Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 39:18
Értékelés: 5/5
A 70-es évek végén Frank dühödt csatát vívott a Warner Bros kiadóval, amely minden eszközzel a művészi szabadságát igyekezett lenyesegetni. Ez a szabadság a zseniális és megzabolázhatatlan zeneszerzőnél, aki bármikor, amikor csak tehette, kigúnyolta a bürokráciát és a társadalmi képtelenségeket, mindig az értékrendje legtetején állt. Ezért semmiképp sem akart engedni a követeléseiknek.
Bár a kiváló „Zoot Allures” (1976) megjelenése után egykettőre felmondta a szerződést a Warner Bros-szal, még mindig tartozott nekik négy albummal. Frank végül úgy döntött, hogy többet ad nekik, mint amennyit vártak tőle. A dupla koncertfelvétel, a „Zappa In New York” (1977) mellett olyan felvételeket ajánlott fel és játszott le nekik, amelyek később a „Studio Tan”, a „Sleep Dirt” (1979) és az „Orchestral Favourites” (1979) albumokon jelentek meg.
Miután a kiadó vezető számolgatói meghallgatták a felvételeit, fintorogtak, hogy ez nem felel meg az elképzeléseiknek, ezért a produkciós költségeket sem akarták kifizetni neki. Frank erre úgy reagált, hogy az anyagot, amelyet eredetileg három önálló albumnak szánt, négyes (eredetileg akár ötös) albumként, „Läther” címmel, saját, független kiadónál akarta megjelentetni. A Warner Bros hevesen felháborodott, és megakadályozta az „Läther” kiadását, miután Frank (teljes egészében!) le is játszotta azt egy rádióadón. A Warner Bros felelőseinek végül mégiscsak bele kellett törődniük Frank eredeti elképzeléseibe, és a felvételeket három önálló albumként adták ki. Megbosszulták magukat azonban: mindhármat „összecsapott” stílusban jelentették meg, a zenészek közreműködésének feltüntetése nélkül, Gary Panter borítóival, amelyeket Frank nem hagyott jóvá (bár ettől még tetszettek neki). Az „Läther” három CD-s kiadásban, az eredeti felvételekkel csak (posztumusz) 1996-ban jelent meg.
A „Studio Tan” az első az „Läther” melléktermékei közül, és mint kiderült, egyben a legjobb is. Nemcsak azért, mert szinte minden műve az eredeti „Läther”-felvételekről származik, hanem a kiválasztott anyag minősége miatt is. Különböző stílusok gazdag kollázsát kapjuk, a hangsúly a jazz rock fusionön van, olyan legendás albumok szellemében, mint a „Hot Rats” (1969), a „Waka/Jawaka” (1972) és a „The Grand Wazoo” (1973), de bőven jut tér az avantgárd-kísérleti rocknak, a progresszív rocknak és a hard rocknak is. A lemez négy darabja mind a művész számos, kiszámíthatatlan zenei arcának egyikét mutatja meg.
A zenészgárda, amellyel az albumon dolgozott, még az ő mércéjével mérve is hatalmas, és egy igazi zenekar méreteit éri el. Csak a legrangosabb neveket említem: a legendás brit multiinstrumentalista, Eddie Jobson (ex-Curved Air, Roxy Music, UK, Jethro Tull) billentyűkön, akinek ez volt az első és egyben utolsó stúdiómunkája Frankkel, Bruce Fowler harsonán, Chester Thompson (ex-Weather Report, a Genesis koncertváltozatában) dobon, Don Brewer (Grand Funk Railroad) ütőhangszereken, Malcolm McNab trombitán és a hosszú évek óta együtt dolgozó George Duke billentyűkön.
Az album központi darabja a nyitó, több mint 22 perces, epikus társadalmi szatirikus burleszk, a „The Adventures Of Greggery Peccary”. Lényegében rockopera-paródia és kiterjesztett formátumú, eljátszott történet, hasonló stílusban, mint amit Frank először a „Billy The Mountain” című számban mutatott be („Just Another Band From L.A.”, 1972). Ehhez a burleszk eposzhoz Frank óriási zenészkart mozgósított, akik az utasításai nyomán többnyire avantgárd-klasszicista hangszereléseket adtak elő.
