Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1988
Értékelés: 4/5
A „The Thieving Magpie – La Gazza Ladra” kétlemezes koncertalbum, amely a Marillion első igazi hivatalos koncertfelvétele, ha nem számítjuk ide a zenekar „első” koncertlemezén, a „Real To Reel”-en (1984) és a „Brief Encounter” EP-n (1986) megjelent felvételeket. Ezek inkább a kiadó kommersz húzásai voltak, hogy a zenekar egyre nagyobb népszerűségén keressen még egy kis aprópénzt, bár mindkettő kötelező darab minden igazi rajongónak (ma együtt egy 1997-ben megjelent dupla kiadványon találhatók). A „The Thieving Magpie” szimbolikus módon kerekíti le a karizmatikus énekes, Fish-sel töltött utolsó koncertpillanatokat, hiszen Fish az album megjelenése után személyes okokból kilépett a zenekarból. Ezzel a drámai lépéssel és az utódja, Steve Hogarth érkezésével, aki teljesen más típusú énekes, lassan véget ért az az időszak is, amikor a Marillion a progresszív rock új hullámának központi alakja volt, és elkezdődött az új hangzás keresése kalandosabb art rock vizeken.
A „Clutching At Straws” (1987) remekműve után a Marillion nekivágott az utolsó turnéjának Fish-sel az élén, és bár ez Fishnek, főleg lelki értelemben, rendkívül megterhelő volt, az egyes előadásokon egy cseppet sem érezni, hogy gondolatban már máshol járt volna. Éppen ellenkezőleg: az album minden dala legalábbis kiváló, hiszen a zenekar minden tagja a képességei csúcsán játszik. A felvételeken tökéletes összhangban szólal meg mindaz, ami a rajongók többségét boldoggá teszi: Rothery finom gitárfutamai, Trewavas hatalmas, fokozódó basszusmenetei, Mosley precíz és dinamikus dobolása, Kelly billentyűinek rétegzett textúrái, és a szokásos módon rendkívül érzelmes Fish, aki ezúttal is a legtöbb dal hihetetlen költői kifejezőerejének hordozója, hiszen személyiségének nagy részét beleöntötte ezekbe a szerzeményekbe. Együtt olyan kivételes energiát adnak a felvételeknek, amely helyenként a stúdióváltozatokat is túlszárnyalja. Az első CD-n a legjobb klasszikusaik közül hallhatunk remek előadásokat, például az epikus hangulatú remekműveket, a „Chelsea Monday”-t, a „Jigsaw”-t, a „Fugazi”-t és a „Script For A Jester’s Tear”-t, amelyekben mindazt halljuk, ami a Marilliont a neo-progresszív korszakában naggyá tette. A kedvelt koncertklasszikusok közül hiányzik a „Market Square Heroes” és a „Garden Party”, amelyek általában a közönség bemelegítésére szolgáltak. Néhány kisebb mínusz a felvételek ingadozó hangminőségében és a közönség korlátozott jelenlétében keresendő, de ez szinte elhanyagolható, mert a koncert lüktetése végig remekül átjön. A legnagyobb vonzerő azonban kétségkívül a felejthetetlen remekmű, a „Misplaced Childhood” (1985) teljes koncertváltozata, amely az eredeti LP-kiadáson a neo-progresszív rock említett klasszikusának csak a dalait tartalmazta félig.
