Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1987
Pontszám: 3.5/5
A „Crest Of A Knave” egyszerre a Jethro Tull történetének legnagyobb burleszkje, és egy klinikailag már félholt zenekar feltámadásának története, amely a siralmas „Under Wraps” (1984), az elektronikus szintetizátoros kísérlet, valamint az azt követő turné után – amelyen főnökük, Ian Anderson majdnem elvesztette a hangját – úgy emelkedett ki a hamvaiból, mint a mitológiai főnixmadár. Ez az album ugyanakkor a modern zeneipar hülyeségének is afféle emlékműve: az ipar minden általános tájékozatlansága és korruptsága ellenére végre meghozott egy helyes döntést, amely a mai napig felkavarja a kedélyeket a populáris zene évkönyveiben. Ki felejthetné el a zsűri híres és rendkívül bátor döntését, amikor 1987-ben a Grammy-gálán a „Crest of A Knave”-et az év legjobb heavy metal albumának kiáltotta ki, miközben a nagy esélyes Metallica hosszú orral távozhatott? Mivel a Jethro Tull tagjai álmukban sem gondoltak ilyen félig sci-fi forgatókönyvre, és abban a pillanatban elérhetetlenek voltak, a nevükben Alice Cooper vette át a díjat, aki alig menekült meg élve a megvadult metálosok elől, akik dühükben már azzal fenyegettek, hogy lerombolják a termet. Így kapta meg végre a zenekar, amely addig soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést a zenekritikusoktól, azt a díjat, amely tulajdonképpen az életműdíj helyett járt neki. A bohóckodó Ian Anderson persze még mindig időnként viccelődik ezen az esetén, amelynek révén a legendás zenekar munkássága iránt újra alaposan megnőtt az érdeklődés, és ami hozzájárult a művészi újjászületésükhöz. Persze a Jethro Tull pár hard rockos gitárfogástól eltekintve soha nem játszott heavy metalt, így van ez a „Crest Of A Knave”-en is, amely zeneileg visszatérés a gyökerekhez, és fontos fordulat a jobb irányba.
A „Crest Of A Knave”-en a Tull visszatért hagyományos hard/folk rockos elemeihez, és sikeresen hozzáigazította őket a kor produkciójához és technológiájához. Martin Barre gitáros megint sokkal több teret kapott torzított szárnyalásaihoz, a billentyűk többé-kevésbé jelképesek, és maga Ian játszotta fel őket. Nagyon fontos fordulatot jelent az is, hogy megérkezett egy igazi dobos, az amerikai Doane Perry személyében, aki a mai napig tagja a zenekarnak, és folytatta a kiváló dobosok hagyományát. Néhány számon Gerry Conway (ma a Fairport Convention tagja) is segített neki, aki korábban már volt a zenekar tagja, itt viszont csak alkalmi zenészként szerepel. Érdekes, hogy Gerry és Dave Pegg basszusgitáros ma ismét együtt van, mint a Fairport Convention tagjai. Bár néhány szám még mindig programozott dobokat tartalmaz, ezeket most sokkal jobban rögzítették, mint korábban. Ian hangja járt a legrosszabbul, az a hang, amely a zenekar zenéjének egyik egyedi, hosszú évek óta védjegye volt, és amely itt elvesztette egykori rugalmasságát és karizmájának jó részét. A zenekar ügyesen kihasználta, hogy a hangszíne szokatlanul hasonlóvá vált Mark Knopflerére (Dire Straits), és a számok többsége abba a bárhangulatba hajlik, amelyet általában ezzel a népszerű zenekarral és frontemberével azonosítanak.
