Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1972
Játékidő: 40:39
Értékelés: 5/5
Steely Dan – legendás név, amely a mai napig a stúdióperfekció fogalma, és a zenei gourmand-ok tiszteletének tárgya szerte a világon. Donald Fagen és Walter Becker, a két önfejű zenész és dalszerző egyedi jazz-, rock-, funk- és popkeverékével, valamint a produkciós tökéletesség iránti szinte beteges megszállottságával mindig egy lépéssel az idő előtt járt. Dalaik irigylésre méltó technikai kidolgozottsággal, szokatlan énekesi karizmával és hipnotikus, időtlen hangszerelések megalkotására való kivételes képességgel büszkélkedtek; köznapian szólva olyan örökzöld slágerekkel, amelyek a mai napig állandó szereplői a klasszikus rockrádióknak. Tegyél hozzá egy púpozott adag kíméletlen, mégis szellemes szövegbeli szarkazmust, amely a társadalom minden pórusába belemart. Ebből már részben kiderül, miért becsüli még ma is olyan nagyra Steely Dant minden zenei romantikus.
Fagen és Becker zenekarának – pontosabban projektjének, hiszen zenei elképzeléseikhez mindig csak a legjobb alkalmi zenészeket fogadták fel, miközben ők maguk voltak a központi szereplők – különös neve jóval kevésbé romantikus felhangot hordoz. A Steely Dan nem több és nem kevesebb, mint metafora egy női szexuális segédeszközre, amely William S. Burroughs amerikai szerző „Meztelen ebéd” című regényéből származik.
A különc, ugyanakkor rendkívül intelligens zenei duó egész pályafutása során sajátos humorérzékkel büszkélkedett. Szövegeik tele voltak szívélyes szarkazmussal és fekete humorral. Gyakran érintettek sötét témákat, például a drogokat, a prostitúciót, a szervezett bűnözést, az amerikai társadalom aljáról vett különféle képeket és az emberi kapcsolatok minden paradoxonát. Ha eltekintünk az elérhetetlen és teljesen egyedi Frank Zappától, aki az amerikai társadalom kifigurázásában semmiféle határt nem ismert, Fagen és Becker gúnyos társadalmi szatírájukkal az elmúlt század 70-es éveinek amerikai zenészei és dalszerzői között szinte tökéletes kivetettek voltak. Ezért teljes joggal nevezhetnénk őket az akkori populáris zenei színtér két antihősének.
A kiváló szövegek mellett kivételes szerzői és hangszeres képességekkel is rendelkeztek. A főként jazzes ritmikai szerkezetek és hangszerelések megalkotásához való rejtett érzék mellett óriási tehetségük volt a slágerírásra. Hihetetlen füllel építették be a tökéletes pop-rock hangszereléseket a jazz-rock szerkezetekbe, így ők voltak az elsők között, akik elmosták a határt a progresszív rock, a jazz fusion és a pop között. Slágereik szokatlanul magas fokú komplexitással, hangszerelési intelligenciával és produkciós perfekcionizmussal büszkélkedtek. Mindazok, akik a 70-es évek elején, a progresszív és kísérleti zene fénykorában hiányolták a gondolkodó ember pop-rockját, egyszer csak különleges hősökre leltek a Steely Danben.
A „Can’t Buy a Thrill” (az album címe a prostitúcióra utaló szójáték) két elválaszthatatlan zenei róka első felvonása volt. A legtöbb zenekar az első lemezén még stílusban keresgél, és a következő kiadványokkal csiszolódik lassan. A Steely Dan nem volt hétköznapi rockzenekar, így nem különösebben meglepő, hogy rögtön egy olyan mestermunkát hoztak össze, amely egész diszkográfiájuk csúcsára tartozik. A billentyűs-énekes Fagen és a basszusgitáros, alkalmanként gitáros Becker – addigra már mindketten kiválóan képzett hangszeresek – a felvételekhez kiváló alkalmi zenészek egész plejádját fogadta fel. Közülük kiemelném a remek énekest, David Palmert, valamint olyan gitármestereket, mint Jeff „Skunk” Baxter (később The Doobie Brothers), Denny Dias (később Wayne Shorter és Pete Christlieb) és Elliott Randall (később Asia, Richie Havens, John Lennon, Village People stb.).
