Lies For The Liars

A The Used története még 1990-ben kezdődött, amikor a zenélés és a bandaalapítás vágyától hajtva három akkor még teljesen zöldfülű muzsikus fogott össze: Quinn Allman gitáros, Jeph Howard basszusgitáros és a mára már a zenekart elhagyó dobos, Branden Steinkert. A felállás még nem volt teljes, mert lázasan keresték az énekest is, aki frontemberként is megállja a helyét. Hosszas keresgélés után végül megtalálták a megfelelő hangot, amely a mai napig szól a lemezeikről: Bert McCrackenét, Quinn gyerekkori iskolatársáét. Az új frontemberrel az élen felvették a demóanyagot, a Demos From The Basement című lemezt, amely megjelenése után már az első pozitív kritikákat is learatta, és a rajongótábor is gyarapodni kezdett. Ekkor viszont a dolgok bonyolódni kezdtek – a névvel. Eredetileg Used néven futottak, de hamar kiderült, hogy Bostonban már egy ideje működik egy ugyanilyen nevű zenekar. Elé tették hát a „The” szócskát, és a nevet büszkén viselik ma is – The Used. Az „A Box Full Of Sharp Objects” a The Used címet viselő, 2002-ben megjelent albumuk húzódala. A lemez után berobbantak az elismert emo nevek élmezőnyébe, ami megnyitotta az utat a Maybe Memories című DVD és CD megjelenése előtt; ezzel megajándékozták a rajongókat, egyúttal bemutatták a teljes zenekart és az addigi munkásságukat. Mivel nagyvonalúan álltak a projekthez, a kiadványhoz még egy demofelvételeket tartalmazó CD-t is csatoltak, kiegészítve eddig kiadatlan koncertanyagokkal. A fiúk mindazonáltal nem dőltek hátra a régi dicsőségen, inkább nekivágtak egy kiterjedt koncertturnénak, bejárták az Egyesült Államokat, és közben az új lemez anyagát készítették, amelyet 2004-ben akartak kiadni. A stúdiómunka befejezése után alig egy héttel azonban tragédia érte a frontembert: a barátnője, Kate a terhesség szövődményei miatt meghalt. Az album kicsit később jelent meg – megváltozott, sokatmondó címmel, In Love and Death néven, és háromszoros platinalemez lett, ami karrierjük legnagyobb sikerét hozta. A lemezt a Queen és David Bowie közös szerzeményének, az „Under Pressure”-nek a feldolgozásával fűszerezték, amelyet a The Used a New Jersey-i My Chemical Romance-szel együtt vett fel. A nagyobb siker nagyobb turnét hozott. 2005-ben nekivágtak a Taste Of Chaos turnénak, az új anyag népszerűsítését pedig egy újabb DVD-vel támogatták meg – ez a Berth. Állításuk szerint az előző DVD folytatásáról és kiegészítéséről van szó, hiszen tartalmilag ezúttal csak egy másik CD-t és 3 további videoklipet kínál.

Az új kiadvány viszont a legutóbbi stúdióalkotás, a Lies For The Liars album. A személyi változások után – a hosszú ideje velük játszó Steinckert távozott, mert úgy döntött, átáll a Rancid nevű punkzenekarba – azzal a gonddal küzdöttek, hogy megfelelő új tagot találjanak. A dobosüres helyet átmenetileg Dean Butterworth, a Good Charlotte dobosa töltötte be, vele vették fel a lemez dalainak többségét. Szerencsére a New Transit Direction háza táján is zajlottak dobosváltások: az együttest elhagyta Dan Whitesides, aki a The Used állandó tagjaként ült le a dobok mögé.

