Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 52:27
Értékelés: 5/5
A „Különleges urak ligája” olyan képregény volt, amilyet csak angolok tudnak kitalálni, vagy amilyen csak egy Alan Moore-féle képregényes különc agyában születhet meg. Moore a tőle megszokott társadalomkritikus és kissé excentrikus módon lelket lehelt néhány népszerű amerikai képregényhősbe is. Az amerikai képregényóriás, a DC örök kritikusa fogta a szuperhősök klasszikus ötletét, áttette a viktoriánus Anglia sötét korába, a főszerepekbe pedig klasszikus brit regények (anti)hőseit állította: a karizmatikus Nemo kapitányt, a hiú halhatatlan Dorian Grayt, a skizofrén Jekyll doktort és Mr. Hyde-ot, az edzett vén vadászt, Allan Quatermaine-t, a szenvedélyes vámpírnőt, Mina Harkert, valamint a szerencsétlen Láthatatlan Embert, Hawley Griffint. Mindannyian tragikus, korántsem hősies múlttal rendelkező figurák, akik az egyes helyzetekre rengeteg fekete humorral és önirónával reagáltak. Velük szemben klasszikus irodalmi gonoszokat léptetett fel, például Fu Manchut és Moriarty professzort, Sherlock Holmes régi „ismerősét”.
Úgy látszik, a rutinos Arena- és Pendragon-billentyűs, Clive Nolan lelkes olvasója volt a „Különleges urak ligájának”, mert innen kapta az ihletet az Arena hatodik albumának, a „Pepper’s Ghost”nak a koncepciójához. A zenekar tagjai egyes szövegekben, és egy kifejezetten ehhez a lemezhez rajzolt képregényben is a „A londoni köd lovagjai” nevű viktoriánus szuperhős-csapattá változtak, akiknek az volt a fő feladatuk, hogy megvédjék Londont a démoni Lucius vezette társadalmi söpredék támadásaitól. Az album címe másfelől John Henry Pepper tudós találmányához kapcsolódik, aki a 19. században egy különleges illúziós technikát talált fel: fényvetítő és tükrök segítségével olyan szokatlan hatást ért el, hogy a színpadon a színészek mintha immateriális szellemekké váltak volna. Az előadásainak megtekintése népszerű szórakozás lett a viktoriánus gazdagok körében.
Az említett koncepció azt mutatja, hogy az Arenánál angolosabb neoprog zenekart aligha találni, a „Pepper’s Ghost” mégis logikusan folytatta a koncepcióalbum-remekművek sorát, amilyen a „The Visitor” (1998) és a „Contagion” (2003) volt. Ezek, akárcsak a kiváló „Immortal” (2000), mind irigylésre méltó mércét állítottak fel arra, hogyan kell mély mondanivalójú, modern prog albumot csinálni, így a rajongók elvárásai az új Arena-lemez megjelenése előtt érthető módon igencsak magasak voltak. Egy olyan összetett koncepciós teljesítmény után, mint a „Contagion”, a „Pepper’s Ghost”on minden bizonnyal jólesett egy kissé lazább és nevezzük egyszerűnek mondható koncepció a nem szokványos szuperhősökről, akik a zenekar tagjai képében jelennek meg, és ebből rengeteg önirónia olvasható ki. Az album dalainak többsége – a nyitó és a záró szerzemény kivételével, amelyek bevezetést és epikus finálét adnak – zenével és szöveggel (ezek egyébként jóval összetettebbek, mint elsőre tűnik, és Nolanra jellemzően rengeteg olyan allegóriát tartalmaznak, amelynek semmi köze a képregényhez) „A londoni köd lovagjai” egyes tagjainak eredetét meséli el.
Hangulatát tekintve a „Pepper’s Ghost” egy hajszállal kevésbé sötét, mint az elődje, de az egyes hangszerelések még viktoriánusabban és epikusabban szólnak, így ebből a szempontból is különlegességnek számít az eddigi diszkográfiájukban. Ezen kívül az Arena, elsősorban John Mitchell gitáros/kísérőénekes és az ő többszólamú harmóniái, tüzes futamai, valamint Mick Pointer dobos néhány vad cintányérozása és időnkénti dupla lábdobhasználata révén, minden korábbinál közelebb került a progresszív metalhoz, bár bizonyos metalos hajlamok néhány korábbi albumon is érezhetők voltak. Szerencsére azonban sosem szaladnak el túlságosan a metal irányába, amiért leginkább Nolan maestro a felelős, a legendás Rick Wakeman (ex-Yes) egyik legjobb „tanítványa”, aki billentyűs mestermunkáival folyamatosan gondoskodik a harmonikus szimfonikus egyensúlyról. Rob Sowden énekes, akinek a „Pepper’s Ghost” – ahogy évekkel később kiderült – sajnos az utolsó stúdiómunkája volt az Arenával (ez Ian Salmon basszusgitárosra is igaz, aki dallamos basszusvonalaival remek ritmikai egyensúlyt teremtett Pointer vehemens dobolásával szemben), a koncepció szereplőinek rendkívüli átélésével minden bizonnyal pályafutása legjobb énekteljesítményét hagyta hátra.
