Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Pordenone, Palasport
A koncert dátuma: 2008. 03. 04.
Látogatók száma: 3000
Jegyár: 34€
Dave Mustaine és gyermeke, a Megadeth a metaltörténelem egyik legfontosabb fejezetének számít. A legendás Mustaine kétségkívül a thrash/speed metal úttörőinek egyike, és még ma is a metal egyik legnagyobb alakja, a Megadeth pedig olyan zenekar, amely 25 éves működése alatt kitörölhetetlen nyomot hagyott a zenei világban. Bár az utolsó néhány albummal kissé eltávolodtak a Killing is My Business… and Business is Good! elnevezésű bemutatkozó lemez thrash/speed gyökereitől, és a thrash elemekkel megtűzdelt heavy metal vizeire eveztek, elmondhatjuk, hogy jelenleg ők az elsők a thrash nagy négyese (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax) közül. Legalábbis ami a még mindig kiemelkedő színvonalú kiadványokat illeti, a másik háromról ezt nehezebb elmondani. Mustaine története végül is úgy olvasható, mint egy mexikói limonádé. Davet a féktelen drog- és alkoholfogyasztás miatt kirúgják a Metallicából, bosszúból megalapítja a Megadethet, amellyel túl akar tenni a Metallicán, a tagokat szalagon cseréli, pályafutása során egészen 15 alkalommal (!!!) kerül elvonóra, elválik, egy időre feloszlatja a Megadethet, kezet sérül, összeveszik (néha ki is békül) a metal számos nevével, újra rátalál Istenre… és mindezek ellenére tavaly, 25 viharos év után a Megadeth kiadja tizenegyedik stúdiólemezét, a United Abominations című albumot. Idén év elején a Megadeth európai turnéra indul, hogy bemutassa az új lemezt, és hozzánk legközelebb az olaszországi Pordenone városkában áll meg, a Palasport csarnokban. Hogy gondtalanul tüntethessük el a six-packeket, ismét Tadej Concert Freakje gondoskodott, amely biztonságosan és gyorsan elvitt minket a Palasportig.
A Megadeth előzenekarnak műfajilag nagyon találó csapatot választott, a turnén ugyanis a fiatal angol thrasherek, az Evile kísérik őket. A huddersfieldi srácok pont a megfelelő időben alakultak, a thrash metal újabb reneszánszának idején, és bemutatkozó lemezüket, az Enter the Grave-et tavaly adták ki az Earache gondozásában. Mindenképp szép siker egy olyan zenekartól, amely csak 2004-ben alakult, és ilyen rövid fennállás után már lehetőséget kapott, hogy olyan óriások előtt játsszon, mint a Megadeth. De lehet, hogy az Evile csak azért kapta meg ezt a lehetőséget, mert a thrash metal újra „in”, hiszen szolid, de elég átlagos thrasht játszanak. Élőben egyébként viszonylag sikeresen megidézték az igazi „eighties” hangulatot, de szerintem ekkora figyelmet megérdemelne néhány másik fiatal thrash metal banda is, például a Warbringer, vagy még inkább a Negligence! Ennek ellenére az Evile szolidan mutatta be az Enter the Grave anyagát, és sikeresen megmelegítette az olasz közönséget, amelybe vadul rajongó szlovén fanok is keveredtek. Az előzenekar kielégítően jó hangosítást kapott, a színpadon pedig főleg az ugrabugráló basszusgitáros, Mike Alexander és az energikus szólógitáros, Ol Drake villant, aki első ránézésre úgy néz ki, mint az Exodus basszere, Jack Gibson. Az énekes Matt Drake sikeresen kötötte össze a dalok közti szüneteket, és szolid old-school thrash énekkel nyomta végig a számokat, a leggyengébb láncszemnek pedig az átlagos dobos, Ben Carter bizonyult. Ha más nem, az Evile legalább műfajilag megfelelő előzenekar volt, amelynek sikerült felpörgetnie a közönséget, de így is, úgy is az egyetlen és megismételhetetlen Megadethre vártunk.
