Szerző: Rok Klemše
Előadó: Sonata Arctica
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2007
Mindjárt az elején leszögezem: a Sonata Arctica valaha az egyik kedvenc power metal bandám volt. A remek debütáló lemez, az Ecliptica (1999) és annak talán még jobb folytatása, a Silence (2001) számtalanszor pörgött nálam. Sajnos a későbbi kiadványok – legalábbis nekem – már nem érték el ezt a státuszt, talán csak a Winterheart’s Gulid (2003) említésre méltó még. A finnek tartják magukat ahhoz az elvhez, hogy nagyjából kétévente jelentkeznek új lemezzel, most sincs ez másképp, a Reckoning Night óta három év telt el. Mit hoz hát az új album? Hát, sajnos semmi álomszerűt, pedig a cím erre ígéretet tenne (az Unia finnül álmot jelent).
Mondhatom, hogy a Sonata Arctica a Silence óta elég sokat ismételi önmagát. Bár a kiadványaik minősége mindig meglehetősen magas, a frissességet, az eredetiséget és az ütős power metalt az említett lemezen még nem érték el. Az Unia sem hoz valami vad változást, de szerencsére nem Reckoning Night 2, hiszen jócskán akad benne frissesség és spontaneitás. Csakhogy az Uniából hiányzik az, amiért én annak idején megjegyeztem a Sonata Arcticát, mert a „védjegyhangzástól” való eltérés jelentős. A dalok sötétebbek és kevésbé dallamosak, a legnagyobb csalódás pedig, hogy alig van olyan szám, amire emlékezni lehetne. Csak elvétve vési be magát valami az emlékezetbe. Hol vannak a magasan szárnyaló, adrenalinos, fantasztikus refrének? A zene elég progresszívvé vált, szinte minden dalban rengeteg különböző rész és tempóváltás van. Éppen itt fog megoszlani a közönség. Én a zenekar fejlődését egyértelműen üdvözlöm, de őszintén szólva a mostani irány nem az én asztalom, nem olyan, mint a vasárnapi ebéd…
Tony Kakko éneke szokás szerint kiváló, de ezúttal többnyire az alsó és a középső regiszterben marad, ami sötétebb hangulatot ad a lemeznek. Nagy változás az is, hogy (túl)sokat használnak többszólamú vokálrétegeket. Hangszeresen személy szerint kicsit több gitárt hiányolok, amelyek a szimfonikus elemek javára kissé háttérbe szorultak, a szólók pedig semmi újat nem hoznak, hiszen tipikus Sonata Arctica-féle gyors, dallamos futamok. A basszusgitár nagyon jól van belőve a keverésben, se túl sok, se túl kevés, és időnként egy rövid basszusszóló is megörvendeztet. Ezzel el is érkeztünk a lemez legnagyobb mínuszához. Az album java ugyanis középtempóban marad, a Wolf and Rave (Silence) vagy a The Cage (Winterheart’s Gulid) típusú gyors, hangsebességű számoknak nyomuk sincs. Valamivel gyorsabb tempót csak a The Harvest üt meg, a többi 11 dal közepesen gyors, a két ballada pedig magától értetődően lassú. Az Unián nem találsz egyetlen gyilkos számot sem, amitől a headbangeléstől kitörne a nyakad. A lemezen alig van az átlagnál jobb pillanat, a dalok pedig úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. A képlet gyakorlatilag mindig ugyanaz: unalmas, ihlettelen riff indít, magas, lassú zongoradallamokkal kísérve, amikor megszólal Tony hangja, ezek háttérbe húzódnak, az előtérbe pedig újra visszatörnek a gitárok hasonló, kiénekelt riffekkel. Amikor kezdődik a refrén, azt háttérvokálok és többrétegű hangzás támasztják alá… A billentyűk legalább időnként nagyon jók.
Csakhogy nagyon kevés az a pillanat, amely legalább középtávon megmarad az emlékezetben. A gitárok szinte minden számban ugyanúgy szólnak, a billentyűk hasonló lassú dallamokat játszanak, a dobok pedig többé-kevésbé csak dísznek vannak. Mindezek ellenére az Unián azért akad néhány kiváló pillanat. A gyors The Harvest kétségkívül a lemez egyik csúcspontja, a Caleb pedig remek eposz lehetne, ha az elejét nem rontaná el egy patetikus monológ (a Caleb egyébként egy trilógia kezdete, amelyet a Silence lemezen a végéről kezdtek el a The End ot the Chapter című számmal, majd a Reckoning Night albumon az Don’t Say a Word-del folytattak, és egy férfiról szól, aki megszállott üldözővé nő fel). Említésre méltó még a My Dream’s But a Drop of Fuel for a Nightmare, amely időnként még a Blind Guardiant is eszembe juttatja.
A Sonata Arctica az Unia kísérletezésével kicsit túlment a határon, és elvesztette azt a kiváló power metal hangzást, amellyel pályáját kezdte. Szerintem a zenekar régi rajongói elég megosztottak lesznek, ha pedig te magad még újdonsült rajongó vagy, kezdetnek inkább a régebbi lemezekhez nyúlj: az Eclipticához vagy a Silence-hez.
Felállás
Tony Kakko – ének
Jani Liimatainen – gitár
Marko Paasikoski – basszusgitár
Tommy Portimo – dob
Henrik Klingenberg – billentyűs hangszerek
Produkció
Tony Kakko & Sonata Arctica
Számlista
1. In Black and White 05:04
2. Paid in Full 04:24
3. For the Sake of Revenge 03:23
4. It Won’t Fade 05:59
5. Under Your Tree 05:14
6. Caleb 06:17
7. The Vice 04:09
8. My Dream’s But a Drop of Fuel for a Nightmare 06:13
9. The Harvest 04:19
10. The Worlds Forgotten, the Words Forbidden 02:57
11. Fly with the Black Swan 05:08
12. Good Enough Is Good Enough 05:32
