Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 4/5
(a 2. számú kritika szerzője: Peter Podbrežnik)
A Saga az 1999-es stílusváltás után maratoni tempóban kezdett minőségi albumokat kiadni, amelyek a klasszikus, eredeti hangzásvilág és a kivételesen kidolgozott produkció megfelelő elegyét hozták. A „Marathon” a harmadik lemezük volt azóta, hogy a ’90-es évek végén diadalmasan visszatértek az art rock magas színvonalához, és újabb olyan album, amely az elődjei sikeres hangzásreceptjét követi. A „House Of Cards” (2001) után a „Marathon” kissé higgadtabb, több a középtempós szám rajta, a zenekar mégis tudja, hol kell alaposan beleválasztani a húrokba, és nagyfeszültségű energiát teremteni. Az ütemváltások nem annyira kiszámíthatatlanok, a hangszeres részek pedig valamivel kevésbé bonyolultak a szokásosnál. A dalok többsége még inkább az erős dallamokra és az ütős, közvetlen gitárszólamokra épít. A progresszív rock oldal ezúttal valamivel kevésbé jut szóhoz. Más oldalról viszont kifejezetten popos szerzeményt sem fogsz találni rajta. A Saga most is tökéletesen kiegyensúlyozottan hajózik az a prog és a pop közötti aranyközépúton, amelyet a szokásos nagyszerű szereplők teremtenek meg: Ian Crichton, korunk egyik legjobban elfeledett rockgitárosa az ütős riffjeivel és szellemes szólóival, Michael Sadler karizmatikus, helyenként melankolikus éneke, Jim Gilmour gazdag billentyűrétegei és a dinamikus ritmusszekció, Steve Negus/Ian Crichton. A remek borító a Marvel-képregények stílusában készült, a zenekar védjegyének számító kibernetikus szöcske itt Spiderman világába került, és hatásosan illik a legtöbb dal futurisztikus hangulatához, valamint néhány szöveg üzenetéhez. A booklet is tele van érdekes képregénykockákkal, amelyek a bogár belső monológjait és a város felett tett repüléseit mutatják be. Azt mondhatnám, hogy mióta ezek a szellemes szöcskék visszatértek a borítóikra, maga a zene is nagyon közel került az aranykorukhoz, vagy fordítva. Az új évezredbeli Saga esetében a rajongó már a borítóból sejthette, hogy a tartalom is hasonlóan remek lesz.
A „Marathon” volt az utolsó album az eredeti dobossal, Steve Negusszal, aki az abban az évben zárult turné után úgy döntött, visszavonul. Így a dobolása pályafutása egyik legjobbja, bár soha nem tartozott a technikai nagymesterek közé. Az album más szempontból is fontos fordulópont a zenekar történetében. Az Einstein ellopott agyáról szóló rejtélyes sci-fi koncepció, amely az első lemezük óta hosszabb szünetekkel folytatódott, végre megkapta az epilógusát a történet utolsó három fejezetével. Aki a „Marathon” megjelenése után sorrendben összeválogatta magának az összes fejezetet, hatásos módon újra átélhette az egész történetet, és rájöhetett, hogy az egyes fejezetek a megjelenések közötti évek ellenére kiválóan kiegészítik egymást, bár a történet lényegét így sem tudta teljesen megfejteni. A végső választ a zenekar a remek „Chapters Live” (2005) koncertalbummal adta meg, amelyen sorban eljátszották az összes fejezetet, és teljesen feltárták a koncepciót, ami annyi éven át izgatta a rajongók fantáziáját.
Az album összességében valamivel kevésbé ütős, és nyugodtabb tempójú, mint az elődje, de ne várd, hogy véletlenül kifogyott volna az üzemanyag. Ezt már a nyitó „Marathon” bizonyítja, amely ütős riffjével és felcsavart ritmusával rögtön „pont a szemed közé csap”. Kétségkívül az album legütősebb száma, ami egy pillanat alatt beszippantja a hallgatót. A „How Are You?” a billentyűk, a gitár és a pattogó ritmus kiváló összjátékában hozza a jellegzetes, szinte pajkos Saga-motívumot. Ian gitárja szépen sétál a megnyugtató akkordok és a felborzolt riffek között, miközben a billentyűk függönyei hömpölyögnek közben. A remek, csiszolt refrén mellett ízléses hangszeres rész is van benne, kiváló, űrbéli gitár- és billentyűszólókkal, amelyek azt bizonyítják, hogy a Sagában még mindig maradt elég progresszív töltet. Az albumról nem hiányoznak a romantikusabb, ellazító pillanatok sem. Az első ilyen a csodás ballada, a „Breathing Lessons”, nyugodt ütőstempóval, hangmintákkal, romantikus billentyűfüggönyökkel, álmodozó többszólamúsággal és költői énekkel, amely csak úgy izzik a kivételes patetikusságtól. Látszólag meglehetősen egyszerű szerzemény, de rendkívül hatásos, szinte „felrázó” hangulattal. Az energikus „Hands Up” igazi art rockos lövedék, érdekes, kissé skizoid motívummal, amely egy felpörgetett gitárriff és a szintik összefonódásán keresztül szól. Különleges csemege az ütős, bonyolulatlan gitárszólamok kedvelőinek.
