Előadó: Gilbert, Paul
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 42:24
Értékelés: 4.7/5
Nemrég egy szlovén zenei újságíró, az egyik legérzékenyebb tollú, egy lapban – aminek a nevére sajnos már nem emlékszem – azt írta, hogy Rebeka Dremeljről egyszerűen nem nehéz rossz kritikát írni. Valami hasonlót, csak fordított előjellel, el lehetne mondani Paul Gilbertről is, akinek ötletes, változatos, ugyanakkor technikailag pontos, szinte már szőrszálhasogató zenei gondolkodására nagyon nehéz lenne rossz szót találni.
1981-től, amikor a törekvő, tizenöt éves Paul Mike Varney és a Shrapnel records kiadója révén még Ozzyhoz is megpróbált eljutni, aki Rhoads halála után új gitárost keresett, egészen a második teljes hosszúságú instrumentális albumáig hosszú utat járt be. A Racer X-szel nem érte el azt a hírnevet, amiről úgy érezte, hogy jár neki, ezért különösen örült, amikor felvette vele a kapcsolatot Billy Sheehan, aki 1988-ban lépett ki David Lee Roth zenekarából. Ahogy a Terrifying guitar trip című didaktikus trilógia záró részében elárulta tudásra szomjazó gitárosrajongóknak, a Mr. Big ötlete akkor született meg, amikor Sheehannel szórakozásból a komor Accept repertoárját játszották, és lelkesedtek a Hoffmann-riffeken. A Mr. Big-nél eltöltött közel tíz év után Paul a szólópályát választotta, majd néhány kevésbé feltűnő projekt után – ezekben énekesként is kipróbálta magát – 2007-ben kiadta az első instrumentális albumát, a Geto out of my yard címűt, egy évvel később pedig annak rendkívül sikeres folytatásával örvendeztetett meg minket.
A Silence followed by a deafening roar a nyolcvanas évek legjobb gitártrükkjeinek, nehéz skálamintáknak, bizarr hangokkal megbolondított akkordoknak, klasszikus hatásoknak és Paul határtalan ötletességének eklektikus keveréke – ezzel pedig más hasonló lemezek aligha dicsekedhetnek. Éppen ez az érdekes különcség, amely a zenében és az album összképében (lásd a borítót) egyaránt tetten érhető, különbözteti meg Gilbertet Malmsteentől, aki valószínűleg belebukna, ha olyan lemezt kellene készítenie, amely egy milliméterrel eltér az összes korábbitól, és Satrianitól, aki csak akkor hallgatható, amikor önmagát ismétli. Ebben Gilbert közelebb áll Vaihoz, de az a tény, hogy nem volt alkalma a nagyszerű Zappával játszani, inkább a mainstreamhez és olyan zenéhez köti, amelyet nem csak a gitárfanatikusok és a szakértők kedvelnek, hanem a laikusok is élvezhetnek. Ha címkét kellene ragasztani rá, egyfajta hi-tech hard rocknak nevezhetnénk, amely egyfelől a Beatles barátságos dallamosságát, másfelől a klasszikus zene kifinomult pontosságát ötvözi.