A „Pepper’s Ghost” a „Bedlam Fayre”-rel nyit, ami egy összetett energetikai katalizátor: egy rövid, vásári hangokkal teli bevezető után drámai gitárfutamoknak és szakrális szintetizátor-kirohanásoknak köszönhetően, gyilkos dobcintányérozástól támogatva epikus vallomássá alakul a viktoriánus Londonban zajló eseményekről, ahol minden árnyékban véres kés les, és ahol a fent említett hősök puszta jelenléte elűzi a nyomasztó ködöt és a homályt az emberek szívéből. Rob Sowden érzelmes éneke, amit Nolan szakrális színezetű szimfonikus műalkotásai ízesítenek, miközben Mitchell gitárfutamai a kifinomultság és az ütőerő sajátos keverékét adják, hihetetlenül sikeresen idézi meg az apatikus, ködbe burkolt, erkölcsileg eltorzult London sötét atmoszféráját, amilyen az valójában sok tekintetben ma is. A „Smoke And Mirrors”, amelyben különösen kiemelkedik a refrén, mintha csak az Arena-koncertek felpezsdítésére született volna, epikus szimfonikus hangszerelésekkel és „síró” gitárfutamokkal van átszőve, Sowden pedig kiválóan adja elő „saját” karaktere, a titokzatos Gróf születésének és felemelkedésének történetét, aki, annak ellenére, hogy albínóként született, természetfeletti erényekkel lett megajándékozva, és ezért rendkívüli kardra tett szert.
A „The Shattered Room”, Samuel Gunn (Mick Pointer) tragédiájának és „újjászületésének” története – ő egykori kékkabátos, és az egyetlen túlélő az észak-amerikai őslakosok támadása után, aki végül rituálék révén megtanulta a bölcsességüket – közel 10 percével az album két legösszetettebb szerzeménye közé tartozik, ahol nem hiányoznak a drámai tempóváltások és a hirtelen hangulatváltások. Az éteri bevezető gyorsan ütős és összetett hangszeres szekcióvá alakul, amiből emelkedő hangszerelés születik, és ennek közepén Sowden gyorsan hangszínt vált, így újra felejthetetlen hangulatot teremt. A billentyűs viktoriánus hangszerelések erősen emlékeztetnek azokra, amiket a hetvenes években a legendás Tony Banks (Genesis) alkotott, ami újabb elismerés Nolan virtuóz képességeinek. A záró részben egy rövid „pszichedelikus” szekció után drámai átmenet következik a „metalos” szekcióba, dübörgő dobalappal és magas hangokkal a minimoogon, miközben Mitchell gitárimprovizációival folyamatosan lenyűgöz.
Az „The Eyes of Lara Moon”, a „Pepper’s Ghost” egyik legképszerűbb darabja az az album-szerzemény, amelyben a hallgató megtudja, hogyan jutott misztikus erejéhez Mr. Parish (Clive Nolan), miután egy elhagyott házban megküzdött Lara Moon bosszúálló szellemével, akivel azóta is örök belső harcot vív. A titokzatos, pásztori hangulatú bevezetőt Mitchell akusztikus gitárjának akkordjai és Sowden megrendítő éneke jellemzi, miközben Nolan szimfonikus textúráival gyorsan gondoskodik a melodramatikus fenségről, amely a megátkozott és nyugtalan lelkű, elhunyt Lara Moon érkezését jelzi. Mitchell epikus gitárharmóniái sikeresen alakítják ki a központi, ünnepélyes motívumot.
Az album szerzeményei közül a „Tantalus” minden bizonnyal a legtragikusabb, ami a zenére és a szövegre egyaránt igaz. Ebben az örök tantaloszi kínokra ítélt Michael Tempus (John Mitchell) – Parish mellett kétségkívül a legszimpatikusabb karakter – olyan emberként jelenik meg, aki bár feltalálta, hogyan manipulálhatja az időt, mégsem tud változtatni a sorsán. Tempus ugyanis feltalált egy időgépet, amellyel vissza lehet pörgetni az időt a múltba, de csak néhány másodpercre, ami tovább fokozza személyes tragédiáját, amikor rájön, hogy Hasfelmetsző Jack közvetlenül a találmány kipróbálása előtt megölte a menyasszonyát. Az időben való többszöri visszatérés ellenére sem tudja megállítani a tragikus eseményt, ezért örök szenvedésre van ítélve. Zeneileg is a „Tantalus” nemcsak az album egyik legjobb darabja, hanem az egész Arena-pályafutásé, ahol Mitchell rengeteg mozgásteret kap gitáros mesterműveihez. A törékeny, zongorára épülő, bőségesen melankolikus bevezető rész, amelyet hatalmas énekteljesítmény hordoz, fokozatosan epikus szekcióvá alakul, ahol a ritmust ütős gitárfutamok és rétegzett szintetizátor-textúrák diktálják. A ritmusszekció végig szépen megtartja az egyensúlyt az ütőerő és a finomság között, amelyek folyamatosan küzdenek az atmoszferikus elsőbbségért, míg Sowden általában akkor a legjobb, amikor egymásnak ellentmondó érzelmeket kell közvetítenie. Mitchell a dal végén fenomenális szólóval nem felejt el elkápráztatni minden gitárgurmét.
