Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1975
Értékelés: 4.5/5
A „Song For America” albummal a Kansas tovább építette szimfonikus prog rockos irányvonalát, amelyet a kiváló, azonos című debütalbummal jelölt ki. Bár a „Kansas” (1974) megjelenése után odahaza említésre méltó és hűséges rajongótábort szereztek, abban az időben még mindig viszonylag kis zenekarnak számítottak, amely többnyire Topeka, Amerika mindig is meglehetősen konzervatív vidékének félreeső cowboybárjaiban lépett fel, ahol senki nem gondolta volna, hogy valaha is kinőhet a földből egy igazán jó progresszív rock banda. Aki még nem hallotta a zenéjüket, és csak a tagokról készült fényképeket látta, az könnyen azt hihette, hogy valami country csapatról van szó, hiszen még mindig úgy öltöztek, mint holmi cowboyok. A spagettiwesternekből ismerős határvidéki imidzs bizonyára nem tett jót az ismertségüknek, de akik hallották az első albumot, vagy látták őket élőben, azok biztosan elképedtek, ha nem egyenesen megzavarodtak az amerikai együttes virtuozitásától és zenéjétől, amely első osztályú szimfonikus progresszív rockot nyomott a klasszikus brit recept szerint.
A „Song For America” ezt az irányt a csúcsra járatta: minden bizonnyal ez a legbritebben hangzó lemezük, és itt jutott a Kansas a legközelebb a szimfonikus prog rock definíciójához, amely többnyire a klasszikus zenéből ered. Az önálló szerzemények megalkotásában itt Kerry Livgren gitáros vette át a kezdeményezést, ami az albumon meg is látszik: bővelkedik az ízléses szimfonikus hangszerelésekben, néhol pedig kivételesen misztikus a hangulata. Ez utóbbi részben Livgren akkori, mindent keletit övező lelkesedéséből fakadt. A lemez legjobb dalait is Livgren írta, bár Steve Walsh énekes-billentyűs, a zenekar két fő alkotójának másik fele is hozzátett néhány jó ötletet, ezek viszont inkább a hard rockhoz, illetve a blues rockhoz állnak közelebb. Walsh a rockzene történetének egyik legjobb tenorja volt, még ha a legjobb énekesek felsorolásakor meglehetősen gyakran el is feledkeznek róla, ráadásul igen szolid billentyűs is, aki a szintetizátorok ismeretében és használatában nem sokban maradt el európai kortársaitól. A billentyűk hangzása ezen az albumon érezhetően lágyabb, finomabb lett, így közelebb került a legtöbb európai prog együtteshez. A „Song For America” legszembetűnőbb előrelépése a Ehart/Hope ritmusszekcióban történt, amely még dinamikusabbá vált, miközben Robbie Steinhardt, a mesteri hegedűs talán sosem jutott el olyan kifejezőerőig, mint éppen ezen a lemezen. A szövegek témája is kissé sötétebbé vált, a legtöbb dal az emberi társadalom komorabb oldalaival küzd.
A „Song For America” jól kiegyensúlyozott album, amelyen megfelelő arányban sorakoznak az epikus szimfonikus prog rockos finomságok és a hard rockos/blueskocsmás tűzgyújtók, vagyis egyaránt tetszenie kell a Genesis és a Deep Purple rajongóinak. A nyitó „Down On The Road” meglehetősen alapvető blues/hard rock sztenderd, amelyben jól érezhetők a gyökerek, a szokásos brit szimfonikus prog rockos hajlamok viszont nem igazán kapnak teret. Ettől még jó és nagyon is odaillő felvezetése az albumnak, amelyet számos változatos hangszeres futam díszít, főleg hegedűn, gitáron és billentyűkön. Walsh szövege a drogdílerek életéről remekül illik hatalmas tenorjához, amelyből sugárzik a világ minden haragja. A dalt tipikusan bluesos ritmus, rengeteg szaftos Livgren-gitárriff és kéztapsok kísérik. Mindez azt mutatja, hogy a szám egyike azoknak a tipikus „kocsmás” Walsh-szerzeményeknek, amelyekhez első zenekara, a White Clover idejéből merített ihletet.