A címadó dal olyan hanggal nyitja az albumot, amellyel Gilbert a lemez címében említett fülsiketítő üvöltéshez igyekszik közelíteni – ehhez egy hegedűvonót is segítségül hív –, ezt cisz-moll riff követi, amelynek variációja a szólóban is felbukkan. Ez utóbbiban két Gilbert-specialitás összeolvadását csodálhatjuk meg, amelyeket angolul string skipping arpeggios-nak és three note per string scales-nek neveznénk. A második szám, az Eudamonia ouverture lenyűgöző tapping mintával indul, olyannal, amilyenre Van Halen sem szégyenkezne, romantikus leitmotivvel folytatódik, amelyet staccato technikával játszott nosztalgikus akkordok visznek tovább, és Bach által inspirált arpeggiókkal zárul. Gilbert persze nem lenne Gilbert, ha a fogásait nem magyarázná el a mellékelt oktató-DVD-n, amely az album afféle pedagógiai kiegészítőjének tűnik, és amellyel a virtuóz sikeresen továbbépíti a korábbi hasonló kiadványokon lefektetett elméleteit. Gilbert, ahogy nemrég a ljubljanai Ortóban láthattuk, többek között és elsősorban pedagógus (lásd a 2008. 10. 14-i beszámolót). A The Rhino nevű blues-metal extravaganciát a glamesen csengő Norwegian cowbell, majd az I cannot tell a lie című, dús akkordokkal megrakott ballada követi. A Bronx 1971 elsősorban a szokatlan, a gitárosok számára meglehetősen kellemetlen hangnem miatt érdekes, amelyben íródott. Bármilyen ügyes zenész is legyen valaki, aki próbált már improvizálni leszállított H-ban, hamar rájöhetett, hogy ebben a hangnemben sokkal előbb kifogy a muníció, mint egy fél hanggal feljebb vagy lejjebb, ahol a H- és az A-pentatonikát találjuk. Gilbert a mellékelt DVD-n azt tanácsolja a gitárosoknak, hogy ne korlátozzák magukat az ismert pentatonikus pozíciókra, hanem – ha már elsajátították őket – próbálják minél több különböző hangnemben transzponálni. Az album legérdekesebb száma kétségkívül a Suite modale, az 1956-ban fuvolára és zongorára írt klasszikus darab, amelyet a Svájcban született amerikai Ernst Bloch szerzett. A sustainer – a hang kitartására szolgáló kis szerkezet, amellyel már Vai híressé vált – segítségével Gilbert meglepően meggyőzően fuvolássá változik, és rendkívül ötletesen parafrazeálja Bloch fennkölt gondolatait. Mint a nyolcvanas évek legtöbb gitárosánál, Gilbertnél is igen erősek a klasszikus hatások, amit a virtuóz többször be is vall, és elmagyarázza, hogy valahányszor új album anyagának írásába kezd, elsősorban Bach kontrapunktjai között keres inspirációt. Bach, akit a feldolgozások között időnként Harrison valamelyik száma vált fel (például az It’s all too much a Space ship one lemezen), Gilbert összes szólóalbumának egyfajta vörös fonala. A Silence followed by a deafening roar utolsó négy felvonása – a The Gargoyle, az I Still have that other girl (ezúttal Elvis Costello és Burt Bacharach dalának feldolgozása), a Bultaco Saturno és a Paul vs. Godzilla – leginkább variáció a fent említett témákra és technikákra.
Gilbert egyik legjobb döntése az utóbbi időben mindenképpen az volt, hogy felhagyott az énekléssel. Nem azért, mert nem tudna, hanem egyszerűen azért, mert egy gitárvirtuóz automatikusan veszít valamit a hitelességéből, amint mikrofon elé áll. Azon kevés példa közé, akik ma is sikeresen ötvözik az efféle gitáros tökélyt az énekkel, és közben megérdemelt dicséretet aratnak, Steve Lukather és a felülmúlhatatlan, a rockban máig egyedülálló Eric Johnson tartozik. Gilbert munkái tehát ének nélkül következetesebbnek hatnak, ami kétségkívül a hírnevének és ismertségének tesz jót. Ahogy már a fent említett beszámolóban is leírtam, az igazi zene önmagában elegendő, és nincs szüksége szövegre, ami nemcsak a klasszikusokra igaz, hanem azokra az újkori zsenikre is (köztük Gilbertre), akiknek az ötletei már önmagukban is olyan érdekesek és tartalmilag kerekek, hogy minden további szóbeli magyarázat csak árt nekik.
Felállás
Paul Gilbert – gitár
Mike Szuter – basszusgitár
Jeff Bowders – dob
Emi Gilbert – hammond, billentyűk
Produkció
Paul Gilbert, Emi Gilbert
Számlista
Silence followed by a deafening roar
Eudaimonia overture
The rhino
Norvegian cowbell
I cannot tell a lie
Bronx 1971
Suite modale
The gargoyle
I still have that other girl
Bultaco saturno
Paul vs. Godzilla