A nyitó, energiát pumpáló „Steel Monkey”, egy elég alapszintű hard rock szám, a ZZ Top (ritmusszekció) és a Dire Straits (ének és gitár) találkozásának termékeként is jellemezhetném. Ian végletekig felpörgetett, programozott ritmusgépe viszi Martin hard rockos gitártémáit, ezért ez az amúgy átlagos szám sosem veszít az energiájából. Rögtön hallani, mennyire megváltozott Ian hangja, és hogy a hangszíne mennyire Mark Knopflerére hajaz. Ha a zsűri csak ezt a számot hallotta, nem csoda, hogy a Tullról hard rock/metal zenekarként alkotott képet. A „Farm On A Freeway” sokkal ambiciózusabb, szinte klasszikus Tull-alkotás, amelyben hosszú idő után végre újra igazi dobokat hallunk a kiváló Doane Perry előadásában, az albumon először pedig Ian fuvoláját is, amelyet az előző lemezen elég nagyon „elhanyagolt”. A nyugodt, pubrockos kezdet egy remek gitáros-fuvolás átmeneten át érzelmes középső részbe fordul, ahol remek összjátéknak lehetünk tanúi Martin riffelése és Ian fuvolás csínytevései között. Az egészet komplex ritmus támasztja alá. Biztosan az album egyik legjobb pillanata. A romantikus „Jump Start” bárhangulatával sikeresen lavírozik a folk és a hard rock között. Megint remek díszítéseket hallunk Ian akusztikus gitárján, amelyek energikusabb hangszeres futamokba mennek át, ahol a fuvola és a gitár párbajoznak. A Pegg/Conway ritmusszekció kiváló, végig lépést tart Martin hard rockos szólókirándulásaival.
A „She Said She Was A Dancer” a zenekartól nagyon szokatlan, romantikus hidegháborús ballada, amelyben a Dire Straits-hasonlóság eléri a csúcspontját. A fő „bűnös” ezért megint Ian „megkopott” hangja, amely remekül illik valamelyik kelet-európai lokál éjféli hangulatába. Az egészen alapszintű ritmus, a bluesos gitár és Ian minimalista billentyűi szent egyszerűséget adnak, ami minden romantikus léleknek tetszeni fog. Annak ellenére, hogy ennyire radikálisan szokatlan Tull-alkotásról van szó, szerintem éppen ez a legnagyobb bája, és véleményem szerint a legkevésbé sem kell szégyenkezniük miatta, hiszen egyik legszebb romantikus balladájuk, amiből az igazat megvallva nincs túl sok. A tréfás fuvola vezet be a „Dogs In The Midwinter”-be, egy újabb szolid, folkos hard rockba, ahol engem csak a programozott dobok zavarnak, egyébként öröm hallgatni az újra megihletett zenekart, amely hagyományos elemeit sikerrel igazította az új kihívásokhoz. Ian fuvolája szépen viszi a fő dallamot, miközben Martinnak rég nem volt ennyi tere a művészkedésre. A legjobb munka és az album egyetlen klasszikusa, amelyet a koncerteken a mai napig rendszeresen játszanak, kétségkívül az érzelmes hidegháborús szvit, a „Budapest”, egy igazi progrockos eposz, összetett, rétegzett szerzemény, tele sokféle érzelemmel, amellyel a Tull bebizonyította, hogy még mindig képes időtlen alkotásokat létrehozni. A kiváló akusztikusgitáros felvezetés és Ian „Knopfler”-hangja elkezdi szőni a drámát, amelyet Martin kihegyezett gitárszólamai fokoznak, és amelyek a fuvolával együtt különleges varázslatot teremtenek. A középső, hangszeres részben rendkívül ízléses akusztikus betétek sorát halljuk, amelyek remekül illeszkednek a hatalmas ritmushoz és Ric Sanders (Fairport Convention) művészi hegedűbetétjéhez. Ian fuvolaszólója az egyik legjobb, amit a ’80-as években alkotott, engem személy szerint viszont az az ínycsiklandó kelta átmenet ragad meg a leginkább a billentyűkön, amely közvetlenül a nyugodt rész előtt érkezik, amikor a dráma kissé lecsillapodik. Itt Martin az akusztikus gitár feletti uralmát is bemutatja. A vége felé visszatér a fő motívum, majd remek elektromosgitár-futamokon át fokozódik a lecsengésig. Ez kétségkívül az a szerzemény, amely végleg visszahozta a Tullt az „élők” közé, és megmutatta, hogy a sorsuk miatt tényleg nem kell többé aggódni.
