Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1983
Játékidő: 56:21
Értékelés: 4/5
Az angol IQ már az első lépéseitől kezdve, amikor a hetvenes évek végén The Lens néven nekivágtak az útnak, a brit progresszív rock második hullámának egyik legérdekesebb, legrejtélyesebb és technikailag legfelkészültebb zenekara volt (a „neo prog rock” műfaji címkét pár évvel később az amerikai sajtó találta ki; az IQ tagjai a mai napig berzenkednek ellene), noha a pályájuk sosem volt rózsákkal kikövezve. Debütáló albumukat, a „Seven Stories into Eight”-et 1982-ben anyagi okokból egyenesen kazettára vették fel (hivatalosan csak 1998-ban jelent meg), és miközben neoprog honfitársaik, a Marillion megegyeztek a kiadói óriás EMI-vel, ők derekasan megszenvedtek, mire sikerült szerződést kötniük a kis Samurai kiadóval, amelynél második stúdióalbumukat, a „Tales from the Lush Attic”-et rögzítették.
Az album meglehetősen avantgárd borítóját, amely a szövegek egyes szereplőit és eseményeit ábrázolja, a nagy intellektussal és burjánzó fantáziával megáldott énekes, Peter Nicholls tervezte, aki az IQ összes szövegének szerzője és a neo prog mozgalom egyik legkarizmatikusabb alakja. Hangja a legendás Peter Gabrielére emlékeztetett, és ez döntő volt abban, hogy a koncertlátogatók közül sokan már a legelejétől a Genesisszel hasonlították őket össze. Az ilyen párhuzamokhoz biztosan hozzájárultak Peter színpadi show-i is: pályája korai szakaszában Gabrielhez hasonlóan maszkírozással bújt a szövegei különböző figuráinak bőrébe. Az IQ valóban az akkor, a nyolcvanas évek elején kifejezetten népszerűtlen szimfonikus progresszív rock legendáinak örökségéből nőtt ki, ami Nicholls hangja mellett a sokoldalú billentyűs, Martin Orford irányította díszes szimfonikus hangszerelésekből is hallatszik. Másrészt Mike Holmes meglehetősen sajátos gitártechnikájának köszönhetően – ő mindig is a kicsit durvább gitárfrázisokat szerette, és sosem állt túl közel hozzá egy Steve Hackett-féle klasszicizmus – már ekkor a legkeményebb neoprog formációk közé tartoztak.
A alapvetően minőségi „Tales from the Lush Attic” legnagyobb Achilles-sarka – ha eltekintünk néhány viszonylag kezdetleges és kissé kidolgozatlanul szóló hangszerelési ötlettől – a gyenge produkció, amellyel a zenekar tagjai még évekig elégedetlenek voltak, ezért az albumot 2013-ban újra kiadták, megújított, alaposan feljavított produkcióval és bónuszdalokkal. Az IQ-nak már fiatalon is milyen rendkívül ambiciózus, kivételes kreatív tűzzel megáldott zenekar volt, azt a legjobban a nyitó, közel 20 perces szupereposz, a „The Last Human Gateway” bizonyítja: meglehetősen komplex és kiszámíthatatlan szerzemény, amely Orford melotronfurulyájának innovatív, egyedi hangjával nyílik. Amint belép Peter Nicholls melodramatikus éneke és a szintetizátorok szimfonikus rétegei, a hasonlóság a klasszikus Genesisszel magától értetődővé válik. Gabrielhez hasonlóan Nicholls is a színpadias éneklés és az érzelmi hangulatok állandó váltogatásának kiváló mestere volt, a billentyűs sokszínűség – amelyben sok melotron is hallható – pedig már pályájuk elején nagyon jó volt, ha nem egyenesen lenyűgöző.
Holmes tüzes gitárpasszázsai és Orford színes szintetizátortextúrái egész végig ízlésesen fonódnak össze, és fokozzák a hatalmas atmoszférát, miközben a dobos, Paul Cook a szerelésén néhány hajmeresztő, teljesen váratlan fillt szabadít el. A háborgó, komplex ritmusváltások között jó néhány csendesebb ambient közjáték is akad fenséges melotronfüggönyökkel, ahol csodálatos, elmélkedő pillanatok kapnak helyet. A klasszikus IQ-eposz második felében érdekes ambient fordulat következik: előtérbe törnek a derűsebb hangszerelések, és Nicholls éneke is a kezdeti beletörődés után hirtelen szinte reményteljessé válik. Okos orgona- és minimoog-improvizációkból sincs hiány, így a hangszeres szakaszok között folyton történik valami. A zenekar tagjai már akkor is irigylésre méltó technikai tudással rendelkeztek, bár zeneszerzőként és hangszerelőként a későbbi években még sokat fejlődtek.
