Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 1994
Játékidő: 55:04
Értékelés: 3/5
A megalomán „Union”-turné után, amely egyetlen színpadon hozott össze nyolc zenészt, akik így vagy úgy mind mély nyomot hagytak a progresszív rock történetében, a Yes úgy döntött, újra összerakja a nyolcvanas évek legsikeresebb felállását. Ez a csapat 1983-ban az „Owner Of a Lonely Heart” slágerrel aratott hihetetlen sikert, majd felvette a „90125” (1983) és a „Big Generator” (1987) albumokat. Vagyis a kedélyes énekes, Jon Anderson, a baszszusgitáros-újító Chris Squire, a dél-afrikai gitárvirtuóz Trevor Rabin, a dobos nagyhatalom Alan White és az eredeti billentyűs, Tony Kaye ismét egyesítette erőit, és nekilátott egy új lemez rögzítésének. Steve Howe, Rick Wakeman és Bill Bruford (utóbbi az „Union”-turné után soha többé nem tért vissza a Yeshez) eközben újra a saját szólóprojektjeivel foglalkozott.
Az új Yes-album a „Talk” címet kapta, és megjelenésekor főleg azért vált hírhedtté, mert az egyik első számítógép segítségével készült (prog rock) lemez volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy az egész zenét géppel játszották volna le, ahogy akkoriban sok rajongó tévesen gondolta: a hangszereket továbbra is „természetes”, megszokott módon szólaltatták meg, csupán a felvétel menetét „korszerűsítették” némileg Rabin Apple számítógépe segítségével. Az új projekt motorja Rabin volt, akinek a „Talk” a Yes-tagként készített utolsó albuma lett, hiszen épp ekkoriban kezdte egyre jobban vonzani a filmzeneszerzés, és idővel sikeres filmzeneszerző lett. Mivel a dél-afrikai gitármester, aki egyúttal kiváló producerként is dolgozott, maximális alkotói elkötelezettséggel vetette bele magát a munkába, a „Talk” lett a Yes e változatának legambiciózusabb projektje és egyben legkísérletezőbb teljesítménye, még ha néhány szerzeményben továbbra is közelebb áll a pop rockhoz, illetve a melodikus rockhoz, mint ahhoz a szimfonikus progresszív rockhoz, amelyről a Yes pályája java részében ismert volt.
Bár a borító ismét a Yes e korszakára jellemző tipikus (unalmas) minimalista stílusban készült, a „Talk” stílusában mégis a legközelebb áll a progresszív rockhoz az összes Rabin-féle Yes-album közül. Ebben sokat segített, hogy Kaye a nyolcvanas éveket uraló szintetizátorok helyett újra Hammond-orgonát kezdett használni, így legalább egy kis klasszikus Yes-hangzásvilág visszatért, még ha az orgona az albumon csak jelzésszerűen szerepel is. A többi billentyűs szólamot Rabin játszotta fel. A jellegzetes vokális harmóniák a várakozásoknak megfelelően remekre sikerültek, Squire és Rabin pedig ismét fontos szerepet kapott Anderson fő énekszólamának támogatásában. Trevor Jontól néhány alkalommal kizárólagos „engedélyt” is kapott, hogy rövid időre megossza vele a fő vokális dallamot. Nos, a „Talk” nem minden eredménye volt a legmeggyőzőbb, de azért elég oka akad az elégedettségre.
A nyitó „The Calling” tipikus Rabin-korszakos Yes-hibrid prog és pop között, rengeteg pompázatos hangszereléssel, szaftos orgonafutamokkal és energikus gitárfrázisokkal, de modernebb produkcióval, ezért az album egyik legjobb pillanata. Jon természetesen nem tudott kibújni a bőréből, szövegei megint tele vannak mély, szerelmes mantrázással, amely gyakran a spirituális szférába csap át, de a hosszú évek óta hűséges rajongók mást nem is vártak tőle. Az „I Am Waiting” szintén a „Talk” érdekesebb pillanatai közé tartozik, bár meglehetősen émelyítő, kissé közhelyes központi hangszereléssel és kielégítetlen szerelmi felhívással operál. Rabin ötletes gitárfrázisai és okos ritmusváltásai alaposan feldobják ennek a balladás irányba hajló szerzeménynek a meglehetősen lassú kezdetét.
