Előadó: Burning Brides
Kiadó: V2
Megjelenés: 2004
A Burning Brides újabb rock n’ roll gyermekei az új évezrednek. A „Leave No Ashes” a második stúdióalbumuk a „Fall Of The Plastic Empire” (2001) után. A mindenféle post grunge, post punk, post brit pop kóklerség áradatában manapság nehéz eligazodni az információk hatalmas forrongó katlanában, amely valójában egyetlen információt jelent, annyi benne a másolás és az ismételgetés. A Burning Brides-ot is be lehetne gyömöszölni valamelyik ilyen egyszerű képletbe, és megspórolnánk magunknak minden további gondot. Alapvetően rock’n rollról van szó, amelybe a zenekar hardcore punk és stoner rock hatásokat kever, sőt egy leheletnyi blues is kerül bele, úgyhogy a „sludge” jelző ebben az esetben kifejezetten helytálló.
A trió hangos és zörgős. A produkció becsületes, vagyis nyersen, rekedten recsegő hangzást hoz, a Burning Brides pedig felmutat némi átmeneti, dekoratív „dallamosságot” (a dallamosság felső határáról beszélünk, amit a punkos stoneres kacérkodás még elvisel), ami mindenképp botrányosan leegyszerűsített fajta, hiszen másmilyen nem is lehet, így aztán az egyes dalokon belül csupán pontszerű jelenlétre redukálódik, ami viszont az egészet csak még érdekesebbé teszi. Éppen ezek a dallamérintések csökkentik a mocskosság magasabb fokának érzetét, ami amúgy cseppet sem ártana a zenekarnak. A betépettség érzése emellett olyasmi, amit lehetetlen nem észrevenni. Először az Alternative Teenage Suicide-ban botlunk bele visszavonhatatlanul ebbe a jelzésbe, ahol a refrénben az ének a stoneres riff felett a Queens Of The Stone Age jobb időkbeli őrült megszállottságát igyekszik elkapni a rikoltozásával. Ha ez a dal stoneres kacérkodást lehelt, a következő, a King Of The Demimonde doomos Black Sabbath-riffet idéz, de a mellette erőteljesen sikoltozó ének minden további hasonlóság gyanúját megöli. A To Kill A Swan a zenekar Black Sabbath iránti visszavonhatatlan szerelmének újabb bizonyítéka. A nyitó rock n’ roll rázós Heart Full Of Black riffjének mása a Century Songban még egy bluesos fogásokra épülő záró gitárszólót is felvonultat, miközben a Dance With The Devil továbbra is feltartóztathatatlanul, fájdalmasan bokszol bal oldali retro punk horogütésekkel. A Pleasure In Pain természetesen akusztikusan csengő kísérete még egyszer megerősíti, hogy a zenekarnak nem idegen a blues, csak most déli, southern hangulattal. Jó reggelt kívánok, tehénbőgés!
Érdekességként megjegyzem, hogy a lemez a második részében lecsillapodik. Az első fele szemmel láthatóan jobban felpörgetett és energiapazarló, a zenekar a második félidőben viszont visszavesz a tempóból, ezt azonban bátran kompenzálja egy irigylésre méltóan megnövekedett színpadias hangulattal. Ennek az érzésnek az alapköve a Last Man Standing, ahol a magabiztosan dilettáns ének mellett a billentyűk dominálnak, a lemez pedig ráadásul a végére teljesen elalszik, az The Animals gitártémájának, a felkelő nap házáról szóló dalnak az érdekes újraidézésével, amelybe a zenekar némi ósdi, Procol Harum-féle Hammond-sminket is belevisz (Wampire Waltz) . A zenekar ebben mesterien támaszkodik az énekre, amely erkölcsileg megtörtnek, lealacsonyítottnak, feketének hat, és elárultan nyög (késsel a hátában).
A Burning Brides kiváló zenészekből áll. Kompaktan szólnak, ugyanarra a frekvenciára hangolódva, elszántan, és ettől hitelesen. Közben bátran ötvöznek különféle zenei hatásokat, és beépítik őket a zenei felfogásuk saját változatába. A „Leave No Ashes” megszilárdítja a zenekar helyét a színtéren. Az első album evolúciós továbbfejlesztése, mind a motívumok, mind a hangulati változatosság terén. A zenekar vele még határozottabbnak hat, és bár a hangzás tekintetében érezhetően nagyobb a kontroll a producer keze alatt, ami egy hangyányit pontosabb, de egyszersmind keményebb, mint a stúdiós bemutatkozón, mégsem veszít semmit abból, ahogy gondosan, szinte szülői gonddal formálnak meg egy erőteljes „rock n’ roll drive”-ot, amelybe meggyőző érintéssel viszik bele a lázadóan drámai, ám merész engedetlenséget. Mindazonáltal a Burning Brides túl szép a punkoknak, a dalszerzés és a hangulat terén túl egyszerű a hard rockereknek, és közel sem elég kemény, meg túlságosan vidám a metalosoknak. A vita arról, mennyire valódi a magnószalagra rögzített engedetlenség, és mennyire élik meg a zenekar tagjai a mindennapjaikban az új évezredben, főleg annak fényében, hogy a Burning Brides például amerikai, nem vezet sehová. Valószínűleg a gazdag szülők elkényeztetett gyerekeinek nyafogós patetikussága kerekedne ki belőle.
Felállás
Dimitri Coats – ének, gitár
Melanie Campbell – basszusgitár
Jason Kourkounis – dob
Produkció
George Drakoulias
Dallista
1. Heart Full Of Black
2. Come Alive
3. Alternative Teenage Suicide
4. King Of The Demimonde
5. Century Song
6. Dance With The Devil
7. Leave No Ashes
8. To Kill A Swan
9. Pleasure In The Pain
10. From You
11. Last Man Standing
12. Vampire Waltz
Az album hossza: 45.01
