Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Transmission Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3/5
A Porcupine Tree az utóbbi években igazi „felkapott név”, mind a progresszív rock számos rajongója, mind a modernebb zenei trendeket követő hallgatók körében. A korábban teljesen homályos space rock/pszichedelikus rock zenekar óriási kereskedelmi sikere körüli jelenség – hiszen a zenéjük nemcsak a prog rajongóit, hanem a rádiós slágerlistákat és a változó zenei divatokat inkább követő hallgatókat is ennyire megmozgatta – abban rejlik, hogy az utóbbi években a lemezeiken hatékonyan sikerült egyesíteniük mindazokat a zenei elemeket, amelyek mindkét említett hallgatói csoportot mindig is vonzották.
A „sülök” persze messze vannak attól, hogy zenei forradalmat csináljanak vagy nagy újítóknak számítsanak. Az sem igaz, hogy ők lennének az egyetlen érdekes modern progresszív rock zenekar, de (legalábbis 2000 után) egészen biztosan a legfontosabbak közé tartoznak, hiszen legalább egy kicsit sikerült felkelteniük az érdeklődést egy olyan műfaj iránt, amely a 70-es évek vége óta lassan kihalófélben volt, és a homályba süllyedés szélén állt. Sokaknak (nekem is) teljesen mindegy, hogy a prog valaha is lesz-e még olyan népszerű, mint a 70-es években volt, vagy továbbra is a zenei „underground” része marad (azt leszámítva, hogy így az ilyen zenekarok egyes albumait jóval nehezebb beszerezni). Ráadásul a mai hallgatóközönség többségének kultúrája miatt még a Porcupine Tree-hez hasonló zenekarok, valamint olyanok megjelenése mellett is, mint például a The Mars Volta és a Riverside, egyáltalán nem kell attól tartani, hogy ez tényleg megvalósulhat. Bár úgy gondolom, hogy a Porcupine Tree-t övező dicshimnuszok közül sok kissé túlzás, mégsem értek egyet azokkal, akik szerint a hangzásváltással, főleg a progresszív metal elemek és a balladák nagyobb arányával az utóbbi években „eladták magukat”. Az összes változás ellenére, amelyen a hangzásuk átment, még mindig érződik a pszichedelikus, ambient-elektronikus származásuk, és a zenekar – a manapság néhány prog előadónál meglehetősen népszerű iránnyal ellentétben – soha nem téved az agyatlan technikázás primitívségébe. Az, hogy ma már olyan egymástól különböző zenekarok rajongói is hallgatják őket, mint például a Tool, a Radiohead, az Ozric Tentacles, a Rush, a Marillion és a Pink Floyd, csak dicséretre méltó, és jól mutatja a zenéjük nagy eklektikusságát.
A legújabb EP-vel (vagyis mini albummal) Steven Wilson, a zenekar énekese, gitárosa és központi zsenije az aktuális album, a „Fear Of a Blank Planet” (2007) sikerét akarta tovább kamatoztatni, és még néhány plusz pénzt kicsalni azoknak a nyálcsorgató rajongóknak a zsebéből, akiknek ez a lemez nem tudta kielégíteni a Porcupine Tree-ből áradó új zene iránti állandó igényét. A „Nil Recurring” kiadványként semmi újat nem jelent a zenekarnak, amely a múltban már számos EP-t jelentetett meg, például a „Staircaste Infinites”-t, a „Moonloop”-ot (mindkettő 1994-ből) és a „Futile”-t (2003). Mindennek ellenére – főleg a hallottak alapján – teljesen biztos vagyok benne, hogy egyetlen rajongó sem akar majd nélküle maradni.