Az epikus záró szakasz hatalmas melotronháttérrel és a színpadias éneklés csúcsán lévő Nichollsszal a szimfoprog fenségének tiszta diadala, amilyet az IQ később a pályáján még sokszor elért. Az akkori időkben, a nyolcvanas évek elején egy olyan komplex és hosszú dal, mint a „The Last Human Gateway” – amely a mai napig a „Tales from the Lush Attic” legkedveltebb száma az IQ-hívek többsége körében –, mindenképpen rendkívül kockázatos és bátor lépés volt. A három percnél rövidebb „Through The Corridors”-on, ahol a huncut gitárfrázis és Nicholls kaméleonszerű énekstílusa áll előtérben, a zenekar a felgyorsított ritmikai lüktetés révén humorérzékéről is tanúbizonyságot tesz. A szintetizátortextúrák magas hangjai a szupszonikus gitárpasszázsokkal egyesülve ideálisan fonódnak össze, és sikeresen vezetik el a dalt gyors, de mégis érdekes csúcspontjáig.
Az „Awake And Nervous”, amelyet pompázatos szintetizátor-hangszerelés jellemez, a mai napig kedvelt koncertklasszikus. A zenekar tagjai szerint ez az egyik legrégebbi szerzemény a történetükben, amelynek gyökerei még a The Lens-korszakba nyúlnak vissza. Itt sem hiányoznak az epikus és „emelkedő” szakaszok, Nicholls pedig ismét kedvenc „karneváli” elemében van, amikor szarkasztikus hangjából a drámai történet mesélése közben nehéz szétválasztani a gúnyt és a gyászt. A teljesen nem konvencionális gitárfrázis a megszakított szintetizátormotívummal párosulva kedvezően fokozza a háborgó hangulatot. A „My Baby Treats Me Right ‘Cos I’m A Hard Lovin’ Man All Night Long” burleszk címével, amely valamiféle Deep Purple-paródiának hangzik, rövid szólóhangszeres darab, amelyben Orford virtuóz zongoratudását mutatja meg.
Az album a „The Enemy Smacks”-szel zárul, egy újabb komplex, szimfonikus eposszal, ahol az ingerült gitárpasszázsok és a dinamikus szintetizátortextúrák, vehemens dobáttörésekkel megtámogatva, igazi harci hullámvasutat produkálnak. Nicholls éneke ezúttal meglehetősen harcias hangulatban van, a központi szimfonikus hangszerelés pedig az IQ-nál megszokotthoz képest meglehetősen szokatlanul, szinte pozitivistán szól. Néhány őrült improvizációs ötlet, amelyekről úgy tűnt, hogy a hetvenes évek vége után évekig nem lesz többé hallható, intelligens módon jellemzi az elágazó hangszeres szakaszokat, amelyekből ebben az eposzban bőven akad.
A pszichedelikus közjátékot Nicholls bús énekes vallomásával szinte kegyetlenül szakítják félbe az elvadult gitárimprovizációk és a dühös dobkataklizma. Holmes bluesos lüktetésű szólója idővel utat nyit ennek a remek eposznak a szakrális hangulatú befejezéséhez, ahol Nicholls végül sikeresen kiűzi a belső démonát. Az album Giant Electric Pea-féle újrakiadása egy bónuszdalt is tartalmazott, a szokatlanul vidám „Just Changing Hands”-et, amely rejtett ráadásként egy rövid, egzotikus hangzású, elektromos szitáros instrumentális számot is rejt.
A „Tales from the Lush Attic” a kezdő zeneszerzői botlások és az eredeti változatot jellemző meglehetősen sántító produkció ellenére az neoprogresszív rock mozgalom klasszikusa. Az IQ-nak a tapasztalatlanság ellenére sikerült ambiciózus albumot alkotnia, amely ma is egészen jól kiállja az idő próbáját, történelmi szempontból pedig szintén nagyon fontos alkotás, hiszen a Marillion debütje mellett ez volt a progresszív rock második hullámának egyik első stúdiókiadványa, amely az ambiciózus zenekar előtt tárt-nyitott kaput a jövőbeli győzelmek felé, bár a munkájukért sosem kapták meg a megérdemelt elismerést.
Felállás
Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – elektromos gitár, akusztikus gitár, 12 húros gitár
Martin Orford – billentyűk, szintetizátor, melotron
Tim Esau – basszusgitár
Paul Cook – dob, ütőhangszerek
Produkció
IQ
Számlista
1. The Last Human Gateway (19:57)
2. Through The Corridors (2:35)
3. Awake And Nervous (7:45)
4. My Baby Treats Me Right ‘Cos I’m A Hard Lovin’ Man All Night Long (1:45)
5. The Enemy Smacks (13:49)
6. Just Changing Hands (bónuszdal az újrakiadáson) (10:18)
