Szerző: Rok Klemše
Előadó: Brutart
Kiadó: On Parole Productions
Megjelenés: 2008
A jesenice–bledi Brutart már az első hivatalos felvételével, az Arab Dream (2003) demóval felhívta magára a figyelmet, amely villámgyorsan a hazai metalszíntér egyik legegyedibb bandájává tette a gorenjskai fiúkat. Néhány tagcsere után a felállás összeállt, és nemrég megjelentették régóta várt debütáló lemezüket. A Mimic már akkor letaglóz, amikor először a kezedbe veszed: különleges A5-ös digibook formátumban jelent meg, Vesna Rodman egyszerű, mégis hatásos és kiváló illusztrációival, aki a művészi, kézzel írt szövegekről is gondoskodott. Szebb cd-csomagolást még tényleg nem láttam, hazai és külföldi viszonylatban is biztosan a formatervezés csúcsa, és a Brutart-logika szerint olyan termék, amely nem hajlik a kijelölt dizájnszabványok elé.
A Brutart kompromisszumokat a zenében sem ismer, az annyira sajátos, hogy már néhány másodperc után könnyen kitalálható: ez csak a Brutart lehet. De a Brutart hangzásra sem könnyű falat. A súlyos riffek, a megtört ritmusok, a komor atmoszféra és az agóniában vergődő vokálok csak idővel ülepednek le a fülben. A dalok látszólag egyszerűek, valójában sok ritmusból és különböző tempóból épülnek fel dinamikus, összetett szerkezetekben – ebből a szempontból a Brutartot akár kissé progresszívnek is nevezhetnénk. A Brutart nem hajlik meg a zenei műfajok általánosan kijelölt irányelvei előtt, végül is a zenekar neve is az l’art brut kifejezésből ered, amellyel Jean Dubuffet 1945-ben azoknak a műveit írta le, akik immunisak a művészeti kultúrára, és akiknél az utánzásnak nincs szerepe; és tényleg, bármennyit törném a fejem, nem találok egyetlen zenekart sem, amelyhez a Brutartot hasonlítani lehetne. Az esszenciájuk a sötét metalban gyökerezik, death és doom metal beütéssel. A gitárok erőteljesek és maszatosak, a dallamok egyszerűek, de hihetetlenül hatásosak. Fölöttük Blaž Kelbl nyers hangja őrködik, amely agresszív és hatalmas, de nem brutális, olykor Jan-Chris De Koeijerére (Gorefest) emlékeztet. A vokál szenvedő, mégis tagolt, tiszta és érthető. A kiváló, mély, „thoughtprovoking” szövegek előadása érzelmes, bár egyes részeken talán kissé egysíkú. De sebaj: ha egyszer meghallod a Delirium baljós refrénjét a hatalmas „Father, I’m Sorry” sorral, nem felejted el egyhamar. A látszólag kaotikus háborús viharba az ütős nyitódal, a Fade taszít bele, de már az első pillanatok elárulják, hogy minden másodperc átgondolt, semmi sem felesleges, és semmi sem hiányzik. Blaž úgy szól, mint egy diktátor, aki a szónoki emelvényről a vak néphez beszél, Sebastjan a dobok mögött pedig mint a főparancsnok, aki kompromisszumot nem ismerő villámháborúkat diktál. Dobolás tekintetében a Mimic igazi csúcsteljesítmény, Sebastjan a dobok mögött igazi polip, ötletei egyhamar nem fogynak el, az átmenetek újszerűek, a cintányérokat pedig az utolsó lehetőségig kihasználja. Kisebb kritikát az érdemel, hogy a dalok néha túl hasonlítanak egymásra, főleg a kezdetük, hiszen mindegyik azonnali vokális betöréssel indul, de ha az album néhányszor lepörög, minden egyes szám igazi villámháborúként hat, amelyben a tankgránátok minden lépésnél dübörögnek, és százával gázolnak át rajtad a tanklánctalpak. A Brutart teljesen egyedi, és örülhetünk, hogy a metal újbóli felfutásának idején ilyen jó és egyedi zenekarunk van idehaza.
A Mimic nem könnyen emészthető album, időt igényel, hogy megérjen, mint a jó bor. De végül is a jó zene lényege az, hogy minden újabb hallgatással egyre jobban feltárod a titkait, és újabb szépségeit fedezed fel. A Mimic pontosan ilyen!
Felállás
Blaž – ének, gitár
Andrej – gitár
Sebastjan – dob, ének
Erik – basszusgitár
Produkció
Brutart és Dali Sterniša
Dallista
1. Fade
2. Termites
3. Immigrant
4. Delirium
5. Fabric of Illumination
6. Rebellion
7. Materia
8. The Verge
9. Marionette
10. Fiends of Sympathy
11. Desert