Az egyes karakterek háttértörténetei közül Mr. Katana (Ian Salmon) eredete a legkevésbé érdekes, amelyet a egyébként kiváló „Purgatory Road” fest le képszerűen. Ez egy meglehetősen elcsépelt történet egy angol árva gyerekről, akit valahol Ázsiában nepáli buddhista szerzetesek fogadtak örökbe, majd felnőttként, amikor a legjobb harcosukká vált, saját sorsot kellett választania. Itt az Arena megenged magának néhány váratlan és nem éppen magától értetődő kísérleti vállalkozást, mint már a nyitó gitárimprovizáció, ugyanakkor végig fenntartja a domináns dallamos komponenst, amely főként a központi szimfonikus hangszerelésből sugárzik, és igazán fenségesen szól. A hatalmas refrén is festői atmoszferikus díszítések közepén épül fel, miközben tisztán hallhatók a Nolan és Mitchell vezette kísérő vokális harmóniák.
Az Arena nem lenne Arena, ha az album zárásaként nem állna elő egy fantasztikus, epikus méretű szerzeménnyel a 13 perces mestermű, az „Opera Fanatica” képében, amely akár komoly jelölt is lehet a pályafutásuk legjobb alkotásának címére. Már maga az epikus, szakrális nyitány a férfi-női operettvokálokkal is számtalan hallgatás után is játszi könnyedséggel borzongatja végig az egész testet, majd váratlanul átmenet következik egy ultradrámai és kissé brutális progmetal szekcióba, dupla lábdob-dörgéssel és ünnepélyes zenekari hangszerelésekkel. Idővel becsatlakoznak Mitchell finom gitárimprovizációi is, amelyek még egy szinttel feljebb emelik a hangulatot, míg Sowden énekének „színre lépése” végleg megidézi a viktoriánus hősök és Lucius végső összecsapásának képét, miután ez egy operaelőadás közepén démonná változik, és „jutalmul” golyót kap a „vakmerő homlokába”. Az operaház a démoni mániákus halála után porig ég, de „A londoni köd lovagjairól” a sikeres küldetés után hírt sem lehet hallani. A számos zenekari, szakrális fűszerezésű betét szerencsésen emeli a drámát, ami a komplex középrész tüzes gitár- és billentyűimprovizációira is igaz, amelyek tovább hangsúlyozzák az epikus finálét. Ez az ünnepélyes refrénben bontakozik ki végleg, amelybe Sowden a kísérővokálok segítségével minden énektehetségét beletette.
A „Pepper’s Ghost” koncepcióalbum kézzelfogható bizonyíték volt arra, hogy az Arenának még mindig volt elég ereje új remekművek megalkotásához, és hogy az 1998-ban alakult felállás addigra hihetetlen összhangot alakított ki. Éppen emiatt volt különösen kár, hogy a „Pepper’s Ghost” után alkotói szempontból évekre kimerültek, és inkább hosszabb szünetet tartottak, így a zenekar ez az inkarnációja még azelőtt feloszlott, hogy felvehették volna a következő stúdióalbumot. A Sowden-korszak, amely a „Pepper’s Ghost”tal érte el csúcspontját, és amelyet a zenekar megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából turné követett, még jó ideig joggal számít majd a pályafutásuk legsikeresebb és legstabilabb időszakának, és nagy kérdés, hogy valaha túlszárnyalják-e.
Felállás
Rob Sowden – ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, kísérőének
Mick Pointer – dob
John Mitchell – gitár, kísérőének
Ian Salmon – basszusgitár, akusztikus gitár
Produkció
Clive Nolan & John Mitchell
Dallista
1. Bedlam Fayre (6:08)
2. Smoke and Mirrors (4:42)
3. The Shattered Room (9:45
4. The Eyes Of Lara Moon (4:30)
5. Tantalus (6:51)
6. Purgatory Road (7:25)
7. Opera Fanatica (13:06)
