Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1998
Értékelés: 4.4/5
Még mielőtt az IQ kiadta volna az első hivatalos stúdióalbumát, felvett egy demókazettát Seven Stories Into Eight címmel. Ez egy történelmi jelentőségű felvétel, amely egy fejlődésben lévő zenekart mutat, amely még a saját igazi hangját keresi. Több mint tizenöt évvel később az IQ tagjai úgy döntöttek, hogy újra felveszik az anyagot, és kijavítják azokat a dolgokat, amelyeket túl kidolgozatlannak éreztek. Ebben az időszakban volt az IQ pályafutásának legaktívabb korszaka. 1997-től 2001-ig rendszeresen jelentek meg új anyagaik (Subterranea, Seven Stories Into 98, The Lost Attic, Subterranea – The Concert, The Seventh House), és ebben az időszakban született a legjobb zenéjük is.
Az IQ úgy döntött, hogy az albumot mindössze néhány nap alatt veszi fel. Így akarták megőrizni a hitelességét, hiszen az eredeti felvételek is nagyon rövid idő alatt készültek. Leginkább John Jowitt panaszkodott, aki a nyolcvanas években még nem volt tag. Elmondta, hogy a Seven Stories néhány részlete a teljes diszkográfiájuk legnehezebbjei közé tartozik. Meg kellett szenvednie vele, de a végén mégiscsak sikerült neki.
Az album egy atipikus fúziós darabbal indul, amely folyamatosan ugrál egyik témáról a másikra, egyik ütemről a másikra. Holmes főhajtása a Brand X előtt, hiszen ő mindig is a jazz-rock híve volt. A számmal elsősorban Jowitt-nak akadt sok baja: rövid idő alatt kellett megtanulnia egy rendkívül igényes basszusvonalat. Mindenki más már a nyolcvanas években is tag volt, így elég jól ismerték ezt az instrumentális darabot, csak neki kellett az elejétől megtanulnia. Következik még egy instrumentális szám, amely sokban emlékeztet a The Lens zenéjére. Tipikus párbaj a szintetizátor és a gitár dallamai között. A szám vége felé még a korai Camelre hasonlító részt is felfedezhetünk. Vagyis megint egy kis jazz, ami elég atipikus ettől a zenekartól. Jön az Intelligence Qutient hosszú bevezetővel, amely előbb billentyűkkel, majd gitár-tappinggel teremti meg azt az igazi IQ-hangulatot. A szám több részből áll, ebben a tekintetben egész tipikus, és néhány remek gitár- és billentyűszóló is van benne. Ennek és a Capital Letters szövegét Mike Holmes írta, mert Peter Nicholls akkor még nem volt a zenekar tagja. A témák kicsit közvetlenebbek és tréfásabbak, mint Nicholls-nál. Ezután újabb instrumentális szám jön, amelyben az IQ egy népdalfeldolgozás-csokrot ad elő. Megint egy elég dallamos és finoman eljátszott darab. A Barbel Is In afrikai ritmusaival Peter Gabriel Biko című számára emlékeztet, és ez is egy atipikus alkotás az IQ-tól. A szöveget Tim Essau írta. A Fascinationnél már érezhető Nicholls jelenléte a szövegekben – a klasszikus rejtélyesség, amit annyira megszerettem. Néhány remek vokális rész és instrumentális közjáték gondoskodik arról, hogy ez a rétegzett szám ne legyen egyhangú. Következik egy szám, amelyet maga Nicholls írt. Gyengéd, szép ballada, tipikusan komor motívummal. Az ének mellett csak akusztikus gitárt hallunk, elektromos szólót, a végén pedig billentyűket. Az It All Stops Here kettős motívumú szám, Orford írta. Az első részben Orford a diákok különféle politikai lépései miatti elégedetlenségéről beszél (ő maga is akkor még diák volt), a másodikban pedig beteljesületlen szerelemről vall. Ó, Martin, nem tudtam, hogy ilyen érző lélek vagy. A végére pedig még egy remek instrumentális szám (Nicholls csak recitál), amely misztikus módon zárja le ezt a kiváló albumot.