Következik az epikus címadó szerzemény, a „Song For America”, amely fantasztikus Livgren-féle szimfonikus prog rockos himnusz, az egyik legkedveltebb és legcizelláltabb darabjuk egyáltalán, és szerintem az album csúcspontja is. Ez a csodálatos szerzemény hihetetlen fenséggel van tele, amely a billentyűk rendkívül telt hangzásából árad, rajta át pedig szellemes gitárriff és virtuóz hegedűfutamok futnak. A legyőzhetetlenség pompázatos hangulata számos ritmusváltáson át folytatódik, mígnem megérkezik a diadalmas tempóváltás és a gyönyörű űrszekció, ahol a minimoog, a zongora, a hegedű és a gitár hangjai keverednek, és tökéletes hangfalat építenek. Walsh hatalmas éneke idealisztikus történetet idéz egy utópisztikus országról, amely főleg az emberi kapzsiság miatt sosem valósult meg. A zenekar története során egyetlen más számában sem érezni annyira az Emerson, Lake & Palmer szimfonikus hatását, ami főként a moogon, szintetizátorokon és zongorán játszott változatos, energikus és kiszámíthatatlan szólókban mutatkozik meg. Steinhardt hegedűfutamai eközben végig biztosítják a hiteles Kansas-hangzást. Az utolsó hangszeres rész az a pillanat, amikor a Kansas a legközelebb került a szimfonikus prog definíciójához. Walsh énekteljesítménye ezúttal is libabőrössé tesz. A „Song For America” kétségkívül a zenekar történetének egyik legnagyobb diadala, olyan epikus mű, amely örökre kiállja majd az idő próbáját. Steinhardt szavai szerint is ez a zenekar fő himnusza, az a szám, amely az élő fellépéseken a zenekar lelkét jelenti.
A „Lamplight Symphony” újabb remek, epikus szimfonikus prog rockos darab a brit iskola jegyében, amely semmivel sem kevésbé pompázatos, mint a „Song For America”, csak kicsit sötétebb a hangulata, ami Livgren izgalmas, szellemekkel való találkozásokról szóló szövegéből is fakad. A Kansas itt ismét könnyedén alkot összetett és drámai tempóváltásokat, miközben hegedűn, moogon, Hammond-orgonákon és gitáron dübörögnek a hatalmas futamok, Walsh éneke pedig a kiváló kísérővokálok segítségével egyszerűen szíven üt. Nyalogatni való különösen a második részben érkező hatalmas, váratlan átmenet, amikor betör a moog fenséges rétege, és megszólal Livgren éles riffelése. Itt a Kansas még egyszer megvillantja, hogy páratlan mestere a pompázatos szimfonikus hangszerelések és a megfent hard rockos gitárfutamok keverésének. Gyönyörűek a közbeékelt melankolikus hegedű- és zongorarészek is, amelyek valami réges-régen elfeledett idők hihetetlen epikusságát idézik. Ebben a remek szerzeményben, amely szintén a fontos Kansas-klasszikusok közé tartozik, a Genesis nem elhanyagolható hatása érezhető.
Walsh „Lonely Street” című dalával a Kansas ismét visszatér a poros hazai sivatagi földre, egy elfeledett kocsma közelébe valahol a sivatag és a kukoricamező közepén. Ez ismét egy meglehetősen alapvető, de erőteljes blues rocker, amelynek szövege az utcai élet nehézségeiről mesél. Természetesen nem hiányoznak Livgren megfent gitárfutamai és Walsh bluesos éneke sem, amelyre az akkori hard rock bandák mindegyike vágyott volna. Közben meglehetősen álmos, lassú kocsmaritmus uralkodik. A hard rockos oldaluk hívei kétségkívül sokkal jobban fogják értékelni ezt a számot, mint a prog hajlamaik kedvelői, akiknek ez nagy valószínűséggel az album leggyengébb darabja lesz.
