Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 41:04
Értékelés: 5/5
A „Countdown to Ecstasy” a Donald Fagen–Walter Becker szerzőpáros második albuma volt, akik a Steely Dan néven a legkényesebb ízlésű zenei gourmand-ok szívét is meghódították. Sikerük receptje a kivételes alkotói kémia kettejük között, és a tehetség, hogy egyszerre jazzt, rockot, popot, r’n’b-t, bluest és soult olvasztottak egyetlen kompozícióba. A kiváló technikai igényesség és az egyes hangszerelések összetettsége mellett lelkiismeretesen ápolták a dallamos befogadhatóságot is, amit olyan produceri finomság fűszerezett, amely érezhetően megelőzte korát. Az sem mellékes, hogy mindketten kiváló hangszeresek voltak, Fagen hangja pedig szokatlan érzékiségről és karizmáról árulkodott, amivel a progresszív és a klasszikus rock legjobb énekeseivel is felvehette a versenyt.
A fantasztikus bemutatkozó, a „Can’t Buy a Thrill” (1972) hatalmas sikere után – amely a mai napig minden idők egyik legjobb pop-rock albumának számít – és a lezárult turné után a két zenei perfekcionista bezárkózott a stúdióba. Kedvelt munkatársaikkal, köztük Jim Hooder dobossal, valamint Jeff Baxter és Denny Dias gitárosokkal (mindhárman a korabeli alkalmi zenészek elitjébe tartoztak) hozzáláttak a következő lemez anyagához, amely a rájuk jellemző, szarkasztikus címet kapta: „Countdown to Ecstasy”.
A „Countdown to Ecstasy” különféle, többnyire eléggé fura okokból jócskán lemaradt elődje óriási kereskedelmi sikere mögött. Ha belemélyedünk a zenei szerkezetébe, ez egyáltalán nem meglepő, hiszen stílusában sokkal kísérletezőbb volt, főleg jazzesebb és bluesosabb irányba mozdult. A kompozíciók még összetettebbek lettek, még több energikus jazzharmóniát, szokatlan hangszeres intervallumot és ritmusváltást hallunk. A kifejezetten pop-rockos elődhöz képest a „Countdown To Ecstasy”-ben közel sincs annyi sláger vagy olyan erősen dallamos szerkezet, amely már az első hallgatásra megülne a fülben, ám más területeken annál ragyogóbb.
Zeneileg még erősebb és érettebb anyagról van szó, még nagyobb hangsúllyal a gazdag hangszerelésekre, a többszólamú harmóniákra, a szokatlan ritmikai váltásokra és a tátva maradó szólókra. Mindezt végig ultradallamos ingecskébe bújtatták, amelyet kifinomult produkció fényesít. A hangszeres témák és szólók többsége stílusában közelebb áll a progresszív és a hard rockhoz, mint a jazzhez. A későbbi, jazzesebb albumokhoz (például az „Aja”, 1977) képest a „Countdown to Ecstasy” a legrockosabb, vagy ha úgy tetszik, a legkeményebb Steely Dan-lemez. Szerintem ebben csak a „The Royal Scam” (1976) közelíti meg.
A szövegek, mint mindig, ha Steely Dan-ról van szó, kiválóak, és tele vannak a duó jellegzetes, szarkazmussal átitatott humorával. Többségük az „láthatatlan” amerikai társadalmi mélyvilág groteszk képét festi le, és gúnyt űz az arcátlanul gazdag burzsoázia közönyéből (gyakran a maguk sajátos utcai szlengjét használva). A többi besorolható a sci-fi kategóriába, a hidegháborús paranoia szatirikus ízeivel.
A számok sora az elejétől a végéig kiváló, és stílusban lenyűgözően változatos. Bármelyik Steely Dan-klasszikusnak elmenne. A zenei gourmand-oknak már a nyitó mestermű, a „Bodhisattva” hallatán összefut a nyál a szájukban; kissé tréfás felhanggal Zen boogie-jazz fusion rocknak lehetne nevezni. A szövege sajátos szatíra a nyugatiak többnyire patetikus és trendi próbálkozásairól, hogy keleti vallásokon – jelen esetben a zen buddhizmuson – keresztül minél gyorsabban elérjék a lelki üdvözülést. A tüzes nyitó riff egy játékos boogie-ritmusra visz át minket, ahol Dias és Baxter képszerű gitárpárbajai keresztezik egymást. A szökellő ritmus fölött számos szellemes jazzes díszítés és Fagen karizmatikus éneke szólal meg, amely kissé szórakozott, gunyoros refrént ad elő.
A romantikus „Razor Boy” kiváló pop-rock koktél. Fagen tragikomikus szöveget és éteri refrént ad hozzá, valami különleges, mágikus bájjal, ami teljes összhangban van a billentyűs jazzhangszerelésekkel, valamint a karibi ütősökkel és vibrafonnal kísért ritmusszekcióval. A „Boston Rag” látnoki dallamos rocker az AOR megszületése előtti időkből, amelyet tovább nemesítenek a fúvósokon és billentyűkön megszólaló kiváló jazz-rock fusion hangszerelések. A himnikus refrént és a szaftos hard rockos riffeket remek dzsemmelés fűszerezi, ahol elsősorban a két gitármester ragyog.
