Előadó: Poison
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2007
Ki gondolta volna, hogy azoknak a bandáknak, akik a nyolcvanas évek második felében trópusi hajkölteményeikkel szórakoztattak minket, ma ilyen nehéz dolguk lesz. Biztosan nagyon érdekes felismerés. Ha csak egy pillanatra körülnézel magad körül, szinte minden sarkon összefutsz majd valamelyik ősrégi rockdinoszauruszszal, akik ezen a nyáron végigpusztítják az európai koncertszínpadokat. Mi is hát itt az érdekes? Elsősorban az, hogy közöttük sehol sem találkozol az MTV-s glam rock színtér ikonjaival, amely a cirkuszi rock & roll aranykorában olyan megállíthatatlanul terjeszkedett az óceánon túli ígéret földjén.
A fent említett bukott glamhősök kategóriájába tartozik a Poison is, a Los Angeles-i csapat, amely idén (el sem hiszed) már a 23. évfordulóját ünnepli. Van, akinek az idő egyszerűen túl gyorsan szalad. Mindenesetre a Poison a Hollyweird katasztrófája után öt évvel ismét visszatér. De nem a régóta várt új anyaggal, hanem egy rakás másodrangú feldolgozással felfegyverkezve! Hogy mit akarnak ezzel üzenni az urak, nem világos, hiszen ráadásul egy csapat elkényeztetett kamasznak mutatják magukat, akik ennyi év után sem hajlandók beletörődni a kilencvenes évek elején bekövetkezett tragikus cock rockos hajótörésbe. Itt főleg arról a kellemetlenül keserű utóízről van szó, amit a túlzottan glamesre sikerült tálalás miatt ez a sebtében összekapkodott, legendás előadók dalaiból font csokor hagy maga után. Persze természetes, hogy az urak mindenáron meg akarják őrizni a felismerhetőségüket. Ha a bácsiknak sikerült volna ezt valami meggyőzőbb zenei arculatba önteni, akkor az ember a hallgatása közben talán még egy kicsit meg is mozdulhatna.
A dalválogatás, amelyet a Poison ezúttal egy csipetnyi kaliforniai báj-jal akart nemesíteni, egyébként egészen irigylésre méltó rockéletművet fed le. A nagy nevek – Rolling Stones, Alice Cooper, Who, Tom Petty, Kiss – mellett ott van egy egész sor olyan előadó, akiket a legtöbben kevésbé ismernek, például a The Romantics, Jim Croce, valamint a Loggins & Messina duó. Utóbbit valószínűleg a Your Momma Don’t Dance révén ismered, amely teljesen azonos formában (!) már 1988-ban megjelent a nagy sikerű Open Up And Say … Ahh! albumon. És ezzel tulajdonképpen ki is merült minden, ami a Poison’d-ban említésre méltó. Ha Bowie Suffragette City-je, Townshend Squeezze Boxa és a New York-i teátrális rockmesterek, a Kiss Rock & Roll All Nightja még teljesen emészthető, a Stones Dead Flowersének varázsának újrateremtése viszont teljes fiaskóba fullad. A legtöbb szimpátiát a rendesen felpörgetett We’re And American Band szedi össze a régi jó Grand Funk Railroadtól, amely a Poisontól váratlan élességgel és nyerseséggel szolgál! Még érdekesebb lenne viszont látni Cooper arcát, amikor a jövőben az I Never Cry szemtelenül belemászik a fülébe. A hozzá hasonló dalok a Poison’d-on egyszerűen túl gyakran maradnak Bret és DeVille klisées trükkjeinek szoros ölelésében. A két srác 2007-ben láthatóan még mindig ugyanazokkal a lapokkal játszik, ami a Poisonnak biztosan semmi jót nem jelent.
Felállás
Bret Michaels: ének
CC DeVille: gitár
Rikki Rockett: gitár
Bobby Dall: dob
Produkció
Don Was
Dallista
1.Little Willy
2.Suffragette City
3.I Never Cry
4.I Need To Know
5.Can’t You See
6.What I Like About You
7.Dead Flowers
8.Just What I Needed
9.Rock & Roll All Night
10.Squeeze Box
11.You Don’t Mess Around With Jim
12.We’re An American Band