A „Real Love” váratlanul sötétebb hangulatával, feszes ritmikai fokozásával és erős fő vokális dallamával jó kontrasztot teremt, és különösen szórakoztató hallani, ahogy Rabin keményebb, szinte metalos gitárfutamokat játszik, olyanokat, amilyenek híresebb elődjének, Steve Howe-nak sosem álltak igazán jól. A „State Of Play” szintén kissé agresszívebb megközelítést hoz ütős gitárral és dühös dobokkal, miközben a vokóder alkalmankénti, bár múló használata meglehetősen felesleges kiegészítés. A „Walls”-t Rabin Roger Hodgsonnal (ex-Supertramp) közösen írta a nyolcvanas évek elején, még a „90125” megszületése előtt. Roger akkor visszautasította az ajánlatot, hogy a Yes új énekese legyen. Rabin, Squire, White és Kaye ugyanis akkor még nem tudta, hogy a Cinema nevű zenekarba, ami akkor volt, megérkezik Jon, és ezzel gondoskodik a Yes feltámadásáról. A fő vokális dallamon szépen osztozik Trevor és Jon, a dal egyébként tipikus Rabin-szerzemény, rengeteg AOR-elemmel.
A „Where Will You Be” egy újabb Rabin-szerzői teljesítmény, amelyet eredetileg egy ausztrál filmhez szántak. Misztikus, keleties beütése és szinte törzsi ritmusalapja van, ami jól illeszkedik Jon énekstílusához. Stílusában ez a szerzemény inkább egy Anderson-szólóalbumra illene. A felsorolt dalok mind legalább szolidak, ha nem is jók, de különösebben izgalmasak sem. A „Talk”-ot a teljes átlagosságtól a záró szerzemény menti meg, az ambiciózus „Endless Dream” című ep, amely valamivel kevesebb mint tizenhat perces, és egyben e híres progresszív zenekar inkarnációjának legösszetettebb teljesítménye. Az „Endless Dream” három részre oszlik. Az instrumentális nyitórész, a „Silent Spring” akár valamilyen film zenei alapja is lehetne. A második rész, a „Talk” melankolikus zongoradallamot és érdekes ritmusváltásokat tartalmaz, amelyek egy összetett hangszeres szekcióba vezetnek, majd diadalmas refrén követi. A harmadik, egyben záró rész, az „Endless Dream” éteri vokális harmóniákkal van tele, amelyek epikus lezárást adnak az albumnak.
A „Talk” egy korszak sikerült lezárása volt, bár a Yes diszkográfiájában a jóval erősebb albumok tömege mellett nem foglal el túl előkelő helyet. A félresikerült elődhöz, az „Union”-höz (1991) képest mindenesetre lépés volt a helyes irányba, vissza afelé, amit a rajongók többsége várt tőlük, ami különösen hallatszik az „Endless Dream”-en, amellyel legalább egy kicsit sikerült lecsendesíteniük azokat a kritikákat, amelyek (igazságtalanul) azzal vádolták Rabint, hogy popzenekart csinált a Yesből. Másfelől még mindig messze álltak a hetvenes évek klasszikus hangzásától, amelyhez lassan vissza akartak térni. Ez rövid időre a következő két évben mégiscsak sikerült nekik. Rabin és Kaye 1995-ös távozása után Howe és Wakeman visszatérése örvendeztette meg a rajongókat, ami a klasszikus Yes-felállás (újabb rövid életű) feltámasztását jelentette, amely új koncertturnéra indult, és kiadta a mindkét, koncert- és stúdiófelvételeket vegyítő „Keys to Ascension” albumot.
Felállás
Jon Anderson, ének
Trevor Rabin – gitárok, billentyűk, ének, programozás
Chris Squire – basszusgitár, ének
Tony Kaye – Hammond-orgona
Alan White – dob
Produkció
Trevor Rabin
Számok listája
1. The Calling (6:52)
2. I Am Waiting (7:22)
3. Real Love (8:42)
4. State of Play (4:58)
5. Walls (4:52)
6. Where Will You Be (6:03)
7. Endless Dream (15:41)
a) Silent Spring
b) Talk
c) Endless Dream