Jön a „Streets Of Gold (Chapter 14)”, a három záró fejezet első darabja és az album egyik csúcspontja. Egy ambientes billentyűs bevezető után a Saga ütős gitárriffel és Sadler meg Gilmour kettős éneklésével csap le, amely titokzatos és drámai hangulatot teremt. A ugrándozó átmenetek és az akusztikus közjátékok szépen átfolynak egymásba, az epikus refrén pedig maga a tökéletes képviselője a zenekarnak. Nem hiányzik egy jó hangszeres rész sem, amelyet kiváló, teljesen váratlan átmenet követ egy rendkívül szép, epikus szakaszba. A „Blind Side Of The Heart” című ezoterikus ballada az egyik legszebb balladájuk egyáltalán, és az album újabb csúcsa. Gyönyörű szimfonikus hangszerelések, nyugodt ritmus, ízléses hangminták és újabb kiváló énekteljesítmény jellemzi. A progresszív rock/art rock énekesei közül kevesen képesek annyi romantikus patetikusságot megidézni, mint a pótolhatatlan Sadler. Ian pedig a gitáron még egyszer bebizonyítja, hogy az ütős riffek és szólók mellett finom szólókhoz is remek érzéke van. A „Return To Forever” ismét visszahozza a felcsavart ritmust és azt a tipikus Saga-hangulatot, amikor el tudod képzelni a város felett repülő szöcskeraját, miközben az emberek pánikszerűen rohangálnak az utcákon. Nagyon énekelhető, dallamos refrén többszólamúsággal, a villámló riffek, a zörgő basszus, a billentyűk gazdag textúrái és az epikus ének megfelelő kombinációja, amely álomszerű egyensúlyt teremt a hard rock és a pop között.
A futurisztikusan hangzó „Too Deep”, amely ismét kissé kísérletezőbb, és az album többi darabjánál észrevehetően sötétebb a hangulata, érdekes billentyűeffektekkel és a gitár torzításával nyit, majd titokzatos, többszólamú refrén következik, és egy ütős riff, amely végig összefogja az egészet. A „You Know I Know (Chapter 12)” újabb szinte szokványos Saga-szerzemény középtempós ritmussal, szarkasztikus énekkel, izzó riffel és apokaliptikus hangulattal. A „Rise And Shine” gyönyörű kelta motívumot kínál akusztikus gitáron, ütőhangszereken, az effekten átvezetett békés ének mellett. A hangminták, az ambientes billentyűfüggönyök és a kissé funkys ritmus pszichedelikus hangulatot teremtenek, miközben fő bája a többszólamú, romantikus refrén. Az album csúcspontja pedig minden bizonnyal a záró epikus darab, a „Worlds Apart (Chapter 16)”, amely a kultikus koncepció utolsó fejezete. A gyönyörű, folk rockos bevezető Sadler és Gilmour kettős éneklésével (az utóbbi a főénekes szerepében), kelta, romantikus felhangot hordoz, amely hangulatában már-már a legendás Gentle Giant trubadúros pillanataihoz húz. Ennek persze egy pillanat alatt vége, amikor az átmenetnél beüt az ütős gitárriff és az energikus ének. A gyönyörű, többszólamú refrén és a billentyűk varázslatos függönyei adják annak a csodálatos varázslatnak a fő forrását, amelyet ez a kompozíció meg tud teremteni.
