Előadó: Stewart, Rod
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 40:31
Értékelés: 4.5/5
Az Every Picture Tells A Story a skót csalogány, Rod Stewart híres albuma, amely a rock, a blues és a soul izgalmas elegyével robbant be a szélesebb zenei köztudatba, ezen a lemezen pedig a country hatások merész beszövésével is. Röviden: egy felkavaró műfaji platformról van szó, amely a 70-es évek elején a 60-as évek brit bluesforradalmának afféle nem tervezett utódaként fogant. Ez az „kísérlet” az Exile On Main Street-féle diadalok szárnyán szállt fel a csillagászati kereskedelmi siker pályájára, és túlnyomórészt vokális megközelítésével új szintre emeli a „fekete Amerika” gyökereinek fehér értelmezését. Az arrogáns énekes manőverekről, durva hangi fogásokról és azok félig testvéri, szókimondó akrobatikájáról szóló albumok, főleg pedig a vokális blues és soul nyers üzenetére épülő rockzene, amely a 70-es évek beköszöntével egyre gyakrabban tört elő a felhevült brit torkokból, különleges élményt jelent, főleg ha Rod Stewart kaliberű énekessel van dolgunk.
Rod Stewart a fiatalsága és az abból fakadó tapasztalatlansága ellenére az Every Picture Tells a Story-val bebizonyítja, hogy pontosan tudja, hogyan kell bánni a dolgokkal. Hangja végig élesen kijelölt kanyargós pályán halad, és lihegve vágtat az egyik hangulat végletéből a másikéba, természetesen az impulzív érzelmi retorika szárnyán. Összetéveszthetetlen orgánuma óvatosan elkerüli a magasabb fekvéseket, és bátran otthonra lel a hangregiszter alsó szintjén, ahol bőven akad hely a szabad mozgásra. Rod úgy használja, mint egy vén kandúr, akinek a hangját a nikotin és az alkohol már réges-rég megrongálta, és most úgy zörög, mint egy férfias, morgó fogaskerék, amely mindent szétrág és kiköp, ami az útjába kerül. Máskor viszont, ha kell, egy szemvillanás alatt jószívű gerlévé változik, tele bájjal, kedvességgel és más hasonló, nőcsábász hajlamokkal, mindezt vastag rekedtségréteg borítja, ráadásul sejtetlen balzsamos hatással.
Az Every Picture Tells a Story hangzásában kivételenül nyersen kidolgozott darab, természetesen figyelembe véve a ravasz műfaji mesterek rosszindulatú hajlamait, amelyek hallgatása közben eláll a lélegzeted. Az előttünk álló album tulajdonképpen úgy forr, mint egy túl sokáig szunnyadó érzelmi vulkán, amely a hangos érzelemkitörés várakozásában teli tüdővel kapkod a friss levegő utolsó foszlányai után. Az újra felfedezett életenergiával teli lemez többnyire felszabadult lelkesedéssel vonul fel, amely szüntelenül egy jókedvű jam session „lazaságával” táplálja a hallgatót. Az album címadó nyitánya határozottan megmutatja, miről is van szó! Az Every Picture Tells a Story forrón csomagolt soul–rock hibridként ordinál, amely a nyersebb, mondjuk úgy, férfiasabb hangzásra összpontosít, ennek puhítására pedig Rod ravaszul használja az egyetlen és megismételhetetlen Maggie Bell énekének sajátosságait. A fordulat hamar bekövetkezik. A Seems Like a Long Time intim hangulata makacsul dacol a nyitány szókimondásával, gondosan megkomponált, selymes soulba öltözve, amelyre a műfaj legnagyobb mesterei sem lennének restek. Ezek remekül illeszkednek a Tomorrow Is a Long Time melankolikus árnyalataihoz és a Mandolin Wind álmodozásához, ahol a hallgató vérét Sam Mitchell siránkozó slide-gitárja pezsdíti fel. A kemény bluesrocker, a (I Know) I’m Losing You az album egyik legélénkebb pillanatának lángját szítja fel, legalábbis addig, amíg a hangszeres szekció az ihletett Mick Waller vezetésével át nem veszi a szót. A szám a blues rock legtisztább származékainak mérgező hatékonyságát szemlélteti, amely egy szemernyi finomkodás nélkül, kíméletlenül megragadja az embert a heréjénél.
Rod Stewart zenei nyelvezetét folyamatosan hozzáigazítja a körülményekhez, ezzel pedig lassan, szinte észrevétlenül kialakul az album egyedi szelleme, amelyből a tökéletességhez már csak egy mindörökké szóló gyöngyszem hiányzik. A hazafias skót ezúttal rögtön kettőt is ajándékoz: először a Maggie May formájában, ez egy egyszerű, megnyugtató örökzöld, amely természetességével és őszinteségével talál telibe, az album legvégén pedig a Find a Reason To Believe-vel is, amely egyszerűen szólva egy újabb azon megismételhetetlen pillanatok közül, amelyekről úgy érzed, időtlenek.
Az Every Picture Tells a Story a vokális blues rock egyik legszentebb diadalíve. A lelkiismeretesen összeállított hangszeres arzenállal, ahol minden összefügg, erősen egymásba kapcsolódik, támogatja és kölcsönösen ellenőrzi egymást, az album kétségkívül veszít abból a „látványosságból”, amelyet a korabeli gitáros blues rock többi mestere nyújtott. Éppen ez a fő oka annak, hogy Stewart bemutatkozó lemeze máig mélyen az elsiklott és porosodó rockgyöngyszemek kategóriájában marad. Az áramtól izzó gitárzúgásnak itt nincs helye, itt az album összhangzásának karaktert Rod Stewart hangjának puszta fenségessége ad, aminek köszönhetően az Every Picture Tells a Story-val töltött idő több mint kellemes, sőt megismételhetetlen élmény.
Felállás
Rod Stewart: ének
Ron Wood: gitár, basszusgitár
Martin Quittenton: akusztikus gitár
Sam Mitchell: slide-gitár
Pete Sears: billentyűs hangszerek
Danny Thompson: basszusgitár
Mick Waller: dob
Ian McLagan: hammond
Produkció
Rod Stewart
Számlista
1. Every Picture Tells a Story
2. Seems Like a Long Time
3. That’s All Right
4. Tomorrow Is a Long Time
5. Maggie May
6. Mandolin Wind
7. (I Know) I’m Losing You
8. (Find a) Reason To Believe
