Saints Of Los Angeles
Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Mötley Crüe
Kiadó: Motley Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 3.5/5
Motley Crue új albummal nyolcéves szünet után! Vajon a hallucinogén szerek kérődzése ez alatt az idő alatt felzabálta az utolsó agyvelőlebenyüket is? Dehogy. Ismered a mondást: ami nem öl meg, az megerősít. És a Motley Crue esetében az örök élvezetek utáni hiú vágyuk legfeljebb jótékonyan hat a zenei ihletre. Zenei ihlet a Motley Crue-nál? Már nevetsz, ugye?
A „Saints Of Los Angeles” olyan lemez, amiről már az elején kijelenthetjük, hogy tetőtől talpig Crue. Ennél jobban Crue már nem is lehetne. A banda hajtómotorja, Nikki Sixx intézte a dolgok oroszlánrészét: ő hozta az ötletek zömét, amiket Mick Marsszal együtt csiszolgattak, és a lemez bombasztikus produkciójáról is ő gondoskodott. Szóval olyan albumról van szó, aminek hatalmas, súlyos a basszuslába, előretolt Lee-dobokkal, ami a Crue-lemezek védjegye, a gitárriffek viszont rendkívül élőek, recsegősen megbolondított, modernül görbített hangzásúak, egyszerre élesek és nagyon zajosak, zajosabbak mindennél, ami az aranykori nyolcvanas években a bandától kijött. Ha ehhez hozzávesszük Vince Neil orrhangú, pimasz énekét, az embernek az az érzése, hogy a lemez időnként egyenesen punkos, punkosabb, mint bármelyik eddigi Crue-album. Kíváncsi vagy az első ilyen pillanatra? Nyitásnak ott a Face Down In The Dirt, és már itt is vagyunk. A This Ain’t The Love Song mellett (a refrén második versszakával, ami megismétlődik: „This is a fuck song!”) valószínűleg a lemez legfellázadóbb dala. Hogy az évek némán telnek, és a terhük a fiúkon is meglátszik, azt Sixx költészete hozza a The Animal In Me-ben. Ki tudja, talán a tápláló fehér por hatására végre megtalálta magában a bestiát. Egyébként borzasztóan unalmas dal, valami Staind-féle „magasztos” post-grunge felhanggal, amit a Crue-rajongó egy percig sem fog hiányolni a lemezről. Produkciós szempontból viszont rendkívül dinamikus az album. Élő, ragadozó ritmusalappal!
A Motley Crue a „Saints Of Los Angeles” mellett is a gyenge zenészek szinonimája marad. Mick Mars a wah-wah mögé bújik, kétszólamú pull offokkal dribliz, és három hangot fel-le szaladgál velük a nyakon (főleg a refrének és az előrefrének közti átmeneteket „görbíti” így), a szólókban pedig sokkal többet nem tesz hozzá. És? Kell a Motley Crue-nak ennél több az igen egyszerű ritmusvonalaknál, a teljesen triviális riffeknél és az orrhangúan metsző éneknél? Nem. Pont ez a báj bennük, ami érintetlen marad, és végeredményben ismét csak tetőtől talpig meggyőző. Ez az a tényező, amit, mint látszólag leküzdhetetlen akadályt, a Crue most is mesteri módon fordít a saját javára.
Alapvetően viszont minőségi lyukak tátongnak a dalok között, és 13 szám egy Motley Crue-féle albumhoz határozottan sok. A This Ain’t A Love Song vagy a The Animal In Me csak a pont az i-n az új varázslatos Crue-italban, az L.A.M.F. intró nélkül pedig simán megvolnánk.
A lemez legerősebb pillanata a Down At The Whiskey, Saints Of Los Angeles, Mutherfucker of the Year sorozatban található, ami főleg a banda „Dr. Feelgood”-korszakának minden rajongójára nosztalgikusan jótékony hatással lesz. A lemezt erre a szintre később a Just Another Psycho is felviszi, ami főként azért tetszik, mert a Crue az album általánosan sötét hangulata ellenére megőrzi a képes beszédű hülyéskedés iránti érzékét, és ezt a szintet később a White Thrash Circus is hozza. A szövegek bizonyítják, hogy a Crue az ötvenhez közeledő férfitestekben a fejekben továbbra is McDonald’s-os tinik szintjén áll. Nyilván berozsdásodtak az agyi fogaskerekek, és egy lelki fejlődési ponton megszűntek szinkronban forogni a testek növekedésével. Azt akarom mondani, hogy a fiúk még mindig a lányok „lehengeréséről” énekelnek, arról, hogy keményen és szálfaegyenesen úgy megfélemlítik őket, mint senki más a bolygón, a drogmániáról, szóval hangosan mindarról, amit a karrierjüket követő „bárányok” állítólag nem mernének kipróbálni.
Élességben, a fülbe lopakodó riffek nagy áteresztőképességében a „New Tattoo” (2000) valóságos ártatlan bárányka az új „Saints Of Los Angeles” mellett. Ez az album összességében igazi, tősgyökeres Motley Crue-lemez, fogig felfegyverkezve a szokásos trükkjeikkel, és ráadásul nagyon jó és meggyőző Crue-album. Bulira hív, nyers, mezítlábas, csontig levetkőzött. Nincs benne semmi, ami megvigasztalná a zenei katarzist kereső gourmand-okat. Hihetetlenül forró, mérgező, potens rockrúgást hordoz, amit csak a Crue tud összehozni, ezért is marad rendkívül jól felismerhető Crue-album, amivel a fiúk bebizonyítják, hogy még álmukban sem gondolnak arra, hogy lemondjanak a mačó „zenei neurózisukról”. A „Saints Of Los Angeles” az év igazi „mamojebac”-ja! Légy te is ilyen pimasz vele!
Felállás
Vince Neil – ének
Mick Mars – gitár
Nikki Sixx – basszusgitár
Tommy Lee – dob
Producer
Nikki Sixx
Számlista
01. L.A.M.F (1:23)
02. Face Down In the Dirt (3:44)
03. „What’s It Gonna Take (3:45)
04. Down at the Whiskey (3:50)
05. Saints of Los Angeles (3:40)
06. Mutherfucker of the Year (3:55)
07. The Animal In Me (4:16)
08. Welcome to the Machine (3:00)
09. Just Another Psycho (3:36)
10. Chicks = Trouble (3:13)
11. This Ain’t a Love Song (3:25)
12. White Trash Circus (2:51)
13. Goin’ Out Swinging (3:27)