Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
Lulubelle III, az „Atom Heart Mother” borítóján látható tehén, a legendás progresszív rock-úttörők, a Pink Floyd ötödik stúdióalbumának ikonikus alakja a Milka csokoládé lila tehene mellett bizonyára a világ leghíresebb tehene. A hírhedt tejelő teljesen véletlenül került az „Atom Heart Mother” címlapjára, és semmi köze az album zenei vagy szövegi vonásaihoz, bár a zenekar számos rajongója a mai napig ennek hiszi. A kultikus művész, Storm Thorgerson, a Pink Floyd-borítók régi alkotója azt a feladatot kapta, hogy ehhez az albumhoz valami teljesen vidékit és szokatlant találjon ki, ami egyúttal egybevágott a zenekar akkori pszichedelikus space rockos törekvéseivel – a Pink Floyd a különféle zenei irányok kutatásában és keverésében sosem ismert korlátokat. Az „Atom Heart Mother” eredetileg „The Amazing Pudding” lett volna, de a zenekar nevet változtatott, miután Roger Waters basszusgitáros/énekes egy újságban furcsa cikkre bukkant egy atomhajtású szívritmus-szabályozót viselő nőről.
Az „Atom Heart Mother” keletkezésekor a zenekar tagjai még mindig állandó zenei kísérletezésre törekedtek, ami néha már a pszichedelikus avantgárd és az obskúrus határait súrolta. Közben még mindig egy teljesen egyedi hangzást kerestek, amely örökre beégeti őket a szélesebb zenei közösség szívébe, és amellyel végleg szakíthatnak a múlttal és bukott társuk, az „őrült gyémánt”, Syd Barrett hosszú árnyékával. Az „Atom Heart Mother” fontos lépés volt ezen az úton. A lemezen nagyrészt leszámoltak azokkal a korai pszichedelikus space rockos elemekkel, amelyekkel addig a hangzásukat általában azonosították, és érezhetően közelebb kerültek a progresszív rock kifinomultabb formáihoz, hiszen a zenéjükben hirtelen megjelentek a klasszikus zene és a jazz zenekari elemei is (utóbbi főleg a címadó szerzeményre igaz). Az „Atom Heart Mother” nehezen is lehetne különbözőbb az elődjétől, az „Ummagumma” (1969) című lemeztől, amely a pszichedelikus-avantgárd kísérletezésük csúcsát jelentette (itt persze a stúdiós részére gondolok). Ennél a zenekarnál amúgy is szinte kivétel nélkül minden következő album teljesen más történet volt. Az „Atom Heart Mother” azért is ismert, mert ezen mutatkozott be először producerként a fiatal hangmérnök, Alan Parsons, aki később saját zenekarával, a The Alan Parsons Projecttel szerzett világhírnevet kreatív vezetőként.
Az „Atom Heart Mother” – Waters és Gilmour mai, korántsem hízelgő véleménye ellenére – újabb fontos érési lépés volt a zenei fejlődésükben. Ez főleg az (e zenekartól szokatlan) epikus szimfonikus hangszerelések terén igaz, amelyek itt érték el csúcspontjukat a Ron Geesin zeneszerző vezette zenekarral való együttműködés révén. Ez az előrelépés a briliáns, epikus címadó szvitben válik nyilvánvalóvá, amely ennek a kiváló, ma is meglehetősen méltatlanul félreismert albumnak a kulcsműve. Az addigi hagyományukhoz híven a három fő zeneszerző (Waters mellett a vezető énekes/gitáros David Gilmour és a billentyűs/alkalmi énekes Richard Wright) ezúttal is egy-egy, az akkori komponálási és játékstílusára jellemző szerzeménnyel járult hozzá. Az egyetlen nagyobb pszichedelikus-avantgárd kísérlet az album végén található, ahol az akkori roadiejukat hallhatjuk reggelizés közben (!). Ez a kísérlet egyben a zenekar történetének egyik ritka burleszk pillanata, és simán pályázhatna a legbizarrabb-legmókásabb alkotásuk címére is. Mindezekkel az említett szerzeményekkel az „Atom Heart Mother” kétségkívül a Pink Floyd egyik stílusában leginkább sokszínű terméke, amely kétségkívül nagyobb elismerést érdemelne, mint amennyit általában kap.
