Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 36:39
Értékelés: 5/5
Az Ommadawn egy évvel a Hergest Ridge után jelent meg. Mike Oldfield az első két album tapasztalataiból sokat tanult, és ezen a lemezen már érezhető a nagyobb érettség. A Tubular Bellsből áthozta a hangszerelés és a szerzemények sokszínűségét, majd ezt ötvözte a Hergest Ridge szépségével és álmodozó hangulatával. A Tubular Bells után minden gond nélkül hátradőlhetett volna a babérjain, és hasonló zenét csinálhatott volna tovább, de Oldfield múzsájának más tervei voltak. Minden albumra más ötletekkel állt elő, így az Ommadawn is rendkívül eredeti darab. Ebben benne van a zeneszerző minden erőssége: a sokrétű témák, a folyékony klasszikus hangszerelés, a népzenei érzelmesség, a rockos erő, mindenekelőtt pedig a kivételes érzék ahhoz, hogyan tálalja esztétikailag a mesterműveit.
Az első rész egy csodálatos hárfával indul, a háttérben női vokálokkal, aztán sorra csatlakoznak a többi hangszerek is. Oldfield klasszikus gitáron még egyszer eljátssza a nyitódallamot. Ezután egy olyan rész jön, amelyben a billentyűk és a mandolinok dominálnak. A furulyák és a rézfúvósok rendkívüli hangulatot teremtenek, ami eufóriába csap át, amikor a gitár is bekapcsolódik. Ez az egyik legváltozatosabb szakasz, mert a dallamok elképesztő gyorsasággal követik egymást. Utána egy népzenésebb rész következik, amelyben a hangszeres fuvolák és gitárok vannak előtérben, egy pillanatra pedig a zongora is. Ez kétségkívül a lemez egyik legérzelmesebb pillanata, és az egyik személyes kedvencem. A hárfa később egy kicsit megint lecsendesíti az egészet, de amikor beindulnak az elektromos gitárok, a levegő ismét megtelik feszültséggel. Aztán elektromos gitáron újra felcsendül a nyitódallam. Majd jön egy szakasz, ahol először hallatszik a „world music” hatása Oldfieldre: a furulyákhoz afrikai dobok és vokálok csatlakoznak, amelyeket úgy énekelnek, mint sok afrikai etnikai zenében. Amikor a vibrafon is becsatlakozik, az egész még a Tahitin játszott zenére is kicsit hasonlít. Ez az egyik hosszabb szakasz, a főszerepben váltogatják egymást a különböző hangszerek, de többnyire az elektromos gitár áll az előtérben. A háttérben végig finom afrikai–kelta vokálok hallatszanak. Ahogy az elektromos gitár lassan elhal, az afrikai dobok fokozatosan elvezetik a dalt a végéhez.
A második részben hosszú bevezető van, amelyben a billentyűk és különféle gitárok ködös, álmos hangulatot teremtenek, ami valami fenségeset sejtet. Oldfield végig klasszikus gitáron szólózik. A billentyűk és az elektromos gitárok lassan elhalnak, és csak egy magányos akusztikus gitár hangja marad. A háttérben már csak alig hallható a hárfa. Egy idő után a duda is csatlakozik, és egyszerű idillt varázsol. Ez a hangszer amúgy nem éppen a kedvencem, de Oldfield tudja, hogyan kell jól használni. A furulyák új részbe vezetnek át minket, lassan a többi hangszer is becsatlakozik, míg az elektromos gitáron játszott elsőrangú szólózás el nem visz a teljes csúcspontig.
A végére már csak egy szívmelengető kis folkdal maradt On Horseback címmel, amellyel Oldfield először próbálkozott meg hagyományosabb popszerzéssel. A szám tényleg kedves és sikerült (főleg amikor a gyerekkórus is beszáll), de számomra az album a második résszel véget ért, és ez kissé elrontja a hatást. Azt is pletykálták, hogy az On Horseback felvételére a lemezen valamiféle nagy fejesek kényszerítették rá.
Ezen az albumon Oldfield megmutatja, hogy elsősorban gitárvirtuóz. A többi hangszer sem elhanyagolt, de a gitáron brillírozik a legjobban. Az elektromos gitár hangzása is az ő felismerhető védjegye, hiszen úgy játszik rajta, mintha akusztikus vagy klasszikus gitáron játszana. Ezen a lemezen a gitár kétségkívül a legfontosabb láncszem, de a szépség főleg abban rejlik, hogy a megfelelő hangszer a megfelelő pillanatban szólal meg. A vibrafon, a rézfúvósok, a furulyák, a vokálok, a billentyűk, a duda és a többi hangszer mindig akkor lép be, amikor kell.
Számomra az album kétségkívül klasszikus. Mondhatnánk, hogy Oldfield egy új műfajt talált fel: a szimfonikus folk rockot. A dallamok hol folkosak, hol rockosak, hol klasszikusabb hangulatúak, a hangszerelés pedig végig olyan, mint a klasszikus zenében: nagyon változatos és meglehetősen összetett, nincsenek refrének, a dallamok néha tényleg ismétlődnek, de mindig más hangszerekkel szólalnak meg. Az Ommadawn a Hergest Ridge-nél is inkább a világ legromantikusabb és legesztétikusabb albumai közé tartozik. Olyan lemez, amely mindig szíven üt, és soha nem hagy hidegen. Mindig teljes odafigyeléssel kell hallgatnom, mert csak így tud igazán hatni. Az egyik kedvenc albumom, és számomra Oldfield karrierjének csúcspontja.
Felállás
Mike Oldfield, hárfa, elektromos gitárok, elektromos és akusztikus basszusgitárok, akusztikus 12 húros & klasszikus gitárok, bodhran, bouzouki, bendzsó, spinét, koncertzongora, elektromos orgona, szintetizátor, csengettyűk, ütőhangszerek, ének
Herbie: duda
Leslie Penning: furulyák
Terry Oldfield: furulyák
Pierre Moerlen: timpani
David Strange: cselló
Don Blakeson, trombita
Willliam Murray: ütőhangszerek
Julian Hahula, Ernest Mothle, Lucky Ranku, Eddie Tatane: afrikai dobok
Clodagh Simmonds, Bridget St. John, Sally Oldfield, The Penrhos Kids: vokálok
Produkció
Mike Oldfield
Dallista
1. Ommadawn Part 1 — 19:19
2. Ommadawn Part 2 — 13:55
3. On Horseback — 3:25
