Előadó: Devil's Slingshot
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2007
A Devil’s Slingshot név mögött három szuperhős bújik meg, akik nélkül a rock sosem lett volna ennyire népszerű, ha arról van szó, hogyan jut el a tömegekhez a robbanásszerű színpadi fellépések vonzerején át: a tiszta, féktelen menetelés, a hangsebesség feletti tempók és a herkulesi erő szabadjára engedésének pillanataiban, valahányszor teljes gőzzel kell nyomni, miközben a hangszerek, e titánok kezében valódi játékszerek, szinte sikoltanak az izmaik és az ujjaik gyúrása alatt. A kísérletezés faktora – amiért a Devil’s Slingshot mindhárom főszereplőjének személyi igazolványába beírt „eszelősség” mondható köszönetet – az a nélkülözhetetlen nyelvecske a mérlegen, amitől a „Clinophobia” album is botrányosan vonzó lesz.
A frissen született felállás, Virgil Donati (dob), Tony MacAlpine (gitár) és Billy Sheehan (basszusgitár) azonnal kirakta magából az albumot. Ez a „Clinophobia”. Az alvástól való félelem. Honnan a fenéből jött ez most? A „Clinophobia” ötleteinek zömét Tony MacAlpine és Virgil Donati hozta. Az, hogy az egész dallamilag ne úgy jöjjön ki, mint egy MacAlpine-stúdióalbum, Sheehan és Donati bevonásával lehetetlen küldetés. A „Clinophobia” 40 percnyi zenét kínál, ami bőven elég is, hiszen az albumnak sok hallgatás kell, hogy a bőr alá másszon. Kemény dió: motivikusan gyakran töredezett, és minden felszínes élvezkedő számára nagyon-nagyon nehezen megfogható, pedig egy szemernyi „öncélú hangkalapálás és a hangok feleslegesen szétszórása” sincs benne. MacAlpine hozza a hallgathatóság és az album „logikájának” zömét a témáival. Ez igaz a harmóniákra, amelyeket a metálosan dühöngő riffelés fölé fektet, és a riffek közvetlen ütőerejére is. Sheehan egyetlen témával sem járult hozzá a „Clinophobia” albumhoz. Az egészet viszont egyszerűen, kiváló tudással, hosszú évek tapasztalatával és rutinjával hozza rendbe, egyedi, kiemelkedő színvonalú, művészi megközelítésű technikája szárnyán.
Rendkívüli ugyanis az a váratlanság, amelyet a Devil’s Slingshot arculatába leginkább éppen Donati és Sheehan visz. Donati végig szédítő ugrásokról gondoskodik a ritmikai kíséret megválasztásában, progresszívan megtört átmenetekkel, amelyek teljesen váratlanul követik egymást, a trió mégsem veszíti el egy pillanatra sem a fókuszpontot, olyan intenzív a zenészek egymásra hangolódása. A spontaneitás érzése az album egyik legnagyobb bája. Ez emelkedik ki a legerősebben a lemezen. Elképesztően magával ragadó, hiszen a „Clinophobia” hihetetlenül vonzó lesz tőle, az izgalom, a meglepetés és a lelkesedés pedig egyszerűen soha nem fogy ki az anyagból. Mindez azon az erőn felül, amelyet a trió teljes gőzzel játszva bemutat. A tartalom alapja a metálriff, amely MacAlpine gyúlékonyan szuperszonikus ujjai alól árad. A lemez dinamikusan hullámzik a sokféle hangulat felvonultatásában, főleg a finom futamokban, ahol Sheehan híres szlalomja ragyog fel. Az album hangzása közvetlen és nyers. Ezt az élőséget leginkább a ritmusszekció hozza, különösen Sheehan fémes hangzása, a megőrzött „licckek”, a húrok csikorgása Sheehan ujjas basszusjátéka közben. A hangzás a trió munkájától teljesen, maximálisan kontrasztosan telített, agresszív, tömzsi és érdesen vágó. Mindenféle kozmetikai sebészeti beavatkozás nélkül.