A címadó szerzemény, az „Atom Heart Mother”, ez a hatrészes, epikus léptékű zenekari szvit egyszerre az album központi és legjobb darabja. Jelentős hossza ellenére ez a hatalmas, addig bizonyára a zenekar legambiciózusabb alkotása hihetetlen hangulatával és az egyes hangszerelések rendkívül izgalmas természetével az elejétől a végéig transzban tartja a hallgatót. Amellett, hogy a zenekar egyik legkomplexebb szerzeménye, egyben a leghosszabb is a történetükben (néhány másodperccel hosszabb a hihetetlen „Echoes”-nál, amely egyébként a legnagyobb diadaluk a 20 percnél hosszabb eposzok terén). Ez persze akkor igaz, ha nem számolom össze a „Shine On You Crazy Diamond” két részének összhosszát, ami a pályafutásuk másik legnagyobb diadala. Ez egyúttal az egyik ritka szerzemény a zenekar történetében, amelyben közreműködött valaki, aki nem tagja volt a zenekarnak, hanem külső munkatárs. Ebben az esetben ez Ron Geesin zeneszerző volt, aki a zenekar összes vonós és fúvós hangszerelését megírta. A zenekarral való együttműködés a többrészes, fenséges léptékű eposzok megalkotásában egyébként abban az időben meglehetősen népszerű volt néhány progresszív rock zenekar körében (mint például – többé-kevésbé sikeresen – bizonyította a King Crimson a „Lizard”-dal és az Uriah Heep a „Salisbury”-vel).
Ezen a szvitten belül gyakran meglehetősen nehéz megmondani, mikor kezdődik egy-egy szakasz, amelyeket általában hirtelen átmenetek, tempóváltások, szokatlan effektek és hangulatok választanak el. A hallgató azonban értelmes, egymással összefüggő egésszé, azaz koncepcióvá kapcsolhatja őket, amely zenén keresztül mesél egy legátlagosabb tehén teljesen hétköznapi életéről az angol vidéken. A hangulat az egyes szakaszokon belül az epikusan pompázatostól a szinte obskúrus-pszichedelikusig változik.
A nyitó szakasz, a „Father’s Shout” viszonylag ártatlanul indul, halk billentyűs bevezetővel, míg fenségesen, Mason dobátvezetéseivel kombinálva be nem tör a hatalmas fúvós szekció. Ez egyúttal az album központi motívumát is jelenti. A háttérben közben tisztán hallható számos különleges effekt, például traktor búgása és lovak nyihogása, amelyek tovább erősítik a vidéki angolszász hangulatot. A hangulat sokkal melankolikusabbá válik, amikor megérkeznek Wright orgonafutamai, a mozgalmas ritmusszekció és a csellószóló. Amikor aztán megjelenik Gilmour szívfájdítóan szép slide gitárszólója, a melankolikus-éteri hangulat tökéletes, és a gazdag zenekari hangszerelésekkel párosulva végigfutja a hátat a libabőr. Ez a hangulat hangzásában már nagyon közel áll ahhoz, amellyel később világhírnevet szereztek.
A „Breast Milky” közvetlenül Gilmour slide gitárszólójának vége után nyílik meg. Itt rendkívül misztikus, már-már druidaszerű hangulat uralkodik, amelyet a fenséges kórusének okoz Wright orgonájával, Waters basszusával és Mason dobjaival együtt. Itt egy rövid időre újra életre kelnek az ősi kelta idők legendái, amikor a druidák szertartásokat végeztek a kőkörök körül, mielőtt a gazda ezen a helyen felépítette a tanyáját, és bekerítette legkedvesebb tehene legelőjét.
