Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
Az „Over-Nite Sensation” Frank rendkívül gazdag és viharos pályafutásának egyik újabb drámai stílusváltását jelentette, amellyel új mérföldkövet állított a sajátos, megismételhetetlen, többnyire avantgárd-szatirikus és rendkívül összetett populárzenei formák megalkotásában. A legendás zeneszerző alkotói pályájának ebben a szakaszában úgy döntött, hogy két jazz-rock fúziós mestermű, a „Waka/Jawaka” (1972) és a „The Grand Wazoo” (1972) után, valamint miután felépült egy kiegyensúlyozatlan koncertlátogató okozta súlyos sérüléséből (ami csaknem egy évre koncertpihenőre kényszerítette), újjáalakítja a kísérőzenekarát, a The Mothers Of Invention-t, és olyan albumot vesz fel, amely stílusában aligha lehetne eltérőbb a két említett elődtől, és bárki más esetében, nem Zappánál, igazi sokk lett volna. Itt ugyanis teljesen felhagyott az összetett jazz-rock fúzióval való kacérkodással, és sokkal könnyedebb, dallamosabb hard rockos vizekre evezett. Ezzel addigi pályája során ugyan már párszor kacérkodott (legnyilvánvalóbban a „Chunga’s Revenge”-en, 1970), de soha nem olyan mértékben, mint az „Over-Nite Sensation”-ön, amelyen nem hiányoznak a szellemes gitárriffek, a sok kísérő többszólamú éneklés, az ütős ritmusváltások és a bluesos dallamokkal fűszerezett gitárszólók, amelyeket általában a kemény rock hagyományához kötünk. Az új zenei kalandot szokás szerint a társadalmi szatíra és az (ön)irónia jellegzetes érzékével turbózta fel, ami hírnevet hozott neki (vagy bírálatot; attól függ, ki hogyan fogadja a zenéjét) mint az úgynevezett komikus rock atyjának.
Az újjáalakított The Mothers Of Invention akkori álomcsapata néhány régi Frank-cimborából állt, élükön a billentyűs csodatevő George Dukeal, a francia hegedűvirtuóz Jean-Luc Pontyval, a sokoldalú Ian Underwooddal a fúvósoknál (ő visszatérő, és az eredeti The Mothers Of Invention egyetlen tagja), a párjával, Ruth-tal az ütősöknél és Sal Marquezzel a trombitán, valamint néhány új arcból, élükön Ralph Humphrey-val a dobnál, továbbá a Fowler fivérekkel harsonán és basszusgitáron. Megkerülhetetlen a számos remek (kísérő)ének-vendég is, élükön Tina Turnerrel és kísérőzenekarával, a The Ikettes-szel (kísérőénekesi tehetségét az album legtöbb számában megcsillogtatta, különösen pedig a záró és legnépszerűbb dalban, a „Montana”-ban; ismeretlen okból a neve nem szerepelt az album eredeti stáblistáján), Kin Vassyval a kísérőéneknél, aki pályája során Elvis Presleyvel és Kenny Rogersszel is dolgozott, valamint Ricky Lancelottival, aki rekedtes, szenvedélyes üvöltését kölcsönözte a „Fifty-Fifty”-hez és a „Zomby Woof”-hoz. Az album vezetőénekeinek nagy részét egyébként maga Frank énekelte, akinek jellegzetesen szarkasztikus-gúnyos, szándékosan kissé idegesítő hangja rendszerint a vécéhumoros daloknál jön ki a legjobban, abból pedig bőven akad ezen a lemezen. Az „Over-Nite Sensation” legtöbb dalszövegében számtalan szexuális és társadalmi utalás található, a politikai szatíra viszont csak a „Fifty-Fifty”-ben és a záró „Montana”-ban egyértelmű.
Zeneileg az „Over-Nite Sensation” Frank pályájának egyik legkönnyebben befogadható és legkevésbé összetett albuma, sok rövidebb számmal, amelyekből persze nem hiányoznak a jellegzetes zenei kihívások, és az egyes szerzemények egyszerűsége gyakran megtévesztő. Frank ezen a lemezen bizonyította be először, hogy képes olyan albumot készíteni, amellyel szélesebb közönséget is elérhet, olyat, amelynek évekkel korábban még semmi füle nem volt a sok burleszkes kísérletére. Hiszed vagy sem, az album megjelenésekor érezhető kereskedelmi sikert aratott az amerikai listákon, és Frank első aranylemeze lett. Egy ilyen sokszínű zenésznek, állandó és rendkívül hűséges hallgatótáborral, ez csak idő kérdése volt, ehhez azonban biztosan hozzájárult az is, hogy hiányoztak a szokásos csípős politikai szatírák, amelyek sokakat elriasztottak attól, hogy aktívabban elmerüljenek a zappai zenei multiverzumban. Ez az adat is jól mutatja az „Over-Nite Sensation” szokatlan hozzáférhetőségét, amely a szellemes és kreatív hard rockos futamok mellett alkalmankénti funk-, a jazzes hangszerelést hangsúlyozó progresszív rock- és néhány más műfaji elemet is tartalmaz. Az albumon egyúttal rengeteg koncertkedvenc szerepelt, élükön a „Camarillo Brillo”-val, az „I’m The Slime”-mal, a „Dirty Love”-val, a „Zomby Woof”-fal és a „Montana”-val, amelyek az évek során Frank fellépéseinek rendszeres vagy alkalmi építőköveivé váltak.