Ezek alkotják az elbeszélt történet közben visszatérő egyes motívumokat. Az egészet nevezhetnénk afféle hangjátéknak is, de akár egy szatirikus rajzfilm alapja is lehetne, malaccal a főszerepben. A történetet Frank meséli, narrátorként és főszereplőként egyszerre (egy speciális effekt segítségével, amely felismerhetetlenségig eltorzítja, vinnyogóvá változtatja a hangját). Végig az egyedi Zappa-féle abszurd humor és politikai szatíra áll az első helyen. A történet összefoglalója nagyjából így szól:
Greggery Peccary egy kis pekari (a neve nyilvánvaló paródiája Gregory Peck színésznek, de XIII. Gergely pápának is, akiről a Gergely-naptárt elnevezték). Greggery egyike a Texas és Paraguay között élő pekarik nagy populációjának. A pekarik onnan ismerhetők fel, hogy a nyakukon, a szőrmében fehér folt van. Greggery azonban egy teljesen új, mesterségesen kitenyésztett fajtából származik. Ezért a nyakában és a köpenye alatt nyakkendőt visel, ami a fajtársai szemében még különösen fontossá is teszi. Greggery egy piros Volkswagen büszke tulajdonosa. A város azon részén dolgozik, amely egy erős vállalat, a Big Swifty and Associtates, Trend Mongers fennhatósága alá tartozik (a „Big Swifty” a „Waka/Jawaka” egyik száma volt). Ahogy már a nevük is mutatja, a cég azon fáradozik, hogy világszerte elterjessze a legújabb trendeket, amelyeket a termékei testesítenek meg.
Greggery nagy tiszteletnek örvend a munkatársai körében. A cégnél különösen népszerűvé akkor válik, amikor feltalál egy új naptárat. Ennek kötelező új trenddé kellene válnia minden lakos számára. A naptár bevezetése rendkívüli káoszt okoz, mert lehetővé teszi az embereknek (vagyis a pekariknak), hogy számolják az időt, megtudják, hány évesek, és előre tervezzenek. Az életük jóval gépiesebbé válik.
Fiatal vandálok bandája (őket Gary Panter groteszk művészi víziói afféle gonosz egerekként ábrázolják) úgy áll bosszút Greggeryn, hogy megtámadja, amikor az irodából hazafelé tart. A vandálok azért haragszanak rá, mert most már tudatosítják, hogy öregszenek. Greggery az üldözés után hajszállal megmenekül az autójával, és elbújik egy barlangban, amely a környező hegy alatt található. A vandálok idővel megunják az üldözést, és inkább a közös orgiának és zabálásnak szentelik magukat.
A barlang azonban, ahová Greggery menekült, nem közönséges barlang a hegy alatt, hanem Billy The Mountain szája (régi ismerős a „Just Another Band From L.A.” koncertalbumról). Billy a nevetésével sziklákat görgetne meg, és port kavar, amely barna felhőket okoz. Ezek a barna felhők felkeltik Greggery kíváncsiságát. Ezért mobiltelefonon felhívja egy filozófus barátját, hogy magyarázza meg neki a barna felhők jelenségét. Mivel nem kap kielégítő magyarázatot, elmegy egy Quentin Robert DeNameland nevű személyhez. Ő Greggery korának legnagyobb élő filozófusa. De DeNameland magyarázatai is túl absztraktak ahhoz, hogy a kis Greggery megérthesse őket. A történet ezért úgy végződik, hogy Greggery, kielégítetlenül, még mindig csodálkozik a barna felhők jelenségén.
Abszurditása ellenére a „Greggery Peccary” Frank egyik legjobb és legszimpatikusabb társadalomkritikai szatírája a társadalmi megcsontosodásról és a vállalati turbókapitalizmusról. A főhőst, akinek a hangja nagyon emlékeztet Porky Pigre, nem nehéz elképzelni, ahogy a történet során kibontakozó összes komikus helyzetet sem. Frank könnyen felhasználhatta volna a számot valamelyik avantgárd rajzfilmjében is, és nem kétlem, hogy nagy sláger lett volna az audiovizuális underground berkeiben. Frank „zenekarának” klasszicista-avantgárd hangszerelései is kiválóak, és mindig a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban szólalnak meg.
Bár nincs rajtuk Frank áldása, Panter illusztrációi, amelyek a gonosz egeret és Greggery hétköznapjait ábrázolják (az album hátoldalán és belsejében), kiválóan illeszkednek a történethez. Már ez a huncut társadalmi szatirikus eposz is megérne egy tiszta tízest, de az album a továbbiakban is remek.
A nagy stílusváltás már a fenomenális instrumentális számmal, a „Revised Music For Guitar And Low-Budget Orchestra”-val bekövetkezik. A könnyed felvezető hangok után, amelyek stílusukban leginkább a smooth jazzhez állnak közel, hirtelen ugrás következik egy tüzes, kísérleti jazz rock fusion szakaszba, ahol Frank fenomenális gitárszólói uralkodnak. Az avantgárddal megfűszerezett szimfonikus hangszerelések közötti hirtelen váltások és a ritmusszekció kombinatorikája (Chester Thompson dobon ismét csodatévő szerepben) ujjnyalogatósak. A rézfúvós és vonós kíséret remekül simul bele Frank gitárjának mesébe illő futamai közé. Az egyes motívumok nagyon szórakoztató és humoros módon vannak megírva, és könnyedén beleillenének bármelyik pszichedelikus rajzfilmbe.
