Előadó: It Dies Today
Kiadó: Trustkill Records
Megjelenés: 2006
Hát, ettől lehetett tartani, és be is következett. A „The Caitiff Choir” (2004) dicséretet és biztatást kapott, nem titkolta a srácokban rejlő potenciált, akik átlagosan jó 16 évesen alapították a zenekart. Ma átlagosan 22 évesek, az album pedig úgy szól, mintha nem 22, de még csak nem is 16, hanem mindössze „tli” évesek lennének. Hihetetlen. A nyitány után először megnéztem az új album felállását. Biztos voltam benne, hogy az It Dies Today a „Sirens”-re legalább egy új énekest hozott a soraiba. Nem. A felállás pontosan ugyanaz, mint a „The Caitiff Choir”-en, a lemez mégis teljesen más. Ez is egyfajta művészet.
A kifejezésmódjukat „megszabadították” a bonyolultságtól, lehámozták róla azt a kevéske élőséget is, ami az elsőlemez produkciójában még megvolt, és tonnányi dallammal pakolták tele, amelyeknek fő megalkotója Nick, az énekes. Ő az új lemezen alig felismerhető. A refrénekben teljesen tiszta, dallamos éneklésbe menekül, amely felszínesen orrhangú, a Bullet For My Valentine, a Senses Fail vagy az Atreyu fajtájából való, ami pedig az elsőlemezen hallott meggyőzően brutális visításából megmaradt, az alig említésre méltó. Vajon a hangszálak átestek egy sikertelen műtéten? Vagy Brooksból egyszerűen kiveszett az erő, pedig épphogy belépett a harmadik évtizedébe. Brrrrr. Az ének alig két évvel a debütálás után teljesen kiégettnek, kifakultnak, karizma nélkülinek hat, pedig az ambiciózus bemutatkozáson még bőven kijutott belőle. A legtöbb, amit ki tud préselni magából, egy érdes, dallamos hörgés, messze-messze az extrémtől, amely a visítását díszítette, és amely az elsőlemezen még a death growl intenzitását is megközelítette. A „Sirens” éneke nem való máshová, mint egy harmadosztályú punkbandába. Csőd mindahhoz képest, amit a zenekartól elvártunk, és amit a „The Caitiff Choir” kiválósága után jogosan várhattunk.
„Az abszolút kommercializálódás a nevem” – mondhatná a „Sirens”-ről az It Dies Today. Vagyis amit most látunk, az az emocore-elemek bevezetése (értsd: viszlát „scream”, üdv a nyafogós „clean” pátosz), és a „Sirens”-t nyugodtan nevezhetnénk metal pop albumnak. A riffek persze teljesen metálosan vannak megformálva, de az agyoncizellált, steril, lélektelen ölelésnél a középre állított, síró ének körül többre nem képesek. Sőt, az ének valósággal fojtogatja őket. A ritmus- és riffváltásokkal tarkított, metszően éles kitörések, amelyek annyira lenyűgöztek a „The Caitiff Choir”-en, már csak nyomokban maradtak meg (pl. On The Road (To Redemption, Reignite The Fires), de azok is alig említésre méltók. A produkcióban a gitárriffek elvesztették azt a vastag, baljós hangzást, amely az elsőlemezen olyan intenzíven sugárzott.
Az ilyen puhulás csírái egyébként már a „The Caitiff Choir”-en megfigyelhetők. Ott az epikus dallamossággal való kacérkodás félreérthetetlenül jelen van, de nem öli meg a „core”-os ordítás brutalitásának eredményeit, hanem végig annak van alárendelve. Az a Depeche Mode-feldolgozás is megrémíthetett, amikor a „The Caitiff Choir” újrakiadott verzióján hallottad, de a többi anyag abszolút kiemelkedő volt, az Enjoy Teh Silence pedig a zenekar teljes szórakozásának és kikapcsolódásának pillanataként működött a stúdióban. Mellesleg a „Sirens”-en ez a feldolgozás az It Dies Today előadásában fenntartások nélkül belefért volna a számok sorrendjébe. Az It Dies Today fiatal zenekar, amely a „Sirens”-szel megmutatta az oktalan taktikázás minden hibáját. Elvesztették és feláldozták a felismerhető hangzást, az elsőlemez tiszta fókuszát, és kiadtak magukból egy szappanos löttyöt, amellyel nyilvánvalóan a hallgatóság szélesebb tömegeinek akartak megfelelni. Közben Nick Brooks énekes már el is hagyta a zenekart. Közeleg a szétesés? Teljesen lehetséges, hiszen a srácok gyakorlatilag még gyerekek. De másrészt érdekes is, mert kétségkívül kiváló zenészek, akiktől többet várunk, és mindig megvan bennük a potenciál, hogy megismételjék az elsőlemez színvonalát, sőt minőségben túl is szárnyalják. Az It Dies Today előtt mindenesetre sok lehetőség áll nyitva. Egyelőre a kreativitás nélküli átlagban fuldokolnak, így vigaszunk egyelőre egy szerény, (egyelőre még) megfogható fűszál, amely azt üzeni, hogy hűek maradunk a „The Caitiff Choir”-hez.
Felállás
Nicholas Brooks – ének
Christopher Cappelli – gitár
Mike Hatalak – gitár
Steve Lemke – basszusgitár
Nick Mirusso – dob
Produkció
Giggarth, Ben Kaplan, Mike Hatalak & Nick Brooks
Számlista
1. Constant Reminder
2. Port in Any Storm
3. Bacchanal Affair
4. Sacred Heart (Sacre Coeur)
5. Sixth of June
6. Reignite the Fires
7. Black Bile, White Lies
8. Sirens
9. Through Leaves, Over Bridges
10. On the Road (To Damnation)
11. Turn Loose the Doves
Az album hossza: 38.49
