Előadó: Late Of The Pier
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 00:42:06
Értékelés: 3.5/5
Képzeljetek el egy zenei koktélt, amelynek fő összetevői Gary Numan, Brian Eno, Frank Zappa, Stephen Dubrich, Bill Nelson, Metronomy és a Klaxons. Ha pedig mindezt megfűszerezzük az elektromos billentyűs hangszerek hangsúlyos használatával és egy elromlott verkli hangjával, megkapjuk a Late of The Pier nevű angol elektro/glam/trash csapatot. A srácok már az első, 2007 márciusában megjelent kislemezükkel, a „Space And The Woods”-szal jelezték, hogy a túltelített zeneiparban és a mindenféle „instant” „boy” bandek áradatában más idők közelednek. Minőség egy szokatlan név mögött.
A négy tinédzsert a Parlophone records vette szárnyai alá, így idén augusztus 11-én napvilágot látott a debütáló albumuk, a „Fantasy Black Channel”. Az újszülött az instrumentális „Hot Tent Blues”-zal indul, amely a hetvenes évek végét idéző gitárhangzással vág bele élesen a fülbe. Ha a gitárfűrészelés az elején ellentmondani látszik a címnek, egy perc hallgatás után végre kiderül, hogy ebben az egy perc tizenhat másodperces számban van valami bluesos is. Ez folytatódik a második dalban, a „Broken”-ben, ahol Samuel Dust végre megszólal. A „Didn`t sleep last night, couldn`t come down” sor valószínűleg mindenkinek túlságosan is ismerősnek tűnik. Az elején tapasztalt egyhangúságot egy remek gitárszóló töri meg. A számot az úgynevezett „scratchelés” zárja, amely szinte megszakítás nélkül megy át a jóval táncosabb, már említett első kislemezbe, a „Space And The Woods”-ba, amelyben az önmagunk keresése a téma. Hogy a srácok megtalálták-e magukat vagy sem, ítéljétek meg ti. A „The Bears Are Coming” a lemez harmadik kislemeze, és biztosan az egyik hangszerelésében érdekesebb szám. Afrikai ütőhangszerek hangjai dobják fel, amelyek az elején intenzívebbek, a vége felé aztán lassan elhalnak. Valahol a közepén újra feltűnik a „scratchelés”, amiből egy pillanatra átcsapunk abba a részeg mulatságba, amilyet a Titanic című filmben a alsó fedélzeten rendeztek az alsóbb osztályú utasok. Tánc, éneklés és a söröskorsók csapkodása. A végén pedig sörétes puska durrogtatása és poharak törése. Afféle szokásos jelenet az amerikai filmekből. Ismerős? Úgy tűnik, divatba jött az is, hogy más előadók dalszövegsorait kölcsönzik. Ha ezt a trendet Kid Rock indította el a nyár slágerének kikiáltott „All Summer Long”-gal, a Late Of The Pier láthatóan ott folytatja, ahol ő abbahagyta. A dal hallgatása közben meglepő részletre bukkanunk: a legendás „Shine On You Crazy Diamond”-ra, a még legendásabb Pink Floydtól, csakhogy a LOTP ezt egy kicsit sötétebb „Shine on your nightmare, shine through the tears” sorrá írta át. A mulatság a „Random Firl”-ben folytatódik, csak itt más formában jelenik meg. Képzeljetek el egy ideges férfit, aki az asztalnál ülve kitartóan, egyfolytában kanállal veri az asztalt, a gyerekek pedig a játszósarokban sípoló játékokat nyomkodnak. Káosz, amit senki sem kíván. Az idegösszeomlás szélén álló feleség, illetve anya a végén a sok rossz közepette „in tha closet”-ben találja magát.
Az album felénél a lábak mellett a szív is megugrik. A „Heartbeat” senkit nem hagy ülve. Ráadásul valahogy már hallottnak is tűnik. Friss szél fúj a „Whitesnake”-kel. A glam-punkkal gazdagított remek szám az addig hallottak pontos ellentétének tűnik. Ahogy mondani szokás: „oldies goldies”. Hogy mi köze a „VW”-nek az autókoncernhez, az nem világos. A végén egy kis borzongással megspékelt, szinte teljesen instrumentális dalnak viszont egészen egyértelmű üzenete van: „Garbage! Can you smell socks?”. Az album szövegei közül a legvilágosabb üzenetet, az „I wanna be your friend”-et a „Focker” közben kapjuk, ahol Samuel ezúttal eltorzított hangjával tér vissza. Ha az előbb sörétes puskákról és hasonlókról beszéltünk, a srácok a zárásra az elektromos köszörűkhöz nyúltak. Nem szó szerint, de azért érdekes. A lemez összes száma közül leginkább a „The Enemy Are The Future” emelkedik ki. Az enyhén ellentmondásos cím inkább ütőhangszerekre és dobokra épülő zenét kínál. A vokál persze nem megy el mellette szó nélkül: a Miáéhoz hasonló hangtól egészen addig a hangig variál, amellyel annak idején Jim Morrison csábított.
A lemezt a „Mad Dogs And Englishman” zárja kissé ismétlődő ritmussal, valamint a „Bathroom Gurgle”. Utóbbi volt a második kislemez, amely bizonyosan hozzájárult a LOTP ismertebbé válásához. A számról készült számos feldolgozás ellenére az eredeti változat még mindig a legjobban szól. Amikor a lemez a végére ér, még ne vegyétek ki a lejátszóból. Rejt ugyanis egy rejtett, kissé hátborzongató számot, a „No time”-ot, amely az addig hallottak pontos ellentéte.
A Late Of The Pier egyedi, progresszív és innovatív zenéjével valami mást kínált. Valamit, amihez sem a kritikusok, sem a hallgatók nem szoktak hozzá. Ezért egyesek az égig magasztalják az albumot, mások szerint a zenéjük értelmetlen. Egy dolog mindenesetre biztos – a műsorkimaradás még sosem volt ilyen szórakoztató.
Felállás
Samuel Dust (ének, pengetés, „scratchelés”)
Francis Dance (pengetés, polcrázás)
Red Dog Consuela (dobverés)
Jack Paradise („chaos pad”)
Produkció
Erol Alkan
Számlista
1. Hot Tent Blues
2. Broken
3. Space And The Woods
4. The Bears Are Coming
5. Random Firl
6. Heartbeat
7. Whitesnake
8. VW
9. Focker
10. The Enemy Are The Future
11. Mad Dogs And Englishman
12. Bathroom Gurgle
+ „rejtett” No Time