A „Let Me Take You To The Beach” tiszta surf rock, amely találkozik a funk és a jazz rock fusion ugratásával, de kiváló ugratással, amely a kaliforniai tinikultúrát parodizálja. Ez a ritmikailag rendkívül groove-os burleszk mindazoknak szimpatikus lesz, akik nem osztják az amerikai „kultúra” fölényéről szőtt fantáziákat. A szándékosan hamis többszólamúságban, amelyben Jobson jódlija is felfedezhető, a szatíra éles hegye lapul. Jelen van továbbá a Frankra igencsak jellemző, ha nem éppen védjegyszerű, vibrafonra épülő, sokféle ütőhangszeres kíséret is (Don Brewer nagyon jó teljesítménye a bongókon).
A záró jazz rock fusion instrumentális mese, az „RDNZL”, amely ismét egy igazi kis zenekart vonultat fel, technikai és szerzeményi szempontból is bizonyosan az album legjobb alkotása. Frank itt ismét lélegzetelállító gitárosként mutatkozik meg, akinek látszólag nonszalans, teljesen egyedi stílusa, a legkülönfélébb variációk és rendkívül szellemes szólók előcsalogatásával, kivételes módon viszi végig az egész kompozíciót a különböző motívumok és zenei stílusok tengerén. Itt kéz a kézben jár a progresszív rock, a jazz rock fusion és a hard rock. A kompozíciót végigjáró, elképesztő ritmikai mozgalmasság nélkül bizonyosan nem születhetett volna meg még egy Zappa-klasszikus. Közben Duke zongorán nyújtott bravúrját és Ruth Underwood, a régi munkatárs virtuozitását a szintetizátorok korai típusain hallani kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán elhiggye, mire voltak (és még mindig vannak) képesek ezek a zenei mesterek. Frank egyszerűen mindig csak a legjobbak legjobbjait foglalkoztatta.
A „Studio Tan” egyike azoknak a megjelenése idején kissé figyelmen kívül hagyott Frank-mesterműveknek, amelyek mind a mai napig lenyűgöznek eredetiségükkel, virtuozitásukkal, szédítő akrobatikájukkal, szívvel-lélekkel és olyan humorral, amelynek párja nincs a zene világában (és soha nem is lesz). Az album kiválóságáról a legtöbbet az árulja el, hogy igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a „Hot Rats”-t és a hozzá hasonló, jazz rock fusion irányú mesterműveket. Az olyan szinte forradalmi alkotásokkal, mint a „The Adventures Of Greggery Peccary”, Frank újra bebizonyította, hogy mindig is verhetetlen mestere volt a társadalmi-politikai szatírának és az abszurdnak, aki átható intellektusával pontosan oda talált, ahol az emberi jellem sötét foltjai rejtőztek. Bizonyosan a legjobb része annak, aminek meg kellett volna jelennie (és később, a számok többnyire eltérő változataival meg is jelent) az ambiciózus „Läther” projektként.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár, ütőhangszerek
George Duke – billentyűs hangszerek
John Berkman – zongora
Michael Zearott – karmester
Pamela Goldsmith – brácsa
Murray Adler – hegedű
Sheldon Sanov – hegedű
Jerry Kessler – cselló
Edward Meares – basszusgitár
Bruce Fowler – harsona
Don Waldrop – harsona
Jock Ellis – harsona
Dana Hughes – basszusharsona
Earle Dumler – oboa
JoAnn Caldwell – McNab bassoon
Mike Altschul – fuvola
Graham Young – trombita
Jay Daversa – trombita
Malcolm McNab – trombita
Ray Reed – fuvola
Victor Morosco – szaxofon
John Rotella – fafúvósok
Alan Estes – ütőhangszerek
Emil Richards – ütőhangszerek
Tom Fowler – basszusgitár
Chester Thompson – dob
Davey Moire – ének
Eddie Jobson – billentyűs hangszerek, jódli
Max Bennett – basszusgitár
Paul Humphrey – dob
Don Brewer – bongó
James „Bird Legs” Youmans – basszusgitár
Ruth Underwood – ütőhangszerek, szintetizátor
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1.) The Adventures of Greggery Peccary
2.) Revised Music for Guitar and Low-Budget Orchestra
3.) Lemme Take You to the Beach
4.) RDNZL