A következő szakasz, a „Mother Fore”, amelyet Wright drámai billentyűi vezetnek be, a szvit egyik hangulati csúcspontja, és egyben rendkívül izgalmas jam-rész, ahol az egyes hangszeresek mind megcsillogtatják tehetségüket. Gilmour itt újabb kiváló, ezúttal kissé bluesosabb szólót játszik. Társaságot Wright billentyűs futamai (a hangsúly a minimoogon van) és Waters basszusgitárjának vonala tesznek neki. Egy ponton belép a kórus, amely ezúttal valami furcsa, nehezen érthető, de mégis nagyon érdekes dallamot énekel. Mindez egészen addig fokozódik, míg újra be nem tör a hatalmas fúvós szekció, és meg nem ismétli a szvit központi motívumát.
Ezt követi a „Funky Dung”, amely a legpszichedelikusabb-avantgárdabb, így a legkülönösebb szakasza az egész szvitnek. Itt számos hamis effekt követi egymást, főleg magasan csengő hangok, amelyek időnként elég idegesítően szólhatnak, bár a kivételes hangulatot semmiképp sem rontják le. E sok hamis effekt között hallani a „there’s now an important announcement” bejelentést is.
A „Mind Your Throats, Please” újabb avantgárd-pszichedelikus szakasz számos szokatlan effekttel, amely telefoncsörgéssel nyílik. Számos hangszer effekteken keresztül fokozatosan kapcsolódik be a kibontakozó dallamba, és építi a hangulatot egészen a fúvós szekció berobbanásáig, amikor valaki határozottan bejelenti: „silence in the studio”.
A záró szakasz, a „Remergence”, amelyben ismét visszatér a „Father’s Shout” nyitómotívuma, a végső diadalt jelenti. Itt újra eluralkodik az a varázslatos kelta hangulat a nyitó szakaszokból. A hatalmas fúvós szekciót és a csellószólót ismét a „síró” slide gitárszóló követi. Az egész a „Father’s Shout” központi motívumának megismétlésével zárul. Ekkor beszáll a teljes zenekar, a banda és a kórus, és fenségesen lezárják a Pink Floyd történetének egyik legjobb alkotását. Bár Waters és Gilmour kevés szép szót talál rá, a valódi minőségéről sokat elmond, hogy a legendás filmrendezőnek, Stanley Kubricknak, aki leginkább a „2001: Űrodüsszeia” klasszikusáról ismert, annyira tetszett, hogy a „Gépnarancs” című kultfilmben akarta felhasználni. A zenekar azonban elutasította az ajánlatát (tipikus húzás, főleg Watersről).
Az album következő három szerzeménye jóval rövidebb és érezhetően egyszerűbb, többnyire pasztorális és dallamos jellegű volt. Ezeken a zenekar mindhárom fő zenei alkotója szépen és sajátos módon mutatta be a szerzői tehetségét. Az első közülük az „If” volt, Waters teljesen egyszerű és kivételesen kellemes folk balladája. Álmodozó pasztorális hangulat uralja, amely kiválóan illik az album általános hangulatához, és egyben kissé lecsillapítja azt a feszült hatást, amelyet a fenséges címadó eposz gyakorol a hallgatóra. Waters itt ismét nemcsak a kor egyik leginnovatívabb basszusgitárosaként mutatkozott be, hanem jó, teljesen egyedi énekesként és szolid akusztikus gitárosként is. Társaságot a másik három tag tesz neki, akiket itt teljesen a háttérbe szorítottak, kivéve Gilmour záró gitárszólóját és Wright közbeékelt zongorafutamait. Waters (szokás szerint) filozofikus szövege az egyén önelemzése körül forog, és meglehetősen messze áll a későbbi, jóval sötétebb és társadalomkritikusabb üzeneteitől. Ez a kellemes folk ballada az évek során Waters szólókoncertjeinek egyik legkedveltebb pillanata lett.
