Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: In This Moment
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
Kevés zenekarnak van már az elsőlemezénél ilyen kiforrott, kidolgozott hozzáállása a zenei érettséghez, és ilyen kristálytiszta víziója. A gond az lehet, ha az alkotók, akik azért álltak össze, hogy összedugják a fejüket, és közös erővel préseljék ki magukból a legtisztább kreatív megérzéseket valami közös és számukra szent dologgá, még nem ismerik egymást elég jól, vagy mindegyikük, a debütalbum felvételének nyomása alatt, mindent meg akarna mutatni, amit tud. A túl sok zavaró és fojtogató is lehet. A kevesebb hagyja az anyagot egyszerűbben és felszabadultabban lélegezni. Mindezek a szempontok a dél-kaliforniai In This Moment esetében már a legelejétől, a 2005-ös születésük óta a zenei erotika és az összehangolt szépség legtermészetesebb szövetévé olvadtak össze.
És csak két évvel a közös álom kezdete után vágott neki az ötfős, lelkes fiatal csapat, hogy a stúdióban végleg kifaragja a saját hangját. A Century Media támogatása és hite, valamint Eric Rachel producer ügyes ujjai és finom füle – aki korábban már olyan nagyságok lemezeit vitte végig, mint az Atreyu, a The Dillinger Escape Plan és a God Forbid – csak javulást hozhattak. A Beautiful Tragedy, az In This Moment debütalbuma valóban a legjobbak közé tartozik abból, amit Los Angeles az idén a hallgatók elé tett. A karizmatikus, tetovált sámánnő, Maria Brink kompromisszumot nem ismerő színpadi jelenlétét, felismerhető hangját és tüzét, a Chris Howorth–Blake Bunzel gitárduót, Jesse Landry basszusgitárost és a dobos-hóhér Jeff Fabbot a nyáron láthattuk a közvetlen szomszédságunkban fesztiválszíneken (emlékezetes marad, ahogy a Nova Rock fesztiválon feltörték a jeget). Már akkor világos volt, hogy a srácoknak és a lánynak megvan az a valami, amiért bátran állíthatom: még hallunk róluk.
A metalcore olyan műfaj, amelyet ma sokan nem igazán tudnak megbékélten elfogadni a színtér csúcsteljesítményeként, de ha egy zenekar képes a velőtrázó üvöltést és a dallamosságot valami természetes egésszé gyúrni, akkor a siker már egy lépéssel közelebb van. Már az első hallgatás után kijelenthetem, hogy az angyalok városából érkező kvintettel mindenki megbékélhet, aki az AFI-t, a My Chemical Romance-et, a 36 Crazy Fistset vagy a Sworn Enemyt szereti, ugyanakkor a nyállal elárasztott emók és a metalcore-os wannabe-k oszlopai közé elkeveredik majd egy-egy elveszett Arch Enemy-rajongó is, aki szentül hiszi, hogy ezernyi fúria torokhangú ordítására csak Angela Gossow képes. Kedveseim: manapság túl sok olyan nő van, akiben több a tökös báj, mint a tesztoszteronos főemlősök egész csapatában, akiknek mostanában túl hideg van, vagy a heréik még nem ereszkedtek le egészen…
A Beautiful Tragedy suttogással, esőzajjal és baljós tündérkével indul. Vagy csak egyetlen tündérkével, aki a mennydörgés közepette elfojtott énekével kezd felkelteni minket. A „Whispers Of October” a robbanás előtti feszültség. A „Prayers” ezért vág bele medias res, teljes lendülettel. A véletlen hallgató figyelmét a hangszórókhoz szögezi egy kemény gitárriff, amely az Iron Maiden, az Atreyu és a God Forbid anyagainak keverékére emlékeztet, és az In This Moment fiatalsága ellenére sem marad le az élmezőnytől. A vad Maria torokhangja csak egy része a spektrumnak, amely úgy száguld, mint a gyorsvonat a japán egysínű vasút sínjein.
Valamivel nyugodtabban és kifinomultabban bűvöl el a visszafogott gitárok folytatása, amelyek a choruszal átitatott pengetés után zsíros, meleg torzítások robbanásává dagadnak, és ezeken át fonódik át kristálytisztán, mint a víz a hegyi tóból, a tiszta ének. Érzékeny, szívnek és fülnek egyaránt kedves. Sláger minden feminista számára, és meglepetés mindazoknak a éretlen fiatal srácoknak, akik folytatni szeretnék megszakadt álmaikat és idősebb bátyjaik idealizálását, akik a tökéletesség serlegét már a Metallica fekete albumával kiitták. Az In This Moment nagyjából ugyanígy slágergyanús.
A folytatás mennydörgés és dallamosság keveréke. Az „Ashes” a kivégzett áldozatok hamvait szórja, akik szembe mertek szállni a magasoktánú fenevaddal. Hosszú idő után először érzem a démoni vokálok és az angyali ének esztétikai szépségét. A megbabonázott gitárok pokoli kettőse a darabokra tört ritmusok acélköpenyét szövi, amelyet a Landry–Fabb basszer-dobos páros szekciós pontossággal fűszerez, a sebészi metszéseknek pedig a pontosság mellett az érzés elemi teljessége és a pontosan adagolt energia is megvan. A lecsendesedések gondosan átgondoltak. E összecsapás után nem lesznek számon tartott foglyok.
