Előadó: Thin Lizzy
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 35.51
A Thin Lizzy nagy áttörése a Jailbreakkel nemzetközi hírnevet hoz, amit a srácok először a Whiskey In The Jar idején kóstolgattak komolyabban. De ha akkor a kínálkozó lehetőséget gyakorlatilag naivan kiengedték a kezükből, most nem követik el ugyanezt a hibát. A Jailbreak megjelenése után következő rövidebb turnét követően a Thin Lizzy 1976 őszén gyorsan visszatér a stúdióba. A Jailbreak hihetetlen sikere, amiért Phil és a csapat olyan sokáig keményen robotolt, legalább egy kicsit leveszi a vállukról a lemezipar nyomását, és szélesre tárja az ajtót a végső átváltozás előtt: veszélyes rock & roll renegátokká válnak, akik eltökélték, hogy letaposnak minden riválist. Hogy ez sikerül-e nekik, ítéljétek meg magatok, az viszont tény, hogy a Lizzy most nyersebben szól, mint valaha. A Johnny The Fox ennek a bizonyítéka.
Reálisan nézve a Johnny The Fox egy kivétellel minden tekintetben überéli híres elődjét. Mivel hiányzik belőle a saját Boys Are Back In Town, a slágerlistás áttörést nem sikerül megismételnie, az albummal viszont, vad rocker nomádokká válásuk következményeként, megszabadulnak minden gyengédségtől, ha úgy tetszik, kedvességtől. Persze ez nem vonatkozik a szövegekre, amelyek szokás szerint kellemesen egyszerűek, átszőve a tipikus Lynott-féle romantikával. Főleg melankolikus dalokról van szó, a nehéz munkásélet erős és egyszerűen megfogalmazott témájával. Ilyen a Fools Gold, a saját boldogság sikertelen keresésének története, amelyben valószínűleg magát Philt ismerhetjük fel. A tipikusan egyszerű Thin Lizzy-tercek teljesen közel hozzák a történetet a hallgatóhoz, miközben Lynott az Old Flame-mel folytatja az álmodozást.
A Johnny The Fox valójában két Johnnyt rejt, mindkettő piszkos drogügyletekbe gabalyodva. Az első Johnny afféle „sneaky” függőként mutatkozik be, aki pörgős, gonosz ritmusban, fölösleges filozofálás nélkül azonnal fejbe csap. Egyszerű és hatásos, a Lizzynél pedig másként nem is megy. Johnny elveszett, ebben nincs kétség, Rockynak, a rock & roll sztárnak viszont sokkal jobban megy a sora: hatalmasan élvezi a megjavíthatatlan nőcsábász szerepét. Ez a rock & roll!! A Thin Lizzy már rég lerázta magáról a kedves fiúk imázsát. Csak hallgassátok ezt a ritmust, ami szétszaggatja azt a kis jószívűséget is, ami még maradt bennetek. Hogy Lynott mennyire képes az erős érzelmekre, azt a Borderline bizonyítja. Phil itt tágra tárja előttünk a sebzett szívét, miközben maga, a cirkusz ellenére elveszett lélekként, az alkoholban fojtja bánatát. Ha már szívfájdalmaknál tartunk, nem mehetünk (nem szabad) el a Don’t Believe A Word mellett, ahol Lynott a hidegvérű szívtipró szerepében tetszeleg. A szívfájdalmat tovább fokozza Gorham kíméletlen szólója, amely szokás szerint „lefegyverzi” az albumot Robertson túlzott befolyásától. Johnny, ezúttal a róka, később ismét feltűnik, funkys, ravasz kereskedőként, akit Robertson és Gorham mindketten a maguk oldaláról erősen támogat. A szintén hidegvérű Massacre tomboló blues rockot kínál, ami az igazi értékét Lynott piszkosan siránkozó előadásától kapja. Az ilyen és hasonló blues rock megmozdulások kiélezett lazaságát még tovább fokozza a Boogie Woogie Dance, ahol a srácok végleg elszabadulnak, és a Lizzy kirázza magából az utolsó „bad ass” erőatomokat is. Őrület!!!
A Johnny The Fox végérvényesen a minden idők legnagyobb rockikonjai mellé állítja a Thin Lizzyt, Phil Lynottnak pedig örök helyet biztosít a 20. század legjelentősebb előadói között. Ami magukat a srácokat illeti, a fiatalemberek lassan teljesen átadják magukat a további hódításoknak, amelyek akkoriban a sikertörténetük egyetlen lehetséges folytatását jelentették. De hát a dolgok sosem ilyen egyszerűek, ugye?
Felállás
Phil Lynott: ének/basszusgitár
Brian Robertson: gitár
Scott Gorham: gitár
Brian Downey: dob
Produkció
John Alcock
Számlista
1.Johnny
2.Rocky
3.Borderline
4.Don’t Believe A Word
5.Fools Gold
6.Johnny The Fox Meets Jimmy The Weed
7.Old Flame
8.Massacre
9.Sweet Marie
10.Boogie Woogie Dance