Az első CD Rossini klasszikus művének, a „La Gazza Ladra”-nak a felvételével indul, ezzel folytatva néhány más progresszív zenekar (például a Yes) hagyományát, amelyek a mai napig klasszikus zenei darabokkal nyitják a koncertjeiket. Ezután a zenekar rögtön belevág a „Slainthe Mhath”-ba („Clutching At Straws”, 1987), ahol szépen megmutatják az energia hihetetlen kifinomultságát és összeszedettségét. A felvétel dalai egyébként hűek a stúdióváltozatokhoz, de még érzelmesebben szólalnak meg, mert Fish hangja még egy szinttel feljebb emeli őket. A felejthetetlen „He Knows You Know” („Script For A Jester’s Tear”, 1983) ezen változata például olyan előadás, amely engem még a stúdióváltozatnál is jobban lenyűgöz. A „Chelsea Monday” Rothery elképesztő szólója révén az egész felvétel egyik csúcspontja. Érdekes a „Freaks” előadása is, amely egy egyébként igen átlagos kislemez B-oldala volt, de itt rendkívül átéltem játsszák, tisztelgésül a rajongói klub tagjai előtt, akik magukat is „freaks”-nek nevezik. A „Sugar Mice” remek power balladaváltozatában („Clutching At Straws”) pedig már érezni Fish későbbi hírnevének csíráit. A „Fugazi” (1984) dalainak előadása is irigylésre méltó szinten van, legyen szó a rétegzett „Jigsaw”-ról, a pattogós „Punch And Judy”-ról vagy az epikus „Fugazi”-ról. A csúcspont pedig kétségkívül a felejthetetlen remekmű, a „Script For A Jester’s Tear” az azonos című debütáló albumról, amely számomra a mai napig a neo-progresszív korszak minden legjobb vonásának megtestesítője. Zárásként még két dal következik a „Clutching At Straws”-ról. Az „Incommunicado” a maga pimasz hangulatával a szokásos módon igazi energiakatalizátor, és az a pillanat, amikor a közönség is talpra ugrik, ami ezen a felvételen is szépen hallatszik. A vidám pillanat után a záró dal a rendkívül drámai és melankolikus eposz, a „White Russian”, amely híven követi a stúdióváltozatot.
A második lemezen a „Misplaced Childhood” koncepcióalbum remekművének teljes koncertváltozatát halljuk, amely sem hangulatban, sem előadásban semmiben nem marad el a stúdióváltozattól, és ez a fő oka annak, hogy ez a koncertalbum a mai napig a rajongók körében a legkedveltebb. Az előadás tehát meglehetősen hasonlóan szól a stúdióeredetihez, csak Fish hangja hordoz még több érzelmet, és Rothery is hozzátett néhány gitárimprovizációt, ezért nem érdemes az egyes dalokat külön felsorolni. Itt természetesen ott van a zenekar két legnagyobb slágere, a „Kayleigh” és a „Lavender”, valamint a rajongók körében az album legkedveltebb darabja, a „Heart Of Lothian”. Vagyis az eredeti kiadás egyetlen lényeges eleme sem maradt ki. Az egyetlen kifogásom a remek eposz, a „Childhoods End?” lerövidített változata, amely számomra az egyik legjobb daluk egyáltalán, mert szememben éppen ez az album legfontosabb pillanata (legalábbis a koncepciót tekintve). Akit az első rész nem győz meg, azt biztosan meggyőzi ez a remek előadás a legkedveltebb és legismertebb albumukról.
A Marillion a „The Thieving Magpie”-val rendkívül méltó sírkövet választott első korszakának lezárásához, és a karizmatikus skót óriástól való búcsúhoz, aki a következő évben szólókarrierbe kezdett. Aki még nem ismeri őket, annak ez egész szép kiindulópont az ismerkedéshez, bár az ő esetükben mindenkinek inkább azt ajánlom, hogy a stúdióalbumokkal kezdje, a debütálótól kezdve. A zenekar minden rajongójának viszont természetesen kötelező ez a remek koncertalbum a gyűjteményében, amely a mai napig az egyik ritka hivatalos koncertkiadványuk a Fish-korszakból.
Felállás
Fish – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Ian Mosley – dob
Produkció
Marillion és Privet Hedge
Számlista
CD 1: 73:29
1. Intro-La Gazza Ladra (2:45)
2. Slàinte Mhath (4:48)
3. He knows you know (5:12)
4. Chelsea Monday (7:59)
5. Freaks (7:59)
6. Jigsaw (6:24)
7. Punch and Judy (3:22)
8. Sugar mice (6:02)
9. Fugazi (8:38)
10. Script for a Jester’s tears (8:44)
11. Incommunicado (5:23)
12. White Russian (6:13)
CD 2: 42:33
1. Pseudo silk kimono (2:19)
2. Kayleigh (3:52)
3. Lavender (2:27)
4. Bitter suite (7:37)
5. Heart of Lothian (5:12)
6. Waterhole (expresso bongo) (2:16)
7. Lords of the backstage (6:07)
8. Blind curve (5:34)
9. Childhood’s end? (2:47)
10. White feather (4:22)
Az album hossza: 112:32