A „The Devil Game” című számban Walsh és Dave Hope basszusgitáros egyesítette szerzői erejét, és szolid szerzeményt alkotott, amely a rockban meglehetősen klasszikus lírai témát dolgoz fel: a ördöggel való játékot és annak minden következményét. A Kansas itt nagyon sikeresen és megfelelő mértékben ötvözte a blues/hard rock és a szimfonikus prog elemeket, ami a hegedűn és billentyűkön megszólaló gazdag szimfonikus hangszerelések, a dinamikus ritmus és a dühödt gitárriffek összjátékában mutatkozik meg. Walsh éneke ismét szétfeszíti az erő és a drámaiság. Szolid szerzemény, de a legjobb, mint mindig, a legvégén jön.
Az „Incomudro- Hmyn To The Atman” az album harmadik, leghosszabb és záró szimfonikus prog eposza, amely messziről felismerhető Livgren-remekmű. Ezt a szöveg is megerősíti, amely a hindu vallás filozófiai tanításaiból ered, és amelyet Livgren, a keleti miszticizmus lelkes híve, az „újjászületett” keresztény hitre térése előtt még lelkesen tanulmányozott. Az album összes prog eposza közül talán ez a legcizelláltabb, az egyes szimfonikus hangszerelések szerkezeti összetettsége tekintetében is. A szerzeményt szinte szétfeszíti a himnikus pompa. Itt csodálni lehet az egyes klasszicista hangszeres szekciók közti kivételes harmóniát. Az első részben főleg Walsh kiváló Hammond-orgonaszólói és Steinhardt hegedűs mesterműve emelkednek ki. A másodikban Livgren agresszív gitárriffjei veszik át a vezetést, és a szintetizátorok szaftos hangjával meg az eszeveszett dobritmussal együtt olyasmit alkotnak, amit egyesek ma prog metalnak neveznének. A hangulat folyamatosan változik a melankolikustól, misztikustól, titokzatostól a diadalmasig, és ebben a szegmensben is igazi mesterek voltak a Kansas tagjai. Ez azok egyike a szerzeményeknek, amelyeket mindenkinek hallania kellene, aki nem ismeri (túl jól) a zenekart, és lebecsüli a prog rockos oldalát.
A „Song For America” albummal a Kansas teljes értékű remekművet alkotott, és ezen közelítette meg leginkább a nagy hatású brit progresszív rock zenekarok szimfonikus hangzását, ami minden prog rockos gurmé számára bizonyára értékes lesz. Minden bizonnyal még a legjobb albumuk is lehetne, ha később nem jelent volna meg a hihetetlen „Leftoverture” (1976), a legnagyobb kereskedelmi sikerük és nagy áttörésük, amelyen a legtöbb klasszikusuk helyet kapott. Bár a „Song For America” (még) nem tartalmazott egyetlen slágert sem, és nem hozott számottevő kereskedelmi sikert, mint a „Leftoverture”, ami persze semmilyen minőségi mérce, szerintem ez a magnum opusuk a fenséges szimfonikus hangszerelések mennyiségét és ezzel közvetve a misztikus hangulatot tekintve. Végül is három kiváló prog eposzt tartalmazott, amelyek az életművük csúcsára kerülhetnek. Mindenkit, akinek bármilyen fenntartása van a zenekar progresszív természetével kapcsolatban, arra biztatok, hogy ezzel az albummal kezdje a felfedezésüket. De a hard rockos/blues rockos szerzeményeket sem szabad elhanyagolni: szépen tanúskodtak a sokszínűségükről és műfaji korlátlanságukról, és ezek teszik a zenekart mindig érdekessé a szélesebb közönség számára is. A Kansast már csak egy év választotta el a nagy kereskedelmi áttöréstől. Ezalatt még kiadtak egy remek, bár kissé visszafogottabb albumot, majd megkezdődött a világ zenei közösségének nagy meghódítása.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűk
Kerry Livgren – gitár, billentyűk, kísérővokál
Robbie Steinhardt – hegedű, kísérővokál
Rich Williams – gitár
Dave Hope – basszusgitár, kísérővokál
Phil Ehart – dob
Produkció
Jeff Glixman, Wally Gold
Számok listája
1. Down the road (3:43)
2. Song for America (9:59)
3. Lamplight symphony (8:11)
4. Lonely street (5:43)
5. The devil game (5:03)
6. Incomudro – Hymn to the Atman (12:12)
Az album hossza: 44:51