A következő alkotással, a remek „Summer ’68”-cal, amely egyben kritika az akkor már hanyatló hippimozgalomról és a legtöbb akkori zenész életstílusáról, Rick Wright billentyűs ismét pozitívan lepett meg központi zeneszerzőként és énekesként. Ő általában mindig Waters és Gilmour árnyékában maradt, pedig semmivel sem volt kisebb jelentőségű alakítója a jellegzetes hangzásuknak, és a progresszív rock egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb billentyűse volt. E kiváló szerzemény fő varázsa abban rejlik, milyen érdekes lefolyást és fordulatot ér el a zongorás, dallamos felvezető fokozás után. Wright álmodozó éneke és zongorája kellemes dallamot épít egészen a hirtelen, hatalmas átmenetig, amikor hirtelen belépnek a többi hangszeresek, és a kísérő zenekar pompázatos fúvós szekciója (ez a szerzemény zenekari zárlatában is megismétlődik). Az elképesztő varázshoz kétségkívül hozzájárulnak Gilmour kísérő vokáljai és akusztikus gitárja is. Wright szövege egyben a megerőltető koncertturnéról való pihenés vágyát fejezi ki, és egy nyilvánvalóan igen emlékezetes találkozásról mesél az úgynevezett groupie-kkal, bár nehéz elhinni, hogy egy ilyen mély szerzemény a rocksztárélet egyik tipikus közhelyére vonatkozik.
Szinte még ennél is remekebb volt Gilmour gyönyörű folk balladája, a „Fat Old Sun”. Ma már Pink Floyd-klasszikusként ismert, és így afféle kötelező darab Dave szólókoncertjein. Egész ideje alatt rendkívül romantikus és pasztorális hangulat lengi be, amely a központi akusztikus dallamból és a vidéki idillek ódájának tekinthető szövegből egyaránt árad. Gilmour itt ismét multiinstrumentalistaként mutatkozott be, társa csupán Wright volt a billentyűkön. Itt főleg azt kell csodálni, hogyan teremt hihetetlen romantikus varázst átélt éneke és a gitáron játszott, látszólag egyszerű dallam. Az utolsó refrén után Dave kiváló bluesos szólóba megy át elektromos gitáron, amilyenből szép számú született a pályafutása során, de mindegyik teljesen egyedi és a maga módján csodálatos. A „Fat Old Sun” szép bizonyíték arra, miért volt Gilmour számomra mindig a Pink Floyd központi és legkiválóbb énekese, hiszen bársonyos hangja mindig különleges, átélt és teljesen egyedi melegséget hordozott, amelyet Waters és Wright, bizonyított énektehetségük ellenére, sosem tudtak megteremteni.
A mókás záró instrumentális szerzemény, az „Alan’s Psychedelic Breakfast” pedig teljesen sajátos meglepetés volt, amilyenre az album első hallgatója bizonyára sosem számított volna. Pszichedelikus-avantgárd természetével merőben más volt, mint az album többi darabja, mondhatni, szinte sajátos provokáció, amely azonban groteszk banalitása ellenére ma is érdekes és szórakoztató. Éppen az ilyen, teljesen szokatlan és szabad avantgárd ötletek, amelyeknek általában nem volt közük a tervszerűen felépített zenei formákhoz, voltak mindig a legendás zenekar fő varázsai. Az „Alan’s Psychedelic Breakfast” alapvetően háromrészes instrumentális darab, messze az album legpszichedelikusabb-avantgárdabb pillanata. Főszerepben a mit sem sejtő roadie, Alan Stiles hallható, akit a zenekar reggelizés közben vett fel. Míg a háttérben a zenekar többnyire szimfonikus irányultságú instrumentális részeket játszik, a hallhatóan kiéhezett Alan reggelit készít, és az étkezési szokásairól mesél. Bár a nevetés már pár hallgatás után elhal még a leginkább avantgárd kísérletbarát hallgatóknál is, ez a bolondos és játékos alkotás még mindig teljesen egyedi és érdekes kísérlet a késői pszichedelikus rock történetében.
A nyitó szakasz, a „Rise And Shine” a mosdó fölött csöpögő csappal nyílik. Hirtelen hallani lehet Alant, amint magában sorolja az ételeket, amelyekkel reggelizni fog (különösen szereti a lekvárt), majd gyufával meggyújtja a gázrózsát a tűzhelyen. Hirtelen belép az instrumentális rész, ahol steel gitár, cimbalom, orgona és zongora hallható, amelyek mókás dallamot alkotnak. Ez akár egy gyerekeknek szóló Frutek- vagy Ciciban-cipőreklámban is szerepelhetne.