Sheehan intenzív pecsétet nyom az albumra a vastag „groove”-jával, jellegzetes, megszokott hangzásával, amelytől a csörgő harmóniák csilingelése miatt úgy hat, mintha két basszusgitáros játszana egyszerre. Sheehan hangsúlyozza a sötétség, a drámaiság érintését, ami különösen hatásos a nyugodtabb, közepes tempójú futamokban, ahol teret használ a dallam bevitelére, és nem titkolja kísérletező oldalán a transzcendentális és pszichedelikus szféráját. Sheehan most is az a megszokott, spontán Sheehan, ezúttal MacAlpine gitárjával párosítva, ellentétben a Niacin történetével, ahol basszusgitárjának párbeszédkeresése a Hammond B3 orgonára irányul. Donati egy elpusztíthatatlan gép, amely hajtja a basszeros és a gitáros munkáját, és lelket lehel a Devil’s Slingshotba. Munkája ezúttal is filigrán, tömören, erőteljesen zajos hatásokkal teli, és a rögtönzés elemének ötletes bevitelében lélegzetelállító.
A nyitó Nederland, akárcsak a lemez vége felé a Flamed, mindközül a legjobban a súlyosan eltorzított hangok frontális támadásának rajongóira szabott, mert különösen közvetlenek és agresszívek a megmetalizált zajongásukban. Ritmikailag olyan döcögős akcentus húzódik alattuk, amely egy megvadult dinoszaurusz tántorgó, esetlen járását idézi: legelés közben véletlenül egy „ősi paprika” ültetvényére tévedt, a falánk jószág pedig akaratlanul és tudtán kívül túlette magát, most meg határtalanul szétfeszíti az elviselhetetlen vonaglás. Őrület, amelyért ez esetben a legtöbbet Virgil Donati okolható. A Nederland után a fiúk valamivel kontrolláltabb arcot mutatnak a Balade de Bastille-ban, amelyet a fő motívum eposzi volta jellemez, ez ünnepélyességet kölcsönöz a számnak, amit az album hátralévő játékidejében már nem találunk meg, ehhez még leginkább a Hourglass közelít. A Def Bitch Blues „glavom i bradom” Tony MacAlpine. Vagyis abban érezni a legtöbbet Tonyból. A szám igazi vágta, folyékonyan áramló alapriff-motívummal, amelyen szilárdan, megnyergelve lovagol a trió. Remek aláfestés a Forma–1-es futamok betétfelvételeihez. A bájos Lay Off kompozícióként különösen telített a kiszámíthatatlanul spontán fejlődés varázsával, a ritmikai és motivikus fordulatok rángatózó sorjázásával. A kutatóan kísérletező Injustice Line-ban ismét a ritmusszekció lép előtérbe. Itt a fiúk szó szerint a hangok közötti hangokat keresik, a szám pszichedelikus atmoszférájával és törékeny töredezettségével emelkedik ki az albumon, amelyet szédítő ritmikai fordulatok halmaza és MacAlpine egyszólamú futamainak világűrbeli szlalomja hoz létre. A következő pillanatban a férfiak már megint közelebb lépnek az agy logikájához és a ráción, és folytatják a „finom lelkű” Oceannel. MacAlpine választékos harmóniája, finomabb hangkontrollja mellett nem nehéz magunk elé képzelni a tengerhullámok fölött játékosan sétáló szellőt, majd teljes transzcendentális szélcsend következik, amikor Sheehan egyszer csak teljes intenzitással csap le, a hangok sokaságának szédítően gyors tornádójával, amely valóságos, dühöngő tengeri hurrikánt festi elénk.
A „Clinophobia” egy új győztes formula, amelyben a Devil’s Slingshot triója egyformán kifejezően lélegzik, egy szemernyi egymás iránti alsóbbrendűség nélkül. Az album kötelező mindhárom zenész rajongójának. Olyan lemez, amelyből kisugárzik a kreatív elem, amely szabadlelkű, folyamatos kísérletezésének bátor kalandvágyával egyedi varázst teremt, olyan zenei arculatot, amelyet máshol nem találsz. Technikailag összetett és igényes, másfelől viszont a „Clinophobia” szépen belecsusszan a fülbe. Közben az album nehezen bevehető erőd, sok hallgatást kíván, de a lelkesedéstől, amit kivált, nehéz ráunni, ha egyáltalán lehet.
Felállás
Tony MacAlpine – gitár
Billy Sheehan – basszusgitár
Virgil Donati – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Bunny Brunel – dob a 8. számon
Produkció
Devil’s Slingshot
Számlista
1. Nederland
2. Ballade de Bastille
3. Def Bitch Blues
4. Lay Of f
5. Injustice Line
6. Ocean
7. Flamed
8. Hourglass
9. Aerial Perspective
Az album hossza: 40.10