Az „Your Gold Teeth” újabb csemege, amely latin-amerikai salsaritmusokban mozog, és kitűnő jazz-rock dzsemmelést tartalmaz. A basszuson, gitáron és elektromos zongorán játszott szellemes improvizációkra minden technikás hangszeres zenegourmand megnyalja majd a száját. A chicagói utcák társadalmi képeiről szóló szöveg még tovább erősíti a gengszteres hangulatot.
Következik a vitatott kislemezsláger, a „Show Biz Kid”, amely szövegileg kíméletlen ütés a két szem közé, és megalkuvás nélküli gúny az amerikai dekadenciáról és a hamis erkölcsről. Annál nagyobb az irónia, hogy a szövege, amely egyebek mellett a híres négybetűs, f-fel kezdődő szót is tartalmazza, azt eredményezte, hogy a kislemezt rendkívül keveset játszották a rádiók. Az amerikai közerkölcs őrei, akik úgy érezték, lelepleződtek, elérték, hogy a kislemezverzió e „problémás” szó nélkül jelenjen meg. Ez is részben közrejátszott az album gyenge eladásaiban. Fagen szarkasztikusan, a háttérben női kísérővokálokkal énekli meg az amerikai gazdagok és szegények közti groteszk ellentéteket. Érdekes, hogy egy versszakban önszatírára is vetemednek („they got the Steely Dan T-shirt”). Hangszeres arculatát elsősorban Rick Derringer fenomenális slide gitárszólója díszíti. A záró részben pedig mennyei dzsemmelésbe csap át.
A „My Old School”-lal elérik egyik pop-rock csúcsukat. A szövegben Fagen egy főiskolás korából származó esetre emlékszik vissza. Az amerikai oktatási intézmény egyik látogatásakor a helyi seriff „gondoskodott” a letartóztatásáról. Letartóztatták a barátnőjét, Beckert és még néhány diákot is. A főiskola vezetői meg se rezzentek. Állítólag még rokonszenveztek is a rendvédelmi szervekkel. Ez az eset annyira feldühítette Fagent, hogy nem akart részt venni a diplomaosztón. A staccato gitárritmust közbeékelt fúvós rohamok és remek többszólamú refrének építik tovább. Mindezt bőséges dzsemmeléssel fűszerezik.
Az egyetlen kissé gyengébb pillanatot az amúgy tökéletes lemezen a „Pearls of the Quarter” című ballada jelenti, ahol a jazz-rock duó váratlanul country rock vizekre evez. Az akusztikus gitáros melankolikus kíséret álmodozó dallamot teremt. Semmi különös az ő megszokott mércéjükhöz képest, de Fagen kiváló, rendkívül szívből jövő énekes teljesítményét dicsérni kell. A „King of the World” kiváló zárás, posztapokaliptikus szöveggel egy atomháborúról és a Föld utolsó túlélő emberéről. A dallamos rockos hangszerelésekben funkos ritmusminták kanyarognak, amelyek fokozzák a drámai hangulatot. A szimfonikus prog rock mindig izgalmas elemeiről Fagen kiváló szintetizátorszólói gondoskodnak, amelyekre a néhai Peter Bardens (ex-Camel) sem lenne restellkedhetett volna.
A Steely Dan 70-es évekbeli albumai mind többé-kevésbé kiválóak. A „Countdown to Ecstasy” ez alól nem kivétel. A gyenge eladások nagymértékben hozzájárultak az alacsonyabb rangjához és ahhoz, hogy a kereskedelmileg sikeresebb lemezeikhez képest mellőzött maradt. Az eladások gyengeségének okairól a mai napig csak találgatni lehet. Némileg biztosan hibás a meglehetősen csúnya borító halovány, vizenyős festményével, a „Show Biz Kid” az „obszcén” szavával, valamint a kiadó rossz terjesztése. Fagen a kisebb kereskedelmi sikert azzal kommentálta, hogy az album sietve készült, intenzív koncertturné közben, ám egy lélegzetvétellel hozzátette, hogy ez a kedvenc Steely Dan-albuma. Az idő próbája igazolta, hogy az egyik legjobb lemezükről van szó, amely megérdemli a mestermű címet. A „Countdown to Ecstasy”, a Steely Dan egyik csúcsteljesítménye hallgatása közben könnyen a tökéletes zenei eksztázisban találhatod magad.
Felállás
Donald Fagen – zongora, elektromos zongora, szintetizátor, ének
Walter Becker – elektromos basszusgitár, szájharmonika, ének
Ray Brown – basszusgitár a Razor Boy-on
Denny Dias – gitár
Jeff „Skunk” Baxter – gitár, pedal steel gitár
Ben Benay – akusztikus gitár
Rick Derringer – slide gitár a Show Biz Kids-en
Jim Hodder – dob, ütőhangszerek, ének
Victor Feldman – ütőhangszerek, marimba
Ernie Watts – szaxofon
Johnny Rotella – szaxofon
Lanny Morgan – szaxofon
Bill Perkins – szaxofon
Sherlie Matthews – kísérővokál
Myrna Matthews – kísérővokál
Patricia Hall – kísérővokál
David Palmer – kísérővokál
Royce Jones – kísérővokál
James Rolleston – kísérővokál
Michael Fennelly – kísérővokál
Produkció
Gary Katz
Számlista
1. Bodhisattva
2. Razor Boy
3. The Boston Rag
4. Your Gold Teeth
5. Show Biz Kids
6. My Old School
7. Pearl of the Quarter
8. King of the World