Nekem a „Daddy’s Falling Angel” az energikusabb rúgás a lágyékba, amely a visszafogott családi idillt a szenvedés és a bántalmazás pokoli agóniájaként tépi szét. A fájdalom és a szenvedés lázadássá nőtt. Az istenek elbuktak, és velük együtt a gyermekarcú angyalok is. A sötét égen csak szikrák tüzes nyomát és az üvöltő elégés kék lángjait hagyták maguk után. A légkörbe való belépés erőszakos és végzetes.
És máris a hallottak felénél tartunk anélkül, hogy egy pillanatra is unatkoztunk volna! A folytatás balladás, epikus elbeszélés a gyengédségről és a női végzetességről. A „The Legacy Of Odio” zongorás-hegedűs ellensúly a zajnak. Az Evanescence új lendületet meríthetne ebből az egyszerűségből. A eddig hallott egészből a Naio Saion, a mi hazai zenei rapszódáink is kifinomultabb kifejezést keresgélhetnének, akik Németországban és Ausztriában sokkal több megértést és fogékonyságot kaptak, mint idehaza. Ezúttal egy teljesen hasonló vignettáról van szó, ahol Maria a szürke és a vérző vörös képeit szövi a hamu és a szívvére tökéletes összefonódásává. Engem éppen ez a visszafogottság nyűgöz le egy kicsit kevésbé.
A „This Moment” akusztikával kel át a végtelen könnyártenger és tragikum résein, vissza a régi lázadás és felmutatott középső ujjak állapotába. Egy kicsit hiányzik az elején hallott düh, de legalább a dobok többfunkciós kultivátorként működnek a zenei sokszínűséghez. Az egyre hevesebben dobogó szív belső metronómja időnként megáll, és a pillanat aritmiájában kisajtolja az utolsó adrenalincseppeket az elaltatott test távoli zugaiba.
Mintha a metalcore-os nézetű fiatalok érezték volna, hogy a patetikával nem szabad túlzásba esni – a következő acélserleg égető láva felszolgálása jóval dühösebb. A „Next Life” frissen fényezett, tépésre teremtett állkapcsokkal harap beléd épp ott, ahol a legjobban vágytál a harapásra.
A „He Said Eternity” sajátos meglepetés, ami viszont, annak köszönhetően, hogy a zenekar első torka ezúttal egy fiatal hölgyé, teljesen érthetővé válik. A boldogtalan és csalódott szerelem, a megcsalt remény és a felismerés keserű könnyeinek története az a szelet édes torta, amelyet azok, akik cukorbetegségben szeretnének meghalni, többször is kívántak. Az örökkévalóság visszhangja után a düh és a bosszú éneklésének ideje jön. Nem arany minden, ami fénylik, és nem cukor minden, ami rögtön az elején az édes ízlelésre teremtett ízlelőbimbóidat simogatni kezdi.
A gömb és a kör tökéletes formája már az ókori görögöket is megihlette. A „Circles” a ködben bolyongó angyal balladás kitörése. Maria itt mutatja meg az utolsó adut, amiért kiérdemli a helyét a jelen legnagyobb reménységei között. Kinyitja a regisztereket, és széttépi a hangszálak utolsó sértetlen foltjait is. Érezni az izzadságot, látni az erőfeszítést. Emellett viszont ott a hallás, a dallamérzék és az esztétikusan kiegyensúlyozott mutatvány egy acélpenge élén, amelyről már túl sok női énekesnő lezuhant. Az In This Moment nem romlott és nem hazug. Az érzelmek verizmusáról és a valódi hitről van szó abban, amit csinálnak.
A körök forgatása után a vihar elvonul. A „The Storm Subsides” teljesen kifinomult záró frázis, amiért az elsőlemez valóban a Beautiful Tragedy nevet érdemli, a hangsúly pedig a szókapcsolat első felén van. Majdnem megesküszöm, hogy a kissé német akcentus jobban áll Maria Brinknek az angolban, mint a Guano Apes frontasszonyának jóval hétköznapibb, szánalmas torokkiabálás-sorozatai. Sandra – az óceán túloldalán konkurenciád akadt! Az akusztikus minidráma csendbe olvad. Elsőre minden el lett mondva. És éppen annyi, hogy legközelebb még többet kívánj.
A tehetséget, a szikrázást, az erotikát és a víziót már az elején említettem. Pontosan ezért gondolom, hogy az In This Moment joggal megérdemli a figyelmeteket. Nem tökéletes minden. Vannak hiányosságok, amelyeket sokan tíz lemez után sem tudnak befoltozni foltozott zenei életművük makadámján. Az In This Moment ezért ígéretes fiatal virág, és talán még új sztárok is a metalcore vagy emo égbolt meglehetősen zsúfolt egén. Mégis marad még elég tartalmuk, amelyet a második album csomagolásába önthetnek, a 2007-es év pedig kétségtelenül szép emlék marad számukra, hiszen bebizonyították, hogy szebben és elegánsabban aligha veszíthették volna el a zenei ártatlanságukat. A Beautiful Tragedy fiatalsága ellenére valami olyan érett, hogy a szádban sokkal több a megelégedettség íze, mint amennyit az ember egy korábban ártatlan édességtől remélhetne. Véleményem: abszolút igen!
Felállás
Maria Brink – ének
Chris Howorth – gitár
Blake Bunzel – gitár
Jesse Landry – basszusgitár
Jeff Fabb – dob
Produkció
Eric Rachel
Számlista
1. Whispers Of October
2. Prayers
3. Beautiful Tragedy
4. Ashes
5. Daddy’s Falling Angel
6. The Legacy Of Ofio
7. This Moment
8. Next Life
9. He Said Eternity
10. Circles
11. When The Storm Subsides
AZ ALBUM HOSSZA: 41:51