A Lies For The Liars lemez az emo core eddig megszokottnál puhább változatát tálalja. A szövegek vezérfonala továbbra is Bert barátnőjének tragikus halála, és szövegileg az album ebben a tekintetben csak a már elkezdett történet folytatása. Az előrelépés a zenében érezhető: a torzított gitárriffek rétegeit fúvós- és vonósaranzsmanok egészítik ki (az albumon ezúttal szemérmetlenül megszólalnak a trombiták és a hegedűk). A meglepetés annál nagyobb, mert a lemezen néha nagyon hiányolom az agresszív üvöltést, amelyet a régebbi albumokról megszoktam. Az első szám a „The Ripper”, amely érdekes felvezetéssel vezet be egy energikus, gitárriffekkel teli dalba. A gitárok itt kiegyensúlyozottan fonódnak össze az elektronikával, a nyitó hallható provokációt pedig az album második kislemeze követi, amelyhez szerintem elég meggyőzőtlen videoklipet is forgattak. Jóval meggyőzőbb maga a „Pretty Handsome Awkward”, a nyugodt zene varázslatos elegye, amely nem tagadja meg az emo core zajos gyökereit. Az új lemez első videoklipje a „The Bird And The Worm” című dalhoz készült, amelyben először hallhatod a hegedűk alig kivehető rétegeit. A dal tempója a gyorsaság és ütőerő, illetve a lassúság és nyugalom között ingadozik. Személy szerint az „Earthquake” a kedvencem. Az énekes szerelme, amely őszinte volt, képes volt átlépni a túloldalra, és túlnyúlik a fiatalon elhunyt barátnő halálán is, a szomorúság, a szenvedés és a mély érzések képeit festi. A szavakhoz szorosan illeszkedik az emo core riffek arzenálja és a hegedűk, külön ki kell emelni a rendkívül érzelmes, egyedülálló énekteljesítményt. Az „Earthquake” vége átfolyik a következő dalba, a „Hospital”-ba, ahol atmoszférikusan idézik meg egy kórházi környezet szorongását, fájdalmát és agóniáját. A The Used verista megrázó erővel festi az érzéseket, amelyet a hatodik szám, egy ugrándozós dal szakít meg, melyben valóban felbukkannak a vágyott üvöltés morzsái és ízlésesen hozzáadott trombiták – ez a „Paralyzed”. A „With Me Tonight” viszont kissé zavaró tényező a lemezen. Nem a dal miatt, azzal, hmmm, jóformán semmi baj. A cím zavar, mert a srácok egész tisztán azt éneklik: „With me today”, nem azt, hogy „tonight”. Elírás? Mindenesetre a dal remek. A „Wake The Dead” tényleg úgy szól, mintha a halottakat akarnák felébreszteni, hiszen a The Used brutálisan hangos. Pár ütemnyi káosz és erőszakos hang után a dal lecsillapodik, és a számba belép egy gyönyörű női hang fátyla, amely Bert vokáljával epikus egésszé szövődik. Megnyugvás. Katarzis. Ezt követi a végső leszámolás, a harag, a düh és a szenvedés utolsó atomjainak kiöntése a zajfalba. A lemez egyik legkevésbé vonzó pillanata szerintem a „Find A Way”, amely minden emo coreost elriaszt a Britney Spears-stílusú szövegelésével és dallamvilágával. A The Used csalódást okoz, mert tudom, hogy őszintébb dalra is képesek, nem ilyen cukros albumtöltelékre. A tonnányi cukrot lemossa a rendőrszirénák hangja, és szerintem az egyik kedvenc – a „Liar Liar (Burn In Hell)”. A The Used újra érezhetően a régi, megtépázatlan teljességében van jelen. A legutóbbi The Used-nagylemez nagy fináléja a „Smoother Me”. Enyhe melankólia és kiszámítható ballada, amelyben Bert a zongorához ül. A gitárok visszafogottan zúgnak, a dobverők a szokásos erejük negyedével csapnak. Pihenő a lemez megpróbáltatásai után? A ballada végét követő félperces szünet után még egy rejtett meglepetés következik. Rövid dal, vagy ha őszinték vagyunk, inkább rapes kisiklás. Mivel nagy The Used-rajongó vagyok, abban reménykedtem, hogy soha nem kell őket Britney-hez vagy a rappel és a popzenével általában összehasonlítanom, és hogy hűek maradnak az irányvonalukhoz és a zenéjükhöz. Egy gyengeség pillanata, őszintén remélem…

Néhány botlás ellenére az album kiváló. A The Used élőben mégis sokkal több energiával bír, mert a srácok nagyon összeszokottak, Bert énekhangja pedig lenyűgöző. Az álmokból, amelyeket az utahi fiúk réges-régen elkezdtek álmodni, már sok valóra vált, rajongóként viszont azt remélem, hogy a következő lemezen még jobban megmutatkozik majd az a kémia, amely köztük kétségtelenül megvan. Ebben, kedveseim, semmi kétség …