Már a (Frank mércéjével mérve) rendkívül könnyed „Camarillo Brillo” nyitóütemei jelzik, hogy ez az album gyökeresen különbözik a korábbi, komikus-fenséges, big band közreműködésével készült jazz-rock fúziós eposzoktól. Alapjában véve könnyed hard rockról van szó, tréfás szöveggel, amelyben nem hiányoznak a szexuális célzások. A dal címében a kaliforniai Camarillo városának parodizálása is felfedezhető, amely a Brillóra rímel, ez pedig egy vécés kellékeket gyártó cég neve. Frank kifinomult, bluesos akkordváltásai és a háttérben megszólaló fúvósok szellemes, kreatív használata kulcselemei pályája egyik legjobb és legkedveltebb, dallamosabb hangulatú alkotásának. A dal hangulatában némi mexikói utóízt is érezni, főként a mexikói ponchóról szóló tréfás versszak után. Az „I’m The Slime”-on, amelyet rövid, de bohókás szóló nyit, megjelenik az album első társadalmi szatírája (néhány „szórakoztató” tévéműsor rovására). A háttérben szóló fúvósok, a sok gitáreffekt és a szétszórt ritmus rendkívül komikus felhangot adnak a szerzeménynek. Frank narratív hangvételű énekének, amikor szándékosan úgy szól, mint valami perverz társadalmi páriá, különös báját adják Tina Turner és a The Ikettes kiváló női kísérőénekei a refrénben, valamint a tréfás fúvósszekció. A számot a végén még Frank jellegzetes, burleszkes gitárszólója is kiegészíti.
A „Dirty Love” újabb rövidebb, dallamos, hard rockos hangulatú szám, amely fülbemászó, jellegzetes refrénjével az évek során Frank egyik legkedveltebb klasszikusává vált. Az ütős ritmusvonalat rendkívül tréfás szöveg támogatja Frank énekében, gazdag kísérőénekekkel. Kiváló. A „Fifty-Fifty”-ben az megszelídíthetetlen Ricky Lancelotti mutatkozik be az őrült üvöltő szerepében, aki Frank diszkográfiájának egyik legfelismerhetőbb énekteljesítményét nyújtotta. A refrénekben maga Frank is társaságot tart neki az éneknél. A burleszkes vokálok mellett ez a szám igazi csemege a hangszeres virtuozitás minden rajongójának. A szólóbemutatót először George Duke tartja szintetizátoron (Duke egyébként a szintetizátorhasználat egyik úttörője volt), utána Ponty következik egy gurmand hegedűszólóval, a végén pedig Frank is beront egyike azoknak a „gatyaszaggató (vagy még inkább melltartószaggató)” gitárszólóinak. Különösen kiválóan szól a záró fúvósszekció, amely a végén csatlakozik a féktelen gitárfutamokhoz. Ezt a remek kompozíciót végig szétveti a pimaszság és az megzabolázatlan szenvedély, aminek legnagyobb részben Lancelotti az okozója.
Újabb burleszkes csemege következik, a „Zomby Woof”, amely az ütős hard rockos gitárfutamok és a hatalmas dobhasználat mellett számos jazzelemet is tartalmaz a fúvósok és a billentyűk összetett alkalmazásával. Különösen lenyűgöző a remek refrén a női kísérőénekekkel, amely minden összetett, szétszórt, jazzes színezetű hangszeres rész után megszólal. Itt is a mindig szenvedélyes Lancelotti acsarkodik a főénekben, aki időnként már szinte úgy hangzik, mint valami kielégíthetetlen rozsomák (szándékosan igyekszik gonoszul szólni, de valójában groteszkül nevetségesre sikerül). Frank mérföldekről felismerhető, kozmikus gitárszólóit, amelyek tovább gazdagítják a számot, szót sem kell vesztegetni. Biztosan az album egyik csúcspontja. A rendkívül szórakoztató „Dinah-Moe Humm”-ban, ahol szellemesen keveredik a funk, a jazz és a hard rock, a hallgatót a középső részben egy igencsak szaftos szakasz lepi meg, amely Frank pályájának szexuálisan egyik legprovokatívabb pillanatai közé tartozik. Frank egyébként az első részben az egyik legszórakoztatóbb énekes produkcióját hozza, ami már-már a rappel határos (vagy tíz évvel azelőtt, hogy ez a kifejezés egyáltalán megjelent volna). Itt néhány huncut tréfát is megenged magának erotikus kitörésekkel, amelyek már-már egy kiválasztott groupie-k különleges tehetségét vizsgáló különleges fegyelmi bizottság macsóságának határán mozognak. Ezután egy igencsak szaftos „ágybeli párbeszéd” következik, ahol ütősök hallhatók, amelyek az ágybútorok rázkódását hivatottak utánozni, utasítások és az élvezet sóhajai (nagyon remélem, hogy valójában nem Gail Zappával készült rekreációs tevékenységek felvételeiről van szó, hanem „csak” egy „beszélgetésről” az egyik Iketttel). Persze ez nem az első és nem is az utolsó példa az ilyen vécéhumorra, amely pályája során legalább annyi hívet hozott neki, mint amennyit elvitt tőle.