A stílusában különböző gitárosok jelenléte hozzájárul az egyes riffek és szólók rendkívüli eklekticizmusához. A két „acélfőnök” erős jazzes fúvósszekcióról és erotikus női kísérővokál-harmóniákról is gondoskodott, amelyek kulcsszerepet játszanak a hipnotikus motívumok megteremtésében. Néhány zenész évekig velük maradt, a legtöbbjüknek viszont idővel mennie kellett. Fagen és Becker a stúdiós alkalmazási politikájukban mindig könyörtelenek voltak, ha nem egyenesen igazi zsarnokok. Minden hibát azonnal megbüntettek, de ez általában bőven megtérült. Semmit sem bíztak a véletlenre. Az album minden hangszerelése az ideális hangzásharmónia gondos és türelmes keresésének gyümölcse volt. Míg Fagen az összes billentyűs textúrát szállította, Becker a funkos színezetű basszusvonalakat adta hozzá. Fagen, aki később a fő énekes lett, egyes dalokban váltja Palmert, aki vokálisan kevésbé szarkasztikus.
Az albumon található tíz dal bármelyike esélyes lehetett volna a pop-rock sláger címére, bár világszerte csak a „Do It Again” és a „Reelin’ In The Years” futott be a rádiókban. A legtöbb szám összetett, de igen dallamos, jazzes beállítottságú hangszerelésekre épül, amelyeket szaftos gitárpasszázsok és ragadós refrének egészítenek ki, és amelyek nem hagyják el egykönnyen a fület. Az intelligens szövegek és a karizmatikus ének bohém bájt kölcsönöz a daloknak, s könnyű elképzelni hozzájuk a New York-i utcai, illetve éjszakai élet képeit. Ehhez hozzájárul az is, hogy az album központi lírai témája a prostitúció (ez a címéből és a borítójából is kiderül). Az egészet kivételesen eleven, pontosabban élénk produkció ékesíti, amely messze megelőzte korát.
A Steely Dan zenei perfekcionizmusa már a nyitó jazz-rock-latin sláger, a „Do It Again” hallatán megcsillan. Ez egy pillanat alatt rabul ejt a rendkívül kellemes, mégis összetett főtémával, amely karibi ütősökre, Denny Dias elektromos szitárjára, szaftos jazzes hangszerelésekre, erőteljes gitárriffekre és funkos ritmusvonalra épül. Fagen költői és szarkazmussal színezett éneke még tovább ízesíti a latin bár hangulatát. A technicista orgazmusról pedig a remek elektromos szitárszóló gondoskodik, valamint a záró, pszichedelikus beütésű orgonaszóló.
A csábító power ballada, a „Dirty Work”, amelyben Palmer melankolikus éneke áll az előtérben, a következő örökzöld finomság. A hatalmas, hipnotikus refrénben felcsendülő további női kísérőharmóniák nehézség nélkül borzolják fel a hátadon a szőrt, miközben a háttérben szaftos orgona-, szaxofon- és gitárpasszázsok kígyóznak.
Nem kevésbé kiváló jazz-rockos szám követi, a „Kings”, amelynek szövege a „régi jó időkre” céloz, amikor még tudni lehetett, ki iszik és ki fizet. A kivételes kísérővokál-harmóniákat folyamatosan szaftos gitárpasszázsok támasztják alá. A refrén leszedi a nadrágot, a záró orgonaszóló pedig különösen megfog, érdekes, középkori hangulatú motívumot villantva. A közbeeső gitárszólók a legigényesebb technikai perfekcionistákat is elsöprik.
A fenséges „Midnight Cruiser” újabb időtlen jazz-pop-rock klasszikus. Ezt a finomságot kivételes jazzes hangszerelések, kiváló gitárszólók sora, Jim Hodder ütős-dobos szarkasztikus éneke és ölő refrén ékesíti, ragadós vokálharmóniákkal, amelyek egyszerűen nem akarnak kimenni a fülből.
Az „Only a Fool Would Say That” című számban, ahol a lazított ritmusokon újra keveredik a jazz, a rock és a latin zene, a lírai szarkazmus eléri a csúcspontját, hiszen kópés leszámolás ez a fiatalkori idealizmussal és a világ megváltoztatására tett minden sikertelen kísérlettel.
