Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Keith
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 2008
Hossz: 51:21
Értékelés: 4/5
A legendás billentyűs varázsló nagyon hosszú idő után tért vissza új önálló lemezzel, amelyen régi munkatársával, a neves gitárossal és énekessel, Marc Bonillával működik együtt (Bonilla eddigi pályafutása során számos többé-kevésbé ismert muzsikussal dolgozott, például Glenn Hughesszal). Ez Emerson első stúdióprojektje az ELP (második) felbomlása után, a 90-es évek végén, és az első igazi önálló lemeze a különféle filmes munkák után (legutóbb az „Iron Man” rajzfilmsorozat zenéjét írta meg, még 1994-ben (stúdiókiadás, 2001). Az „Emerson Plays Emerson” (2002) viszont aligha nevezhető igazi stúdiólemeznek.
Keith az új lemezén, minden egyes kompozícióval azt bizonyítja, hogy visszatért progresszív rockos gyökereihez, és megalkotta azt az albumot, amelyre a rajongói már évek óta éhesen vártak, legalábbis az utolsó ELP-stúdiólemez, az „In The Hot Seat” (1994) óta, amely meglehetősen gyenge benyomást hagyott maga után. Az összes szám a Bonillával közös munka gyümölcse, aki kiválóan kiegészítette őt, szerzőként és hangszeresként egyaránt. A legendás billentyűs régi hívei végre számításukat találják, hiszen nagyon jó lemezről van szó, amely az elejétől a végéig sokszínűségével, virtuozitásával és energiájával ragyog; ez az igazi szimfonikus progresszív rock, a legjobb, őseredeti iskola szerint. Hogy az ELP egy esetleges újraegyesüléskor képes lenne-e valami hasonlóra, arról szerintem csak álmodozni lehet.
Keith az egész albumon bizonyítja, hogy továbbra is remek formában van, minden idők egyik legnagyobb billentyűs virtuózaként, és – a legtöbb billentyűs kortársával ellentétben, akik évek óta nem csináltak semmi lelkesítőt a stúdióban – szellemes zeneszerzőként, aki egész sor új ütőkártyát tart a tarsolyában. Az album egyes számaiban számos párhuzam fedezhető fel korábbi alkotásaival, mind a The Nice, mind az ELP idejéből, ami valamennyire természetes, hiszen Keith felismerhető játékstílusa és billentyűs hangzása mindig központi helyen állt az eddigi zenei projektjeiben. Az albumon szinte az összes billentyűs hangszert bevetette, amelyek hírnevet szereztek neki mint mestersége egyik legnagyobbjának, és mint a szimfonikus progresszív rock fejlődése szempontjából kétségkívül legfontosabb billentyűsnek. A standard zongora mellett, amellyel számos klasszikus zenei elemet visz a kompozíciókba, itt van persze a jó öreg hammond orgona, a moog szintetizátorok különféle típusai (az ún. moog modular), a korg szintetizátor és még néhány apróság.
Bonilla kiváló énekes, hangjának melankolikus színe elég közel áll ahhoz, amilyen Emerson egykori cimboráját, Greg Lake-et jellemezte a legjobb időkben. Énekesként is remek, gitárosként pedig, ha már Lake-hez hasonlítjuk, talán még jobb, és technikailag mindenestül lepipálja őt. Emerson számos drámai gitárszólót enged neki, amelyek az ELP-nél igazi ritkaságnak számítottak. Bár tudni, ki a góré, a gitár sokkal nagyobb szerepet kap, mint amit megszokhattunk Keith korábbi zenekaraiban, az ELP-ben és a The Nice-ban egyaránt. Lake-kel ellentétben, akinek kettős hangszeres szerepet kellett ellátnia, Bonillát a basszusgitáron (részben) tehermentesítette a nagyon jó Bob Birch, akinek dallamos basszusvonalai az egész album alatt tisztán hallhatók. Gregg Bissonette a dobok mögött természetesen közel sem Carl Palmer. A stílusa is eléggé más, a különféle ütőhangszerek használatát tekintve kevésbé változatos, de energikus átmeneteivel mégis jól kiegészíti a remek ritmusalapot.
A kompozíciók végig megfelelően változatosak, és megőrzik a drámai intenzitást. Az energikus zenekari hangszerelések és a vad improvizációk rokonok azokkal, amelyekkel Keith az ELP aranykorában lenyűgözött, csak itt sokkal intenzívebben egészítik ki őket az elektromos gitár hatalmas futamai. Az első tizenöt szám egy „The House Of Ocean Born Mary” című koncepciós szvitet alkot, amelyet egy brit kísértettörténet (szerzője Marion Lowndes) ihletett, míg az utolsó négy egymástól teljesen különálló alkotás. Érdekes, hogy az albumon egyetlen hosszabb szerzemény sincs. A leghosszabb, a „Marche Train” valamivel több mint hat perc. Cserébe tizenkilenc szám került rá, és közülük jó néhány Emerson zongorára épülő, rövidebb nyitánya, amely az összetettebb darabokat köti össze. A klasszikus zenei feldolgozások közül ezúttal csak a „Malambo From Estancia Suite” szerepel, a híres argentin zeneszerző, Alberto Ginastera eredeti előadásában. Ginastera a 20. századi klasszikus zene egyik ritka szerzője volt, akivel Keith jól megértette egymást, az igazi hívei pedig felesleges is emlékeztetni arra, hogy Keith réges-régen feldolgozta Ginastera „Toccata” szvitjének egy részét az ELP-klasszikus „Brain Salad Surgery” (1973) egyik számához. Már a nyitó „Last Horizon” is elbűvöl minden régi rajongót Emerson hammondon és moog modularon végzett bűvészkedéseivel, valamint azzal a motívummal, amely több mint nyilvánvalóan az ELP legendás „Tarkus” szvitjének egy részére hajaz.
