékos ritmikai díszítések, elsősorban a vibrafonon, hamar elárulják, hogy ezúttal sem marad el a csodálatosan őrült hangszeres kalandozás. Az angyali többszólamúságba szellemes jazzes improvizációkat csempésznek, amelyekből nem marad ki Green elképesztően jó wah-wah szólója. A zárlat visszahozza az ünnepélyes többszólamúságot és az akusztikus kíséretet a legjobb kelta hagyományok szerint.
A Jethro Tullal való összemelegedésüket a remek „Talybont” című instrumentális szám illusztrálja a legjobban, amely fafúvósokkal és hegedűvel a Tudor-kori reneszánsz madrigál trubadúrelemeit idézi. Itt a hallgató visszarepülhet az időben, amikor a barátságos óriás egy asztalhoz ült VIII. Henrikkel. A záró „Mobile” a folk, a jazz és a kemény rock temperamentumos keveréke, amelyben a központi szerepet Ray hegedűjének játékos megoldásai kapják. A folk rock hangszerelések dominanciája ellenére ezúttal is örömet szereznek váratlan kitérőkkel a szellemes fusion szakaszok felé. A szöveg a koncertturnék örökös csavargó életmódjára utal a zenekar szemszögéből.
A „Free Hand”-del a Gentle Giant egy újabb örökzöld, rendkívüli stílusbeli sokszínűségű hangzásos csemegét tett le az asztalra, bőségesen megspékelve utánozhatatlan huncut humorukkal és öniróniájukkal. Az album mind a mai napig a zenekar pályafutásának egyik legjobb teljesítménye, amely könnyedén megnedvesíti minden progresszív rock-gurmé ízlelőbimbóit. Az elképesztő zeneszerzői és hangszeres sokszínűség mellett újra és újra ámulatba ejt a korabeli viszonyok között fenomenális produkció is, amelynek köszönhetően az album úgy szól, mintha tegnap vették volna fel. A „Free Hand” 1975-ben az amerikai albumlisták legsikeresebb helyezését érte el, ami a zenekar tagjainak, akik számára a kereskedelmi siker csupán csepp volt a tengerben, szinte elhanyagolható adat. Sokkal érdekesebb abból a szempontból, hogy az amerikai hallgatók valaha, „réges-régen”, képesek voltak díjazni a művészi önállóságot és kreativitást is. Hazai, brit földön a hűséges hívek maradék csapatát leszámítva a szokásos módon széles körben figyelmen kívül hagyták őket. Sajnos a Crysalis-hoz való átigazolás nem mentette meg őket attól, hogy a következő években ezt a kiadót is elfogja a rádiós slágerek és a zenekar kommercializálása iránti vágy, ami a zeneipartól való korai, de tiszteletre méltó visszavonulásukhoz vezetett.
Szerző: Peter Podbrežnik
Dallista:
1. Just The Same
2. On Reflection
3. Free Hand
4. Time To Kill
5. His Last Voyage
6. Talybont
7. Mobile
Felállás:
Derek Shulman – ének, szaxofon, felvevő
Gary Green – elektromos és akusztikus gitár, vokál
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, vokál, felvevő
Kerry Minear – billentyűs hangszerek, ének, vokál
John Weathers – dob, ütőhangszerek