Hirtelen követi a „Sunny Side Up” szakasz, ahol Alan Los Angeles-i makrobiotikus reggeliről töpreng, kávét kever, zacskóból kukoricapelyhet szór a tejbe, majd a tűzhelyen tükörtojást kezd sütni. Rendkívül groteszk, de kétségkívül mulatságos rész következik, amelyet teljes egészében Gilmour játszott steel gitáron és akusztikus gitáron. Közben végig hallani Alan szenvedélyes csámcsogását és az étel nyelését, ami a hallott étvágy alapján valamiféle dekadens római szenátorok torkoskodására emlékeztet. A végén megteríti magának a tükörtojást, és elégedetten mormolni kezdi magában az étkezés benyomásait.
A záró szakaszban, a „Morning Glory”-ban, ahol sercegés hallatszik, az egész instrumentális darab legjobb része jön, amikor kiváló dallam születik zongorán, hammond orgonán, elektromos gitáron és a ritmusszekción. A legvégén hallani, ahogy Alan beledobja az edényt a mosogatóba, felkapja a kulcsokat az asztalról, kimegy az ajtón, és autóval elhajt. Az egész úgy ér véget, ahogy elkezdődött – a mosdó fölött csöpögő csappal. Még ma is akadnak olyanok, akik pontosan emiatt a erősen kísérleti záró alkotás miatt vitatják el az album remekmű státuszát, és mindenáron valamilyen logikát próbálnak találni ott, ahol soha nem is volt.
Az „Atom Heart Mother” ma is meglehetősen méltatlanul félreismert album, mind a zenekar tagjai, mind a legtöbb rajongójuk részéről, pedig teljes joggal megérdemelné a Pink Floyd-remekmű státuszt. Bár Waters és Gilmour az évek során meglehetősen negatív reklámot csinált az albumnak különféle lekicsinylő megjegyzésekkel, mint például „ez azok közé az albumok közé tartozik, amelyeket a poros sarokba dobunk, és soha többé nem hallgatunk meg”, az „Atom Heart Mother” érezhető érési lépés volt, és a pályafutásuk fontos pillanata, amelyen korábban ismeretlen szerzői oldalaikat is megmutatták. A zenekarral való együttműködés pedig az a pillanat volt, amikor a Pink Floyd a legközelebb került a progresszív rock szimfonikus formáihoz, és jelentős távolságot tett meg a korai, gyakran rendkívül obskúrus pszichedelikus kísérletektől. Bármit vethetnek is ennek az albumnak a szemére, azt semmiképp sem lehet rá mondani, hogy ne lenne rajta megfelelő mennyiségű hosszabb, instrumentálisan komplex és dallamos, hozzáférhetőbb alkotás, valamint hogy ne szerepelne rajta a történetük néhány legérdekesebb és leginkább változatos darabja. A Pink Floyd az „Atom Heart Mother” után is „csupán” kultzenekar maradt (annak ellenére, hogy ez volt az első albumuk, amely feljutott a brit lemezlista élére), amely szélesebb körű hírnevét főként a korai kislemezeinek és látványos színpadi fellépéseinek köszönhette, de a teljesen egyedi hangzás megtalálásáig és így a világsikerig már nem volt messze az út.
Felállás
David Gilmour – ének, gitár, basszusgitár (4), dob (4)
Roger Waters – ének, basszusgitár, akusztikus gitár (2), effektek
Richard Wright – ének, billentyűs hangszerek, hangszerelés
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Ron Geesin – hangszerelés
Abbey Road Session Pops Orchestra – fúvós és zenekari szólamok
Philip Jones Brass Ensemble – fúvós szólamok
John Aldiss Choir – kórusének
Alan Stiles – hang (5)
Produkció
Norman Smith
Dalok listája
1. Atom Heart Mother (23:51)
a) Father’s shout
b) Breast milky
c) Mother fore
d) Funky dung
e) Mind your throats please
f) Remergence
2. If (4:24)
3. Summer ’68 (5:26)
4. Fat old sun (5:17)
5. Alan’s psychedelic breakfast (12:56)
a) rise and shine
b) sunny side up
c) morning glory
Az album hossza: 51:54