Egy olyan albumon, amelyen minden dal kiváló, az időtlen jazz-pop-rock sláger, a „Reelin’ In the Years” kétségkívül az egyik bajnokjelölt. Itt a szerzői és hangszeres perfekcionizmusuk már királyi méreteket ölt. A csábító, ultradallamos refrén és a szaftos jazzes hangszerelések mellett elsősorban Randall fenomenális gitárszólója ejt ámulatba. Kiválóságáról talán az mondja a legtöbbet, hogy Jimmy Page (Led Zeppelin) azt nyilatkozta, ez minden idők kedvenc gitárszólója. A „Reelin’ In the Years” az egyik legjobb daluk, amely ennyi év után sem szűnik meg lenyűgözni.
A kiváló dalok sora a gúnyos „Fire in the Hole”-lal folytatódik. Hangulatában ezúttal ismét egy füstös bárba térnek vissza egy régi zongorával. Itt elsősorban Fagen szarkasztikus éneke ragyog, jazzes zongorahangszerelésekre építve. A Steely Dan menet közben egy sor remek szólót is beleszőtt, amelyek a legigényesebb zenei gourmand-okat is kielégítik.
A bájos balladában, a „Brooklyn (Owes the Charmer Under Me)”-ben, amelynek szövege tragikomikus módon mutatja be az amerikai társadalmi mélyvilág képeit, szellemes központi gitárriffet, kiváló Palmer-éneket és kísérővokál-harmóniákat kapunk. Mellékesen egy szellemes country motívum is helyet kap, remek gitárharmóniákra építve.
A fenomenális, némileg keményrockosabb „Change of the Guard” szökdelő ritmusokra, gúnyos énekre és kiváló gitárpasszázsokra épül. Itt is a kiváló főtéma nynyűgöz le a legjobban, színes vokálharmóniákkal, de a lélegzetelállító gitármesterművek sem hagyhatók figyelmen kívül. Ahogy a Steely Dan egy látszólag egyszerű dallamból összetett mestermunkát csinál, az mindig is elképesztő volt.
A záró falat, a „Turn That Heartbeat Over Again”, amely szarkasztikus képet fest a latin-amerikai bevándorlók nehéz helyzetéről, a prímás Steely Dan-féle jazz-rock-funk fúzió megtestesülése. A gúnyos refrént végig funkos ritmusok és szellemes hangszerelések támasztják alá. Ez a szerzemény a ma általában progresszív pop-rocknak nevezett műfaj elsőrangú példája.
A „Can’t Buy a Thrill” a pop- és rockzene történetének egyik legjobb albuma, amely abban az időben született, amikor a pop még a kompozíciós és technikai csiszoltság mércéje volt, és kéz a kézben járt a progresszív rockkal. Ezen a lemezen, amelyet kivételes minőségi egységesség jellemez, egyetlen gyenge pillanat sincs. Akárcsak a Fagen–Becker páros megbonthatatlan duó többi stúdióalkotását, ezt is lehetetlen egyértelműen meghatározott műfajba sorolni. Betehetjük a jazz-rock, az intellektuális pop-rock, a progresszív rock vagy a progresszív pop fiókjába; a lehetőségek száma óriási. Egy olyan albumnál, amelyet akadálytalanul nevezhetek a szerzői és produkciós tökéletesség elsőrangú példájának, ez a legkevésbé fontos. Fagen és Becker a következő években még szép számmal alkot kiváló albumokat. Persze pályafutásuk során néhány jóvátehetetlen hibát is elkövetnek majd, de ezek a győzelmekhez képest szinte elhanyagolhatóak. A „Can’t Buy a Thrill” továbbra is egyik legfényesebb ékkövük.
Felállás
Donald Fagen – zongora, elektromos zongora, műanyag orgona, ének
Walter Becker – elektromos basszusgitár, ének
Jeff Skunk Baxter – gitár, pedal steel gitár
Denny Dias – gitár, elektromos szitár
Elliott Randall – gitár
Jerome Richardson – tenorszaxofon
Snooky Young – kürt
Jim Hodder – dob, ütőhangszerek, ének
Victor Feldman – ütőhangszerek
David Palmer – ének
Venetta Fields – kísérővokál a Brooklyn és a Kings dalokban
Clydie King – kísérővokál a Brooklyn és a Kings dalokban
Sherlie Matthews – kísérővokál a Brooklyn és a Kings dalokban
Produkció
Gary Katz
Dallista
1. Do It Again
2. Dirty Work
3. Kings
4. Midnight Cruiser
5. Only a Fool Would Say That
6. Reelin’ In the Years
7. Fire in the Hole
8. Brooklyn (Owes the Charmer Under Me)
9. Change of the Guard
10. Turn That Heartbeat Over Again
