Happy With What You Have To Be Happy With
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 2002
Értékelés: 4.5/5
A „Happy With What You Have To Be Happy With” (aki ezt öt egymás utáni alkalomnál többször ki tudja mondani anélkül, hogy közben elroppanna a nyelve, őszinte gratulációt érdemel) több mint félórás EP volt, és sok szempontból ízletes előétel a King Crimson következő stúdióalbuma, a „The Power To Believe” (2003) megjelenése előtt, ami megint egy újító szellemű, progresszív értelemben örökifjú mestermű az együttestől. A hallgatóknak jó pár crimsoni finomságot tálalt, hogy könnyebb legyen kivárni az új lemezt, bár a King Crimsonnál egyébként mindig értelmetlen megjósolni, hogyan fog szólni a következő kiadvány. Pedig több mint fél órás, és a hátoldalon tíz tétel szerepel, az EP-n valójában csupán négy „igazi” szám van, amelyeken a teljes felállás közreműködik. Az címadó darab, amely a következő stúdióalbumra is felkerült, és két teljesen új szerzemény mellett (az egyik csak itt hallható) ott van még a „Larks’ Tongues In Aspic-Part IV” című instrumentális szám is, amely már az előző stúdióalbumon, a „The ConstruKction Of Light” (2000) lemezen megjelent. A maradék hat tételt két instrumentális darab és a capella részek adják, vagyis rövid, elbeszélő jellegű kis szerzemények, amelyeken általában csak ének hallható, és amelyek rendszerint egy hosszabb mű felvezetéséül szolgálnak.
A „Bude” egy rövid a capella Adrian rendezésében (valójában az egész album az ő rendezésében készült), amelyet egy különleges effekten átszűrve recitál, és homályosságában egyáltalán nem költői. Leginkább valami haikura emlékeztet. Ezután igazi pokoli fejbelövés következik az rendkívül ütős alter/prog metal kísérlet képében: a „Happy With What You Have To Be Happy With” (ez a változat a hangi kísérletből rövidített forma, és eltér attól, ami a következő stúdióalbumon hallható). A banda történetének egyik legkeményebb és legellentmondásosabb száma, egyben az EP központi darabja, amely részben már előrevetítette a következő stúdióalbum irányvonalát, amelyet sok tekintetben az alternatív, féltónusokkal színezett metalpasszázsok használata formált. Ugyanakkor nem csoda, hogy ezt választották az EP főszámának. Olyan szerzeményről van szó, amely könnyedén ment volna bármelyik tévében vagy népszerű zenét játszó rádióállomáson is, ha elég reklámot csinálnak neki. A King Crimson itt inkább hangzik valami modern alter/prog metal bandának, mint a prog rock öregeinek. Adrian habzó szájú éneke egy túlfűtött utcai suhanc üvöltözésére emlékeztet, akit épp most engedtek ki a gumiszobából, és most az egész dühét a modern társadalom tévutaira zúdítja. A szám szerkezetét tekintve az egészet ütős, féltónusos gitárpasszázsok és brutális ritmus vezeti, közben pedig többször visszatér a skizoid hangzású, jéghideg refrén. Ez még a szokásos crimsoni kísérletezéshez képest is nagyon radikális és bátor kísérlet volt, amely telitalálatnak bizonyult abban, hogy átlépje a határokat a hagyományosan nem népszerű (prog rock) és az utóbbi időben népszerű zene (alter/prog metal) elemeinek ötvözésében, bár nekem jó időbe telt, mire megszerettem, talán a leghosszabbba az összes alkotásuk közül, ha néhány improvizációt nem számítok. És honnan jön a vén macskáknak hirtelen az őrült ötlet, hogy olyan számot írjanak, amelyen húszévesekként szólnak? Nehéz elhinni, de Bob bácsi és bandája saját bevallásuk szerint ebben az időben nagyon rákattant a népszerű amerikai alternatív metalbandára, a Toolra (akiknek állítólag a King Crimson volt az egyik példaképük, micsoda „meglepetés”, bár ez a zenéjükben alig érződik). Velük indultak a következő turnéra is, ahol felváltva voltak a főzenekar. Ezzel a lépéssel egyáltalán nem szimpatizálok, de ezekben a nehéz időkben valamiből csak meg kellett élniük, ami extra pénzt hoz.
