The Game Of Life

 Bár a zenekar kezdetei jóval inkább a humor jegyében teltek, és a santa cruzi srácok unalmas hétköznapjaikban a hülyéskedés meglehetősen eszement formáját fejlesztették ki, az Arsonists Get All The Girls tagjai gyorsan hatfős szextetté fejlődtek, akik a tébolyt átformált alakban fenevaddá nevelték, amely készen áll szétszabdalni és lemészárolni mindent, ami az útjába kerül, az eszelősség legnemesebb cseppjeit. A The Game Of Life az első olyan kiadvány, amelyre az amerikai klónok – a Dance Club Massacre, a Despised Icon és csonka, szinte felismerhetetlen formában a Cryptopsy hatásaiból újrahasznosítva – egy alig több mint félórás sűrítménybe zsúfolták be magukat. És már az első meghallgatás után egyértelmű, hogy a karnevál sokszínűsége a bizonytalankodó dallamosság és a kemény, többhangos ritmikai dühkitörések keveréke, amely számról számra kisiklik a meghatározás elől.

A produceri teendőket ezúttal Zack Ohren látta el, aki dolgozott már kevésbé ismert zenekarokkal is, például az Animosityvel és a Light This City-vel, most pedig a elhomályosult tudatalatti sötét csatornáin navigált a stúdióban. Remi énekes, aki időnként a billentyűket is püföli, a gitárosok, Nick, Cameron és Arthur (akik a legkevésbé sem emlékeztetnek az Iron Maiden-féle kifinomult gitárjátékra, ami amúgy is fölösleges nekem, hiszen lehetetlen hangzásban szétválasztani, hogy az ujjaikat a gitáron épp három ürge dörzsöli), Pat basszusgitáros és Garin dobos tehát újabb adag genny csorgatott ki a nyílt sebből. A kiadó úgy jellemzi őket, mint a városba tartó, melegekkel teli vonat kisiklásának hangját. Nagyon vonzó minden pszichopatának és homofóbnak. Ami valóban hallható, az a világos elképzelés hiánya: vajon az őrületet, a tébolyt akarják-e kifejezni, vagy csak locsognak, és a dallamos celofáncsomagolásba összefüggéstelenül dobálják bele a darabkákat, abban bízva, hogy a végeredménynek végül lesz füle-farka. A nyitószám, a ‘Business In The Front’ bájos nyitányt ígér, amely inkább valamiféle Creed-intrókra emlékeztet, mint az őrült hatosra. Ez csak egy szakasz, súgja a megérzésem a tarkómon. Aztán jön az első támadás a sokkolás romlott akaratával. A ‘Save The Castle Screw The Princess’ elég lerágott csont klisé, amely valamiféle Amon Amarth-féle csillogó hangszereléssel indul: ostromolják a vár falát, dörömbölnek a kapun, aztán dühöngenek, mert rájönnek, hogy senki nem nyit ajtót. Amikor végül mégis átmásznak a falon, kiderül, hogy a hercegnő egy foghíjas, szőrös lábú hatvanéves nő. Az ígért erőszaktétel pedig így sem marad el. Ezzel a srácok egész öt percet elpazarolnak a hallgatók idejéből, amely alatt tulajdonképpen semmi megrázót nem csinálnak. A folytatástól többet várok, és valahogy elvánszorgunk a ‘Mantipede’ című számig, ahol vagy Remi megosztott hangja, vagy a fölösleges billentyűhangok győznek meg arról, hogy a gondolataitok megmérgezői fiatalkorukban mást is hallgattak, nemcsak metalt. Hallható egy S.O.I.A.-féle singalong, aztán egy katéterrel átpréselnek a következő szférába. A ‘Cuffed To Your Ankles’ ennek az egésznek elválaszthatatlan része, amely a szám második felében az egyik legszebb dallamos hangszeres játékkal szolgál. Az AGATG-nél a zűrzavar akkor kezdődik, amikor Remi kinyitja a száját; amikor viszont egyedül, dallamos táncban vannak, akkor akad bennük egy szemernyi egészséges zenei tudatosság és a nagyon is szükséges logika, ami másokat is hallgatásra késztet, nemcsak mentálisan visszamaradt, potenciális sorozatgyilkosokat. A ‘Shoeshine For Neptune’ folytatja a korábban kijelölt parabolapályát, mint egy rövid látókörű veréb a mező fölött, a grindcore-szimfóniát pedig a saját víziójukkal viszik tovább arról, milyen az, ha felfalnak a patkányok … A ‘Tourtasia’ már hallott sárdobálás, amit nem tudtak belesűríteni a szintén hallott ‘Mantipede’-be, engem sokkal jobban megörvendeztet viszont a ‘Claiming Middle Age a Decade Early’ szinte skás – grindcore kollázsa. Az öröm azonban rövid életű. Az AGATG ugyanis azért van itt, hogy elvegye az utolsó kedvedet is a további hallgatástól, de én kitartóan hallgatom tovább. Az üresfejű fingás elvét követi a lemez „nagy” fináléja is, amely az album második felében úgy szól, mint egy túlzsúfolt villamos tele töltelékszámokkal. A ‘Taiwanese Troft Trouble’ a billentyűs giccs keleties rétegeivel felcicomázott korcs, a pedofil csemege, a ’13 Year Old Ruby’ pedig úgy szól, mint az ugróiskola. Jazzes és NoMeansNo-s, mondanák egyesek. Egészen a riff tizenötödik ismétléséig, amely már a magányos basszusos változatban elmondta a magáét, most pedig a négy hang megszállottjává vált hangszeresek kezdenek tőle nyilvánvalóan libabőrössé válni. Ez a hallgatóval is megesik, mert ez a teljes elutasítás előhírnöke. A ‘Robando De Los Muertos’ egy barokk orgonás közjáték, egy elég jó, de még kidolgozatlan ötlettel, amely a fölösleges betoldásokkal ismétli a már jelzett, ha nem épp elmondott frázist, ami az átlagos, józan eszű idióták kórusának életét mutatja be, akik az őrületükkel akarnak megnyerni, pedig az egyszerűen nem megy nekik. És aztán a nagy megváltás! A ‘So You Think You Know About The Game Of Life (Party In The Rear)’ az utolsó kísérlet a frontális támadásra, amely után már csak az elvesztett fogak számolása marad.

A meggyőzők kiestek a játékból. Kikapcsolhatjátok a lejátszót, és a kikapcsolódás reményében felrobbanthatjátok a szomszéd nyúlketrecét, hiszen a vérző seggű nyulak (ez a jelenet díszíti ugyanis a lemez borítóját) mától kezdve elég sokat fognak idegesíteni titeket… Az AGATG a romlott belső humorában odáig ment, hogy a szórakozottságukban elfelejtettek bármi eredetit írni, a metal műfaj szélsőséges határvonalai pedig változatlanok maradtak. A visszatekintve kirajzolódó képek csak azt kínálják, hogy nincs kedvünk megérteni, mit akartak ezek a locsogók mondani. A The Game Of Life üres hangzású, és ha ez az élet teljes valójában, akkor ideje a rituális vágásnak és a nyitott erekből való kivéreztetésnek.