A záró „Montana”, Frank pályájának egyik legkedveltebb és legfelismerhetőbb darabja, amelyben ismét aktívan közreműködik Tina Turner az Iketteivel, csupán a habot jelentette a tortán ezen a kiváló albumon. A szöveg a magán-mezőgazdaság kommercializálásának paródiája, és egy balfácánról szól, aki arról álmodozik, hogy Montanába költözik, ahol a földművelés mellett nagy üzletet építhetne selyemhernyó-tenyésztésből, illetve selyemtermelésből. A szám felépítését tekintve az album legkönnyedebb darabja, a szöveget pedig Frank modorában a lehető legtréfásabb hangnemben éneli. A kiváló női kísérőharmóniák, különösen a refrénben és a végén, ujjnyalogatóan finomak, a dobbal indított bevezető is remek. Az első refrén után egy hosszabb és igencsak összetett gitárszóló következik. A látszólagos könnyedség és az általános dallamosság ellenére valójában ez is egy meglehetősen összetett kompozíció, rendkívül szokatlan módon felépítve. A további komikumhoz hozzájárul a vibrafon használata és az időnkénti bolondos kísérőharmóniák is. Mégis, a kiváló befejezésnél nincs jobb, amikor Franken és a nőkön kívül Kin Vassy is bekapcsolódik a kísérő vokális harmóniákba, aki a „jipi-o-aj- taje” refrénjeivel a számnak azt a megfelelő, cowboyos felhangot adja, ami a vadnyugatra jellemző, ahol Montana található. Állítólag Tina annyira el volt ragadtatva a szám végleges verziójától, hogy a stúdióba meghívta meghallgatni akkori férjét, a hírhedt Ike Turnert is, aki egy perc hallgatás után tipikus stílusában kijelentette: „mi a fene ez a szar?” Talán ez is az egyik oka annak, hogy Turner asszony neve nem szerepelt az album stáblistáján. Igazi kár, mert ez az adat biztosan hozzájárult volna az album még nagyobb kereskedelmi sikeréhez
Az „Over-Nite Sensation” ma is Frank végtelen zenei kincstárának egyik legkönnyebben befogadható és legkedveltebb darabja, és kétségkívül újabb mestermű ettől a megsemmisíthetetlen zsenitől, amelynek ott a helye minden jobb módú háztartás polcán. Vele Frank belépett kereskedelmileg legsikeresebb korszakába. Még a 60-as évek végén, amikor akkori kísérőzenekarával szerte az Egyesült Államokban veszélyes renegátnak és provokátornak számított, ha nem egyenesen forradalmi elemnek (ezt a hírét az amerikai (és orosz) szélsőjobb között egyébként a végsőkig megőrizte), számára bármilyen nagyobb kereskedelmi siker páratlan szenzáció lett volna. Ez a korszak egyúttal rendkívül kreatív is volt, és ebben rövid idő alatt több kulcsfontosságú albumot hozott létre hihetetlen és rendkívül termékeny pályafutásából.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének minden számon, kivéve a „Fifty-Fifty”-t
George Duke – szintetizátor, billentyűs hangszerek
Bruce Fowler – harsona
Tom Fowler – basszusgitár
Ralph Humphrey – dob
Ricky Lancelotti – ének a „Fifty-Fifty”-n és a „Zomby Woof”-on
Sal Marquez – trombita, ének a „Dinah-Moe-Humm”-on
Jean-Luc Ponty – hegedű, baritonhegedű
Ian Underwood – klarinét, fuvola, altszaxofon, tenorszaxofon
Ruth Underwood – ütőhangszerek, marimba, vibrafon
Kin Vassy – kísérőének az „I’m the Slime”-on, a „Dinah-Moe-Humm”-on és a „Montana”-ban
Tina Turner and the Ikettes – kísérőének (a stáblistán nem szerepeltek)
Producer
Frank Zappa
Számlista
1. Camarillo Brillo (3:59)
2. I’m The Slime (3:34)
3. Dirty Love (2:58)
4. Fifty-Fifty (6:09)
5. Zomby Woof (5:10)
6. Dinah-Moe Humm (6:01)
7. Montana (6:35)
Az album hossza: 34:25