A „Marathon” fő erénye az egyes darabok minőségi egyenletessége és a magas fokú dallamosság, bár nincs rajta sok olyan szám, amelyet klasszikusnak nevezhetnénk (talán a „Streets Of Gold”, a „Blind Side Of The Heart” és a „Worlds Apart” kivételével). Különösebben feltűnő progresszív rockos pillanatok sincsenek rajta. Ezúttal kissé jobban kihangsúlyozták az art rock dallamos rockos oldalát, ami egyáltalán nem baj, hacsak nem vagy valami prog-purista (az ilyenek szerintem amúgy sem hallgatják ezt a zenekart). A remek „House Of Cards” túlszárnyalása elég nehéz volt, de a „Marathon”-nal mégis egy nagyon jó albumot hoztak létre, amely teljesen a rajongók többségének ízlése szerint való, és simán összemérhető néhány korai lemezükkel. A pajkos szöcskék közben már össze is csomagolták az útravaló élelmet, mert elhatározták, hogy elhagyják eddigi lakhelyüket, és felkészültek a következő nagy meglepetésre.
=================================================================
(az 1. számú kritika szerzője: Aleš Podbrežnik)
Nyam, nyam!!! És mit hoz nekünk a kanadai legendák új stúdióalbuma, khm, a tizenötödik sorban? Itt nem sok okoskodnivalóm van! A felállásban, amely a harmadik lemezük, a „Silent Knight” (1980) óta változatlan, ugyanúgy „tolják”, mint eddig. Vagyis a ravasz rókák kipróbált receptje. A zenekar teljes gőzzel lélegzik, és az kiváló elődje, a „House Of Cards” (2001) irányában halad tovább. A borító érdekes, mintha csak valami Marvel-képregényből vette volna ki valaki. Az emberbogár úgy néz ki rajta, mintha Spidermant keresztezték volna egy kérésszel. A booklet pedig csupa hasonló képregényes kockával van tele. Az információk olyan versszakokban, mint: „Ma éjjel elmegyünk innen, további készletekre lesz szükségünk!” vagy „Dobd el a félelmet, lépj a fénybe!”, vagyis ki mer Neóvá válni a Mátrixból?
Ami a zenekar hangzását mindig is díszítette, és egyedi stílusát gazdagította, az a kivételes produkció. Ebben a Saga egyenesen „hanyagul” grandiózus. Filigránosan, mondhatni szőrszálhasogatóan és egyedien „sagás” pontossággal. És amikor belép Michael Sadler félreismerhetetlen, finom érzésű, melankolikus felhangú hangja, rögtön tudod, hogy ők az egyetlenek, vagyis a Saga. A gitár és a billentyűk rendkívüli párbeszéde fenomenális, 50 perces kirakóst jelent, és újra kínálja azokat a jellegzetes, harmonikus, összehangolt gitár- és billentyűrobbanásokat az átmenetekben. Ahányszor csak leírom a kritikáimban, hogy „a produkcióban minden kiegyensúlyozott”, a Saga ebben igazi tudományok doktora. A zenei motívumok összhangban követik a költészetet, és az egész még tovább erősíti a zenekar zenei vallomását, amelyben a versszakok valóban életre kelnek. A Saga tehát valóban saga. Mese, történet… egyszerűen igazán azonosíthatjuk őket a nevükkel. Megint sikerült nekik. És a zseniálisan illeszkedő „computer drum samples”, amelyekkel az alapritmust alátámasztották, és a hangzást fűszerezték a „Rise And Shine”-ban, hogy a legártatlanabb példát említsem… Vagy a „Breathing Lessons”-ban, ahol a dal (maga a ritmus is a szívverést vagy a ki- és belégzést utánozza) valóban lélegzik. Aztán ott van még egy kivételes „sample-trükk” hasonló kaliberből a „Blind Side Of The Heart”-ban. A felsorolt különlegességek közé élénkebb számok vannak beékelve, így a lemez végig élénken kanyarog a megragadott hangulatok között! Semmi sincs „erőszakkal” összerakva.
A „Marathon” a „House Of Cards”-hoz képest összességében valamivel higgadtabb lemez, ami viszont a zenekar igazi rajongóit semmiképp sem téríti el tőle. Ismét igazi Saga-lemez tetőtől talpig, remek, finoman kidolgozott történet, amely a zenekar egyedi képességeire épült.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűs hangszerek
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Jim Gilmour – billentyűs hangszerek, vokál
Steve Negus – dob
Produkció
Jim Crichton
Számlista
1. Marathon (4:59)
2. How Are You? (5:22)
3. Breathing Lessons (4:25)
4. Hands Up (3:44)
5. Streets Of Gold (Chapter 14) (5:11)
6. Blind Side Of The Heart (4:35)
7. Return To Forever (4:26)
8. You Know I Know (Chapter 12) (4:36)
9. Too Deep (4:21)
10. Rise & Shine (3:32)
11. Worlds Apart (Chapter 16) (6:10)
Játékidő: 51:21
