Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1975
Értékelés: 3.5/5
A „Time Honoured Ghosts” albummal a Barclay James Harvest a megszokott és addig sikeres receptjénél maradt: a melodikus, szimfonikus progresszív rock saját víziójának megteremtésénél, amely számos pasztorális és zenekari elemre épül. Ezúttal is Woolly Wolstenholme, a billentyűs és a zenekar fő kreatív motorja írta az összetettebb részeket, illetve a szimfonikus hangszereléseket, míg a két énekes-gitáros a szokásos módon a saját képességeihez mérten tette hozzá a magáét. John Lees a jellegzetes, társadalmi öntudatra ébresztő himnuszaival és melodikus rockanthemjeivel, Les Holroyd basszusgitáros pedig főként a rá jellemző akusztikus folkballadákkal. Mel Pritchard dobos stabil, szilárd ritmusszekciót biztosított, és bár többnyire alávetette magát mindhárom zeneszerző szeszélyeinek, játékosként többször meglepett néhány szellemes, változatos átvezetéssel. Az albumot San Franciscóban vették fel Eliot Mazer producer keze alatt. A perfekcionista Woolly (megint) elégedetlen volt az amerikai produkcióval a saját szerzeményénél, a „Beyond The Grave”-nél, szerinte ugyanis a félresikerült produkció miatt a dal elvesztett valamit a rockos ízéből. Az ő kifogásai ellenére az album tökéletesen felismerhető, védjegyszerű, ha nem éppen kristálytiszta BJH-hangzást kínál. Az együttes addigi életművében nem hozott kreatív csúcsot, a zenekar nem lépett fejlődésének új szintjére, mégis jó néhány nagyon szolid szerzemény került rá, némelyik pedig kultstátuszra tett szert a rajongók körében.
A nyitó „In My Life” minden felismerhető BJH-elemet tartalmaz, így erős felvezetése az albumnak. John melankolikus gitárriffjét Woolly billentyűinek sodró kulisszái kísérik, a melotron és a hammondorgona hangsúlyával, John énekét pedig szinte végig dallamos vokális harmóniák követik. John szövege a zeneipart bírálja. Sajnos, ahogy az az együttesnél már-már hagyománynak számított, erre az albumra is felkerült egy átlag alatti, ha nem egyenesen idegesítő szerzemény, amely érezhetően lerántja a hangulatot. Ez a siralmas „Sweet Jesus”: Les rendkívül patetikus akusztikus folkballadája, erős keresztény vallási felhanggal. Ez Lestől és az együttestől meglehetősen szokatlan húzás volt. A fő gond azonban nem is a „drága Jézusról” szóló émelygős szöveg, hanem Les teljesen hamis éneke, amely az egyébként korrekt, egyszerű akusztikusgitár-akkordokon és a melotron hullámzásán ível át. Biztosan a BJH egyik leggyengébb dala Woolly korszakából.
Sokkal jobb John romantikus szimfonikus eposza, a „Titles”, amely afféle jelképes főhajtás példaképeik, a Beatles előtt (a szövegben számos Beatles-klasszikusra találunk utalást, például az „All You Need Is Love” sorban, és a záró vokális harmóniákban, amelyek a „Let It Be” sort idézik). A „Titles” szerintem az album legjobb darabja, ahol igazán életre kel az a felismerhető, epikusan szimfonikus-pasztorális BJH-varázs. Minden benne van, ami egy BJH-klasszikushoz kell: Woolly fenséges zenekari hangszelései a melotron hangsúlyával, dallamos vokális harmóniák és ízléses akusztikusgitár-futamok. Örökzöld szerzemény, amely mind a mai napig az egyik legkedveltebb daluk. Különösen a misztikus hangulat miatt szolid Les akusztikus folkballadája, a „Jonathan” is, amelyet a „Jonathan Livingston Sirály” című novella ihletett. Les átlagos akusztikusgitár-játékát és jellegzetes falsettóját sokat segítik Woolly kiváló melotronos zenekari hangszelései, amelyek szokás szerint igazi csemegét jelentenek minden szimfonikus rajongónak.