Milyen érdekességeket hoz hát a „Nil Recurring”? Kifejezetten drámai újdonságot nem, de határozottan még mindig eleget ahhoz, hogy kielégítse a zenekar bármelyik csodálójának étvágyát. A „Nil Recurring” négy dalt tartalmaz, amelyek még a lemez felvétele közben születtek, de logisztikai okokból nem fértek fel rá. A címadó nyitódalban vendégszerepel maga a progresszív rock ősatyja (és az utóbbi években akarva-akaratlanul fő mecénása), Robert Fripp (King Crimson), aki már a „Fear Of a Blank Planet” egyik dalában, a „Way Out Of Here”-ben is közreműködött. Fripp ezúttal meglepő módon nem az első szerelméhez, a soundscape-ekhez nyúl, hanem átveszi a szólógitáros szerepét, és jellegzetes, eszeveszett futamai mellett egy rendes szólót is eljátszik, amely természetesen mérföldekről felismerhető. Tekintve, hogy meglehetősen klasszikus Porcupine Tree-alkotásról van szó, amilyenek az utóbbi évekre jellemzőek, az ambient, a pszichedelikus hangmintázatok és a sok progresszív metalos gitár- és ritmusszárnyalás ismerős keverékével, Bob hozzájárulása több mint üdvözlendő, hiszen ad hozzá valamennyit abból a megalkuvást nem ismerő, crimsoni apokaliptikából, amitől Wilson elképzelése az internetgenerációról – amely tönkreteszi magát, és a világot a pusztulásba viszi – még meggyőzőbb lesz. A szerzemény másik érdekessége, hogy a dobos, Gavin Harrison tap gitáron játszik benne (ez a chapman stickhez hasonló hangszer). A „Normal” tulajdonképpen a „Fear Of A Blank Planet” kedvelt melankolikus balladájának, a „Sentimental”-nak az alternatív változata, amely a „Trains” (In Absentia, 2002) klasszikushoz hasonló motívumot tartalmaz. A fő különbség a keleties hangulatú ambient hangmintázatok nagyobb aránya, a más szöveg, a kísérőének jelenléte és a további finom akusztikusgitár-futamok. A „Cheatng The Polygraph”, amelyet már a 2006-os turnén is játszottak, és amely a „Fear Of a Blank Planet” LP-változatán szerepel (a „My Ashes” és az „Anesthetize” között), szintén az album készülése közben vették fel, de végül nem került fel a CD-kiadásra. Szerintem teljesen rendben van ez a döntés, mivel valószínűleg nem illett volna a legjobban az album általános hangzásvilágához. Egyébként azt mondhatom, hogy ez is egy érdekes alkotás a számítógépes mániákus és bandája tollából, tele kiszámíthatatlan fordulatokkal, nyers gitárfutamokkal, dinamikus-brutális ritmussal, amelyet ambient hangfüggönyök váltakozása tör meg, miközben Wilson egy különleges hangeffekten keresztül énekel. A „What Happens Now?” szerintem stilisztikailag a lemez legkiemelkedőbb darabja, mert az összes dal közül ez emlékeztet leginkább a régi hangzásukra, főleg a rengeteg ambient miatt, amelyet a billentyűkön megszólaló számos elektronikus hangminta és különleges hangeffektek építenek fel. A magáét teszi Ben Coleman elektromos hegedűs jelenléte is, Wilson cimborájáé a közös projektjükből, a No-Man-ből. Az elektromos hegedű, a gitár és a billentyűk összjátéka a középső részben álomszerű, és az elektronikus hangminták tengerébe ízlésesen adagol szimfonikus kifinomultságot. A prog metal kedvelői sem maradnak ütős futamok nélkül, egy meglehetősen különc záró szólóval (tekintve, hogy Wilson nem éppen a szólók mestereként híres, ez kifejezetten jól sikerült). Kissé zavaró viszont, hogy a központi gitárriffet teljesen átmásolták a „Fear Of a Blank Planet” „Anesthetize”-jából. Olyan szerzemény, amely a Gilmour-féle Pink Floyd és a Hogarth-féle Marillion egyes rajongóinak is tetszeni fog.
A „Nil Recurring” azon a három eddig teljesen új, még nem hallott dalon kívül (persze azoknak, akik nem hallották élőben a „Cheating The Polygraph”-ot), nem hoz semmi drámaian újat, még kevésbé olyasmit, amit korábban ne hallottunk volna a zenekar hangzásvilágában. Mégis biztosan rendkívül vonzó lesz a zenekar minden hűséges követője számára, és mindazoknak, akik a „Fear Of a Blank Planet” mellett túl kevés „sülös” zenei tripet kaptak. Utóbbiakat persze semmiképp sem lehet hibáztatni, ha nem bírják kivárni, hogy az album szabadon kapható legyen (állítólag 2008 elején), és nyálcsorgatva rendelik meg a zenekar weboldaláról.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, zongora, billentyűk
Colin Edwin – basszusgitár
Richard Barbieri – billentyűk és szintetizátor
Gavin Harrison – dob, ütőhangszerek, tap gitár (1)
VENDÉGZENÉSZEK:
Robert Fripp (King Crimson) – szólógitár (1)
John Wesley – kísérőének
Ben Coleman (No-Man) – elektromos hegedű (4)
Produkció
Porcupine Tree
Számlista
1. Nil Recurring (6:08)
2. Normal (7:07)
3. Cheating the Polygraph (7:06)
4. What Happens Now? (8:23)
Az album hossza: 28:00