A Megadeth színpadát a roadok felkapcsolt fényekkel készítették elő, és ezzel csak fokozták a feszültséget a kezdés előtt. A figyelmet elsősorban Shawn Drover dobfelszerelése vonzotta, amelyet berozsdásodott hordók színeibe öltöztettek, a két lábdobot pedig az új album címéhez illő rajz díszítette – az ENSZ logója, csak a kontinensek koponya alakba voltak keverve. Egyszerű, de hatásos! Aztán leereszkedett a zászló, és a thrash óriásai színpompás felvezetések vagy hasonló cirkuszi betétek nélkül léptek színpadra, majd az utolsó album nyitódalával, a Sleepwalkerrel elindítottak minket egy másfél órás sétára ennek a nagy zenekarnak a diszkográfiájában. Sajnos már az első számnál kiderült a koncert legnagyobb hibája: a hangosítás egyszerűen kétségbeejtő volt. Túl gyakran tűnt el Mustaine éneke ki tudja hová, és mindegy volt, hogy a csarnok melyik pontján állsz. Elöl, hátul, középen, a bal vagy a jobb oldali lelátón, mindenütt hatalmas csalódás volt a hangkép. Igaz, a Palasport nem a legjobb akusztikájú csarnok, szerintem nagyjából a Hala Tivoli szintjén van, de ha a Dream Theater pár hónapja optimális hangosítást tudott beállítani, a Megadethez hasonló kaliberű zenekar sem engedhetett volna meg magának ilyen felületességet. Ennek ellenére a Megadethet látni igazi élvezet, és a zenekar legnagyobb slágereinél a rossz hang gyorsan elveszett a moshpitben és a levegőben lengő hajkoronák között. Dave a Sleepwalker lejátszása után rögtön közölte, hogy kevés lesz a beszéd, annál több a játék, és már szóltak is a legendás Take No Prisoners riffjei a Rust in Peace kultikus thrash remekművéről. „Take No Prisoners/Take No Shit!” A Megadeth egy cseppet sem foglalkozott velük, és sorban jött a két sikerszám, a Wake Up Dead és a Skin O’ My Teeth. A zenekar új felállása úgy működik a színpadon, mint a karikacsapás: Drover hátul kínozza a bőröket, James Lomenzo basszusgitáros bőven segíti a ritmussal és kiforrott színpadi jelenléttel (érződik, hogy olasz gyökerei vannak), Dave Mustaine középen nagy diktátorként tűnik fel, hihetetlenül jól illeszkedett a csapatba az újonc gitáros, Chris Broderick (ex-Jag Panzer, Nevermore) is. Hogy Chris kivételes kaliberű gitáros, azt már az is bizonyítja, hogy csak két hónapja csatlakozott a Megadethez, a színpadon mégis úgy néz ki, mintha a Killing is My Business óta tag lenne, sőt, a Friedman-éra legnehezebb szólóit is hibátlanul lejátszotta. Sajnos a gitárhangosítás is többször megbicsaklott, és egy-egy szólam ismeretlen tájakra úszott. A Washington is Next! megmutatta, hogy az új album élőben néhány fokkal jobban szól, mint lemezen, ugyanez igaz a Gears of Warra is, amely a United Abominations egyik átlagosabb száma, élőben mégis meglepően jól és átkozottul ütősen szólt. Nem csoda, hiszen Dave úgy konferálta fel, mint a számot, amely az azonos című játékról szól, ahol a gyanútlan ellenfeleket kalapáccsal és motorfűrésszel mészárolod le. Thrash ’till Death a szó szoros értelmében! A koncert egyik legszebb pillanatát a melankolikus In My Darkest Hour hozta, amelyet Mustaine abban a pillanatban írt, amikor megtudta a Metallica legendás basszusgitárosának, Cliff Burtonnek a halálát, valamint még egy ballada, az A Tout Le Monde. Ennek előadásakor egy nappal korábban Milánóban csatlakozott a zenekarhoz Cristina Scabbia (Lacuna Coil), aki az új albumon is énekli Mustaine-nel duettben. Kár, hogy a Palasportban nem láthattuk, ha más nem, legalább érdekes lett volna (bár személy szerint sokkal jobban tetszik az eredeti, a Youthanasia-n hallható változat). A lelátóról az éneklő tömegre nézve fenomenálisan hatott a remek Trust, aztán jöttek az örök thrash-klasszikusok – a Hangar 18, az Ashes in Your Mouth, a Symphony of Destruction, a Peace Sells, és sajnos túl gyorsan jött a zárás is a kultikus Holy Wars… The Punishment Due felejthetetlen előadásával. Ha eltekintünk a kétségbeejtő hangosítástól, kivételes koncert volt egy kivételes zenekartól, amelyen nem látszanak az évek. Főleg Mustaine-en nem, aki már bőven 47 éves. Én már számolom a napokat, mikor láthatom újra a Megadethet, és milyen szép lenne, ha végre nálunk is megnézhetnénk őket. Valójában ők az egyetlenek a nagy négyesből, akik látogatásukkal még nem tisztelték meg Szlovéniát. „Choose Deth!” Mustaine számos vitájának egyike őle és az MTV-s Rikki Rachtman között zajlott. A vitát idővel rendezték, és Rachtman egy VH1-es műsorban olyan feliratú pólóban jelent meg, amellyel én is lezárom ezt a beszámolót – „Mustaine For President!”
Setlista:
01. Sleepwalker
02. Take No Prisoners
03. Wake Up Dead
04. Skin O’ My Teeth
05. Washington Is Next!
06. Kick The Chair
07. In My Darkest Hour
08. Hangar 18
09. Gears Of War
10. A Tout Le Monde
11. Tornado Of Souls
12. Ashes In Your Mouth
13. Burnt Ice
14. Symphony Of Destruction
15. Trust
16. Peace Sells
———————
17. Holy Wars…
Fotók: Barbara Milharčič
Szöveg: Rok Klemše
Képgaléria