A komor „Beyond The Grave” Woolly szerzeménye, amelyet egy horror képregény ihletett. Tekintve, hogy a zenekar központi muzsikusának terméke, ez is az album erősebb darabjai közé tartozik, bár ő, ahogy fentebb is említettem, elégedetlen volt a produkciójával. Woolly itt énekesként is megszólal, mellette hatalmas kórusszerű vokális harmóniák szólnak. Hammondos és melotronos futamai a szokásos módon kiválóak, és ezek adják a kompozíció epikus pompájának és enyhén hátborzongató hangulatának fő forrását. A „Song For You” azon tipikus BJH-dalok egyike, amelyeknek két arcuk van. Az első fele viszonylag ütős, már-már heavy rockos, a másodikban viszont a könnyedebb ritmusok uralkodnak Les jellegzetesen patetikus énekével. Jól hallani az orgonáról zongorára és az elektromos gitárról az akusztikusra való összhangos átmenetet. A „Hymn For The Children” John újabb jellegzetes társadalomkritikus himnusza, a klasszikus „Child Of The Universe” jelképes utóda. Ezúttal a rasszizmust bírálja a szöveg. A szimfonikus hangszelések itt is szépen simulnak a dallamos akusztikus futamok és a gazdag vokális harmóniák közé.
Les romantikus hangulatú balladája, a „Moon Girl” szövege az együttestől meglehetősen szokatlan módon a groupie-król, pontosabban Les „romantikus” élményéről szól az egyikükkel. Ez persze teljesen ellentmond annak, amit a „Sweet Jesus”-ban prédikált. Les lírai és vokális patetikusságának szolid keveréke (ezúttal nem idegesítő), John síró slide-gitárfutamaié és Woolly melankolikus melotronos zenekari hangszeléseié. A záró „One Night”, John szolid, dallamos szimfo-folk balladája is azt bizonyítja, hogy a BJH – a megőszült zenei morgólódók véleményével szemben, akik szerint a daluk manapság is „tökmentes” – korántsem volt valami ártatlan báránykák csapata vér nélkül az ereiben, még ha messze is állt a tipikus rockeréjszakázóktól. A szöveg ugyanis az éjszaka hölgyei körül forog, de sem nem dicséri, sem nem ostorozza őket, az értelmezést a hallgatóra bízza. Sikeres lezárása az albumnak, ahol elsősorban a gyönyörű többszólamú ének, John jó előadása, valamint Woolly szellemes hammondos és minimoogos futamai nyűgöznek le. A varázshoz ráadásul hozzájárulnak az ízes slide-gitárszólók és a közbeékelődő melotronhullámok is.
A „Time Honoured Ghosts” megint nagyon szolid darab volt az együttes legjobb alkotói korszakából, amikor Wolstenholme ambíciója kulcsszerepet játszott a széles szimfonikus paletta és a progresszív irányvonalak biztosításában, míg a két gitáros mindig dallamos szerzeményeivel egyre nagyobb népszerűséget hozott a zenekarnak. Bár túl sok rajta az ingadozás ahhoz, hogy a remekműveik közé sorolnám, az album elég változatos kínálatot tartalmaz a BJH-ra jellemző szimfonikus, melodikus progrockból ahhoz, hogy a legnépszerűbb lemezeik között legyen a helye. A hangulat tekintetében ma is a fülhallgatón működik a legjobban, tavaszi és nyári természeti idillek közepette. Ehhez bizonyára hozzájárult a remek pasztorális borító is a kaszással a mezei munka közben, amely a 70-es évek második felében albumaikat díszítő, kiváló pasztorális borítósorozat első darabja volt.
Felállás
John Lees – ének, gitár
Les Holroyd – ének, basszusgitár, akusztikus gitár
Woolly Wolstenholme – billentyűk, melotron, elektromos gitár, ének Mel Prichard – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Elliot Mazer
Számlista
1. In My Life (4:39)
2. Sweet Jesus (3:30)
3. Titles (3:49)
4. Jonathan 4:45
5. Beyond The Grave (4:08)
6. Song For You (5:20)
7. Hymn For The Children (3:39)
8. Moongirl (4:51)
9. One Night (5:21)
Az album hossza: 39:52
Bónuszszám az újrakiadáson (2003):
10. Child Of The Universe (2:49) (a tervezett amerikai kislemezhez készült változat; korábban sosem jelent meg)