Remek a „Miles Away” mindkét része is, ahol Bonilla melodramatikus éneklésével és ínycsiklandó gitárfutamaival kiválóan egészíti ki Emerson virtuóz varázslatait. Tegyétek hozzá a masszív dobátmeneteket, és a modern produkció ellenére egy pillanatra úgy érzitek majd, mintha valamelyik korai ELP-alkotást hallgatnátok. A nagyon jó „Marche Train” kapcsán, amely kiváló gitárszólót tartalmaz, megfigyelhető, milyen jó hatása lehet annak, ha az elektromos gitár a billentyűk megszokott előtérbe helyezése mellett nagyobb szerepet kap, és hogy a jó öreg Keith öreg napjaira tényleg megváltozott, ami a hangszerek szerepének elfogadását illeti a zenéjében. A szokásos ELP-pompából sem hiányzik a bőséges adag, a fenséges és drámai billentyűs futamok közötti sokféle átmeneten keresztül. Szép példa erre a „3rd Presence”, ahol Keith templomi orgonáinak ismerős pompája köszön vissza a tizedik hatványon, és az összetett „Finale”, ahol Keith bandájának minden legjobb virtuóz eleme felragyog.
Keith a nagyon jó új stúdiólemezével azt bizonyítja, hogy ismét remek formában van. Ahogy várható volt, nem alkotott vele semmi újat, de teljesen sikerült felidéznie valamennyit abból a varázslatból, amely a 60-as és 70-es években nemesítette a legjobb lemezeit. A szimfonikus progresszív rocktól való nagyon hosszú szünet után ez kétségkívül említésre méltó teljesítmény, amely a műfaj 2008-ban megjelent jobb kiadványai közt vonul be a történelembe. Az ilyen meggyőző kompozíciókért nagy érdem jár a kiváló Bonillának is, akinek nélkül Keithnek aligha sikerült volna megalkotnia eddigi legjobb önálló stúdiólemezét. Az ELP-vel való összehasonlítás az egész album alatt magától kínálkozik, ami egyszerre a lemez legnagyobb erénye és legnagyobb gyengéje, hiszen egyesek majd szemére vetik, hogy Emerson és társasága túlságosan igyekezett utánozni a progresszív rock óriásainak dicső korszakát. Az őszinte ELP-rajongók viszont hallgatás közben a hetedik mennyországban lesznek, hiszen ilyen jót Keith egykori két társával sem alkotott már a „Works Volume One” (1977) óta. Az öreg róka ismét bebizonyította, hogy a progresszív rockban is a műfaj mesterei és úttörői a mai napig sok mindenre megtaníthatják a tanítványaikat.
Felállás
Keith Emerson – nagy koncertzongora, hammond C3 orgona, moog modular szintetizátor, korg OASYS szintetizátor, orgona, diatonikus harmonika, reaktor, csúszósíp, háttérvokál
Marc Bonilla – ének, gitár, basszusgitár, szájharmonika, reaktor
Bob Birch – basszusgitár
Gregg Bissonette – dob, ütőhangszerek
VENDÉGMUZSIKUSOK:
Travis Davis – basszusgitár a The Parting című számban, vokális harmóniák
Joe Travers – dob a The Art Of Falling Down című számban
Keith Wechsler – doromb a Gametime című számban
Nathanial Bonilla – felvevő a The Parting című számban
Produkció
Marc Bonilla and Keith Wechsler
Számlista
The House Of Ocean Born Mary (inspired by a ghost story from Marion Lowndes)
1. Ignition (1:42)
2. 1st Presence (0:37)
3. Last Horizon (2:32)
4. Miles Away Pt. 1 (1:54)
5. Miles Away Pt. 2 (2:15)
6. Crusaders Cross (1:13)
7. Fugue (0:37)
8. 2nd Presence (0:18)
9. Marche Train (6:12)
10. Blue Inferno (1:12)
11. 3rd Presence (1:07)
12. Prelude To A Hope (2:23)
13. A Place To Hide (4:25)
14. Miles Away Pt. 3 (2:31)
15. Finale (5:57)
–
16. The Art Of Falling Down (3:30)
17. Malambo from Estancia Suite (Alberto Ginastera) (5:33)
18. Gametime (2:39)
19. The Parting (4:44