A „Mountain Men” energikus és dallamos folk/hard rock egy csipetnyi etnóval, ahol Ian billentyűinek is jelentős szerep jut. Biztosan elég unalmas lenne, ha nem lennének benne a kihegyezett elektromosgitár-futamok és egy érdekes, teljesen váratlan hangszeres fordulat, amely után ének, gitár, fuvola és masszív ritmus nagyon szép és dallamos harmóniája érkezik, amely könnyedén megragadja a hallgatót, és a végéig fogva tartja. A „The Walking Edge” kezdetben szintén enyhén etnós ízű, főleg a billentyűs és akusztikusgitáros hangszeres bevezetőnek köszönhetően, egészen addig, amíg át nem változik egy szolid folk rockos félballadává, ahol a hangszeres részek nyűgöznek le leginkább, és ahol Pegg basszusa szépen áttöri a gitárfutamokat és a nyugodt, szinte álmos hangulatot. A záró „Raising Steam” a „Steel Monkey” kevésbé ambiciózus ikertestvéreként is jellemezhető, ahol megint úgy szólnak, mint valamelyik akkori népszerű hard rock zenekar. Martin gitárja rég nem szólt ilyen fenyegetően, Iannek pedig végre sikerült úgy programoznia a dobokat, hogy ne idegesítsenek. Bár a „Steel Monkey”-hoz hasonlóan ez is egész szolid hard rock, kissé zavar a több mint nyilvánvaló kommerciális töltete és az igazi Tull-szellem hiánya. Viszont nagyon pozitív meglepetést hoz az „Part Of The Machine”, az újrakiadás bónuszszáma, amely szerintem az egyik legjobb alkotásuk, ami sosem került fel albumra. Kiváló folk/hard rock, mentes minden kommersz erőltetéstől, remek kelta motívummal a fuvolán és az akusztikus gitáron, valamint érzéki elektromosgitár-futamokkal. Egyébként a kelta folk és a hard rock motívumok egymást váltják, és ha felkerült volna az albumra, talán még a legváltozatosabb szám is lett volna rajta. Igazi kár, hogy kihagyták.
A „Crest Of A Knave” nem jelent semmiféle nagy előrelépést a zenekar zenei fejlődésében, amely aranykorát a 70-es évek végével maga mögött hagyta, ettől függetlenül mégis nagyon fontos album, hiszen újra kiemelte őket az elektronika mocsarából, és visszahelyezte a progresszív rock térképére. Zeneileg persze semmiképp sem sorolhatom a Tull-klasszikusok közé, de joggal számolhatom a történetük kulcsalbumai közé, amelyek a legnagyobb kereskedelmi sikert hozták nekik, és ma is a legkedveltebbek közé tartoznak. Ez a szinte hihetetlen újjászületés egyáltalán nem maradhatott észrevétlen, és a zenekar azon rajongók visszatérése mellett, akik már leírták őket, az új hallgatónemzedék érdeklődését is ki tudta vívni, még ha ehhez szükségük is volt arra a reklámra, amelyet a vitatott Grammy hozott nekik, és amelyet tulajdonképpen életműdíjként, valamint a zenei innováció terén szerzett érdemekért és az új zenei irányok fejlődésére gyakorolt óriási hatásért kellett volna odaítélni. Ebből a szempontból a „Crest Of A Knave” teljesen megérdemelten vívta ki az év legjobb heavy metal albumának járó díjat. A gyászfeketébe öltözött metálosok pedig e szavak hallatán sírva fakadnak.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, billentyűk, programozott dobok, ütőhangszerek
Martin Barre – elektromos gitár, akusztikus gitár
Dave Pegg – elektromos basszusgitár, akusztikus basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Doane Perry – dob a 2. és 7. számon
Gerry Conway – dob a 3., 4., 6. és 8. számon
Ric Sanders – hegedű a 6. és 8. számon
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Steel Monkey (3:40)
2. Farm On The Freeway (6:31)
3. Jump Start (4:55)
4. Said She Was A Dancer (3:43)
5. Dogs In The Midwinter (4:38)
6. Budapest (10:05)
7. Mountain Men (6:20)
8. The Waking Edge (4:50)
9. Raising Steam (4:06)
Az album hossza: 48:48
Bónuszszám a 2005-ös újrakiadáson:
10. Part Of The Machine (6:53)
