Előadó: Velvet Revolver
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 2004
Az efféle szupergroupok mindig kényes dolgok – kivételes egyéniségek állnak össze azzal a szándékkal, hogy valami igazán a legjobbat hozzák ki magukból, de épp az egyéniségek kivételessége miatt az egész gyakran vagy összeomlik, vagy nem sikerül egészen a legjobban. Az idő majd megmutatja, hogy a Velvet Revolverről is szuperlatívuszokban beszélünk-e majd, mint a CSN&Y-ról és a The Traveling Wilburys-ról…
Ez utóbbi két párhuzam a zenei stílus miatt persze nem a legszerencsésebb, a Velvet Revolver mellé inkább az Audioslave-et lehetne állítani, ahol a Rage Against The Machine és a Soundgarden tagjai fogtak össze. Az eredmény egy érdekes Audioslave-lemez lett, amelynek a folytatására természetesen még mindig várunk, és az fogja megmutatni, hogy mit, ha egyáltalán bármit, várhatunk a zenekartól.
A Velvet Revolvert ugyanis Scott Weiland (Stone Temple Pilots), Dave Kushner (Suicidal Tendencies), valamint Matt Sorum, Duff McKagan és Slash (utóbbi három természetesen a Guns N’Roses egykori tagja) alkotja. Még a Contraband debütalbum megjelenése előtt nagyot szóltak a Set me free című számmal, amely a Hulk szuperhősről szóló filmhez készült, valamint a Pink Floyd Money című számának feldolgozásával az Italian Job című filmben.
Új, vagy inkább más Guns N’Roses? Nehéz megmondani! A dalok elég hasonlítanak az „Appetite For Destruction” (2004) lemezen hallottakhoz, de a hangzás jóval modernebb, az ének természetesen más és felismerhető, a számok pedig a legtöbb esetben rendkívül energikusak.
Be kell valljam, először nem lelkesedtem túlságosan a zenéért, mert sok gitárfutam túl ismerősnek és túl sokszor hallottnak tűnt, és azzal vigasztaltam magam, hogy a hallgatással biztosan javulni fog a helyzet, a daloknak be kell ülniük a fülbe. De ez mind csak kifogás volt!
A Contraband egyszerűen az „Appetite for Destruction” 2004-ben! Weiland hangja rögtön meggyőz, mert egyedi bája van, bár (túl)gyakran eltorzítja, és a legvadabb hangszeres kitörésekben elvész (Big Machine, Illegal I Song, Set Me Free).
A zenekar legjobb része kétségkívül Slash, aki bizonyítja, hogy a November Rain-féle balladáknál jobban vágyott dinamikus, energikus, gitárokkal teli, szólókkal és átvezetésekkel megrakott dalokat írni (Sucker Train Blues, Spectacle, Headspace, Dirty Little Thing).
A legfurcsább az utolsó szám, a Loving The Alien, amely meglehetősen akusztikus, vonósok is hallhatók benne, hangszeresen pedig a végén az egész a pop és a nagyon émelyítően édes rock határán mozog. Ízléstelen.
A lemez vége felé a zene tempója jócskán visszaesik, minden ismerősen és kiszámíthatóan hangzik, néhol pedig elnyújtottnak is. A Velvet Revolverben óriási potenciál van, hiszen kiváló és meggyőző zenészek társulásáról van szó, de az az érzésem támadt, hogy az egész túlságosan is a csendes bosszúról szól Axl Rose-zal szemben, amiért kirúgta a triót a zenekarból, ő pedig még mindig nem hozott ki lemezt (és kérdés, hogy valaha fog-e?!).
Weiland az éneken kívül nem hozott semmi különöset a zenekarba, Kushner pedig inkább csak követi az alapritmus-szekciót, amely viszont nagyon hasonló zenét diktál, mint amilyet az anyazenekarukban, a Guns N’Rosesben játszottak jó évtizeden át. A következő lemeznek jobbnak és sokkal inkább az övékének kell lennie, különben csak még egy sikertelen szuperkísérletként maradnak meg!
Felállás
Scott Weiland – ének
Slash – gitár, vokál
Dave Kushner – gitár
Duff McKagan – basszusgitár, vokál
Matt Sorum – dob, vokál
Produkció
Velvet Revolver
Számlista
1. Suckertrain Blues
2. Do It For The Kids
3. Big Machine
4. Illegal 1
5. Spectacle
6. Fall To Pieces
7. Headspace
8. Superhuman
9. Set Me Free
10. You Got No Right
11. Slither
12. Dirty Little Thing
13. Loving The Alien