A második lemezen a Seven Stories Into Eight demófelvételét találjuk. Az új felvételek és a demó közötti különbség több mint nyilvánvaló. Már maga a hangzás is jóval gyengébb és tompább, ami nem csoda, hiszen demó. Ugyanígy feltűnnek a zenekar akkori jellegzetes gondjai. Orford billentyűi, akárcsak a nyolcvanas években mindig, elég idegesítőek, Holmes gitárjátéka közelében sincs annyira gördülékeny, mint az Evertől kezdve, Cookie az marad, aki volt, meglehetősen korlátozott képességekkel, úgyhogy nála semmilyen fejlődés nem érezhető, Jowitt basszusa pedig sok árnyalattal jobb, mint Esaué. A legnagyobb fejlődést mindenképp Peter Nicholls mutatta, aki a második CD-n úgy énekel, mintha még nem mutált volna (a hangjáról beszélek), az elsőn viszont úgy remekel, mint még soha, és eszembe juttatja, miért lett nálam az egyik legrosszabbból a rock egyik legjobb énekese. Nagyon érződik, hogy az új felvételeken Nicholls énekelte el mindazokat a számokat, amelyeket a régieken Orford. A régi felvételek néhány száma ugyanis még abban az időben készült, amikor Nicholls nem volt tag, ezért a vokális részeket Orford énekelte a kissé kellemetlen hangjával. A javulás a Barbel Is In esetében is hallatszik: az eredetiben reggae-nek játszották, 1998-ban viszont világzenei változatban vették fel, és kicsit Peter Gabriel Bikójára emlékeztet. Az újrakiadáson egy bónuszszámot is találunk, Eloko Bella Neechi címmel. Ezt a nyolcvanas években kislemezként adták ki, és rá is nagyon ráfért ez az átdolgozás.
Szerintem az IQ ezzel az albummal alkotta meg legambiciózusabb művét. A zenébe ugyanis rengeteg hatást szőnek, a reggae-től, a világzenétől, a jazz-rocktól és a folktól egészen a szimfonikus zenéig. Kompozíciós szempontból az Ever, a Subterranea és a The Seventh House ugyan jobb (talán még a Wake és a Tales From The Lush Attic is), de az újításokat és az aranyozások minőségét tekintve ez a lemez a csúcs közelében jár.
A két CD mellé egy érdekes füzetet is kapsz, amely feltárja ennek a meglehetősen ismeretlen zenekarnak a történetét. Ahogy az az IQ-nál már hagyomány, itt sem hiányzik néhány szaftos és szellemes anekdota, de nem vállalok garanciát azért, hogy mind igaz. Jó pár archív fotó is akad, egészen 1978-ig visszanyúlva, amikor a zenekar még The Lens néven futott.
A Seven Stories (legalábbis az első CD) olyan album, amelyet a zenekar minden hívének hallania kellene. Egészen hihetetlen, hogy hangzásban mennyire semmivel sem marad el a Subterranea mögött. A kompozíciók masszívak és minőségiek, ami csak azt bizonyítja, hogy az IQ már a legelejétől kiváló zeneszerző volt, a gondok csak az előadásban és az aranyzsmentekben jelentkeztek. Az évek során azonban láthatóan megtalálta őket a bölcsesség, és nagyjából minden hiányosságot kiküszöböltek, így ez az album a legjobbjaik közé tartozik, a The Seventh House, a Subterranea és az Ever mellett. Ha hasonló felújításon esne át a Tales from The Lush Attic és a The Wake is, biztosan nagy előrelépés lenne hallható.
Felállás
– Martin Orford: billentyűk, ének
– Mike Holmes: gitárok
– Pete Nicholls: ének
– Paul Cook: dob
– John Jowitt: basszusgitár (1. CD)
– Tim Esau: basszusgitár (2. CD)
Produkció
Mike Holmes
Számlista
CD 1 (52:31):
1. Capital Letters (In Surgical Spirit Land) (3:49)
2. About Lake Five (5:27)
3. Intelligence Quotient (8:18)
4. For Christ’s Sake (5:17)
5. Barbell Is In (4:54)
6. Fascination (7:03)
7. For The Taking (4:34)
8. It All Stops Here (7:53)
9. Eloko Bella Neechi (5:16)
CD 2 (43:31):
1. Capital Letters (In Surgical Spirit Land) (3:46)
2. About Lake Five (5:02)
3. Intelligence Quotient (6:55)
4. For Christ’s Sake (5:05)
5. Barbell Is In (5:32)
6. Fascination (5:56)
7. For The Taking (4:17)
8. It All Stops Here (6:58)
Az album hossza: 96:02