A „Mie Gakure” Fripp soundscape-jeinek rövid hullámzása. Egy pillanatra sikerül romantikus hangulatot teremtenie, bár a jobb hatáshoz néhány perccel hosszabbra lett volna szükség. A „She Shudders” egy újabb effekten átszűrt Adrian-a capella, amely kissé patetikusan szól, mert ezúttal egy nő a téma, ami a megszokott crimsoni költészetben elég szokatlan elem, bár Ade a múltban már hozott némi ilyen lírát. Ezután a kiváló romantikus ballada, az „Eyes Wide Open” akusztikus változata következik, amely később módosított verzióban a következő stúdióalbumon is megjelent. A hallgatót hamar elbűvöli az akusztikus gitáron játszott gyönyörű dallam egzotikus ütőhangszeres alappal. Mindezt Adrian romantikus éneke kíséri, úgy, ahogy ő azt a legjobban tudja. Szerintem a történetük egyik legszebb balladája. A „Shoganai” című gyönyörű, ambient keleties instrumentális számban Fripp kiválóan mutatja be újonnan felfedezett szerelmét a koreai etnikus zene iránt. Az erősen ambient hangulat, amelyet főleg csengettyűk és bambuszütők hangja épít, egyszerűsége ellenére (vagy talán éppen amiatt) elbűvöl minden keleti hangzás szerelmesét. Kiváló háttérzene lehetne meditációhoz vagy valamilyen egzotikus keleti étel elfogyasztásához. A Rockline fórum látogatóinak többsége, és néhány másiké is, a szám címét talán összeköti azzal a becenévvel, amelyet kicsiny személyem választott, nemcsak e legendás együttes tiszteletére, hanem a szimbolikus név miatt is, amelyet ez a japán szó a fordításában hordoz: „az állapot, illetve a dolgok, amelyek fejlődésükben haladnak és magasabb célok felé törekszenek”. Az „I Ran” újabb rövid a capella. A „Potato Pie” megint rendkívül szokatlan kísérlet, szinte egyedülálló példány: a King Crimson nekilátott bluest játszani. Méghozzá nem valami unalmasat, hanem rendkívül szellemes bluest, amely tartalmazza a jellegzetes egyszerű, álmos gitárriffeket és néhány felismerhető crimsoni minimalista passzázst, az eredmény pedig nagyon szórakoztató. Adrian éneklési módja itt szándékosan érezhetően r’n’b-s töltetű. Az ilyen, bőséges humorral átszőtt blues (groteszk, fekete humorú szöveggel) nálam mindig jöhet. Ezután a korábban említett nagyszerű instrumentális szám, a „Larks’ Tongues In Aspic-Part IV” következik. Mivel ugyanaz a változat, mint ami a „The ConstruKction Of Light” albumon szerepelt, nem megyek bele a részletekbe. Az erényeiről már sokat írtak a fent említett album kritikájában. Szerintem könnyedén a legjobb darab az EP-n. A végén még egy rövid a capella, a „Clouds” szerepel, amelyben az együttes váratlanul megmutatja jellegzetes, különc humorérzékét is. Az egész ugyanis különféle stúdióbolondozások rövid hangkollázsával ér véget: próbafelvételek, Fripp szokás szerint rossz viccei, cinizmus, panaszkodás, nyávogás, egészen Adrian bölcselkedéséig Einstein általános elméletéről, amelyet elsőként az unokatestvére, Oz dolgozott ki.
A „Happy With What You Have To Be Happy With” több mint jó előétel volt az együttes legtürelmetlenebb hívei számára, és elég szép bepillantást engedett a modern King Crimson további műveibe. Dicsérnem kell a tehetséges képzőművész, P.J. Crook kiváló borítóját is. A társadalmi apátia teljes ábrázolásával, korunk mindennapos családi képeinek hiteles jelenetével nagyon jól illik az EP címéhez. Ezzel véget ért a minimalista színezetű borítók sorozata is, amelyek a 80-as évektől kezdve díszítették a stúdiókiadványaikat. Minden erénye ellenére ez még mindig csak egy EP, amely többnyire a későbbi remekművek kidolgozatlan változatait tartalmazza, ezért elsősorban az együttes régi hívei számára érdekes. Akik nem ennyire lelkesek, és rögtön egy átfogóbb képet szeretnének hallani az újkori King Crimsonról, hallgassák inkább az aktuális stúdióalbumot, a „The Power To Believe” című lemezt, azok egyikét, amelyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a progresszív rock manapság már nem piszkos szó. Ti pedig, többiek, akik az olvasottak után is úgy döntöttetek, hogy a King Crimson valahogy nem nektek való együttes, és nem fogtok vele foglalkozni, legyetek boldogok azzal, amivel boldognak kell lennetek, vagyis amiről azt mondják, hogy jó nektek, és minden rendben lesz. Úgyhogy csak nyugodtan nézzétek tovább a valóságshowkat és a talkshowkat, kötelezően chipsszel és egy doboz sörrel a kezetekben, vegyetek részt mindenféle sorsolásokon, vidáman költsétek a pénzt a szupermarketekben, járjatok templomba, és hallgassátok a platinalemezes, szilikonnal felpumpált tejelő tehenek legújabb albumát, akik fenekükkel a harmonika ritmusára riszálnak azoknak a kezében, akiknek mindenük megvan, mégis még többet akarnak. Mindezt természetesen a Nagy Testvér éber „gondoskodása” alatt tegyétek, nehogy valami baj érjen titeket. Erkölcsi támaszotok pedig legyen e z az EP borítója.
Felállás
Robert Fripp – gitár, soundscape-ek
Adrian Belew – ének, gitár
Trey Gunn – basszusgitár, stick
Pat Mastelotto – dob, ütőhangszerek
Produkció
King Crimson
Számlista
1. Bude (0:26)
2. Happy With What You Have to Be Happy With [Edit] (4:12)
3. Mie Gakure (2:00)
4. She Shudders (0:35)
5. Eyes Wide Open (4:08)
6. Shoganai (2:53)
7. I Ran (0:40)
8. Potato Pie (5:03)
9. Larks’ Tongues in Aspic (10:26)
10. Clouds (4:10)
Az album hossza: 32:13