Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pure Reason Revolution
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Forradalom tiszta észből? Az emberiség történetében rendkívül ritka jelenség. Gyakorlatilag soha nem fordult elő. Most viszont félre a túlzott filozofálgatással, amely a végeláthatatlan vitákba illik, és pusztán a zenekar viszonylag szokatlan és originális nevének a szüleménye. A „The Dark Third” a modern brit art rock csapat, a Pure Reason Revolution debütálása, amely ugyan semmiféle zenei forradalmat nem jelent, de a zenekar mindenképp hoz valami újat, hiszen a zenei világába egyrészt a progresszív rock világában otthonos space rock és pszichedelikus elemeket csempészi be (a Pink Floyd és a Porcupine Tree hagyományában), másrészt a modern rock, az indie rock és helyenként a grunge elemeit is. Utóbbi a rockműfajok azon fajtái közé tartozik, amelyek nélkül szerintem simán meglennénk, még ha soha nem is létezett volna. Éppen az indie és grunge felhangok miatt voltam elég szkeptikus a zenekar progresszív hajlamait, zenei újítóképességét és a különböző zenei elemek sikeres összeötvözését illetően. A Pure Reason Revolution nagyon jó vokális harmóniákkal is rendelkezik, amelyek a The Beatles, a The Beach Boys vagy az Yes egykori vokális megoldásaira emlékeztetnek.
A „The Dark Third” már néhány hallgatás után, egészként sem okozott csalódást, sőt, kifejezetten kellemesen meglepett, mert újat hozott a progresszív rock világába. A legszokatlanabb és legdicséretesebb az albumban az, hogy addig a mai zenei listák élén tanyázó indie zenekarok nagy többségének hangzását zeneileg és kifejezően rendkívül ízetlennek tartottam, amire nem lehet sikeresen szélesebb és mélyebb zenei formákat építeni, kiterjeszteni a hangzást, és áthelyezni a progresszív rock szférájába. Annál pozitívabban lepett meg, amikor rájöttem, hogy a Pure Reason Revolution debütálásának pontosan ez sikerült. Bár az indie hangzás (szerencsére) többnyire jól el van rejtve, a „The Dark Third” felismerhetően tartalmazza a korábban említett indie színtér hangját, de dicséretes képességgel kiterjeszti azt, továbbépíti az egyes zenei motívumokat, és így a zenei létezés magasabb fokára emeli, ami az igényesebb zenehallgatók és a progresszív ínyencek számára is érdekessé teszi. Másfelől a pszichedelia, a space rock, a férfi–női kettős vokális harmóniák és az időnkénti prog metal fogások meglehetősen egyedi kombinációjával bizonyítottan progresszív zenekar, amely a modern progresszív rock formáival szkeptikusok jókora részét is levehet a lábáról. Az album persze nem mentes a gyengébb pillanatoktól. A „The Dark Third” fő problémája, hogy a zenekarnál helyenként hiányoznak a variációk, ami néhány motívum időnkénti ismétlődéséhez vezet. Korábban már említettem a dicséretes képességüket, hogy a kiválasztott zenei ötletet jól megvalósítsák, de túl gyakran hasonlítanak egymásra az ötletek, bár azért nem annyira, hogy az album úgy szóljon, mint egy-két szám, amely folyton ismétlődik az egész lemezen át. Emiatt az album egyes részei néhány hallgatás után kissé unalmassá és ismétlődővé válhatnak. Az album egésze viszont nem szenved ettől, és ez a legfontosabb. A másik gyenge pont a billentyűs hangszerek. Bár a hangeffektekhez remekül használták őket, a többi szakaszban sok kihasználatlan hely marad, ezért a jövőben nagyobb változatosságot szeretnék tőlük.
John Courtey, a zenekar énekes-gitárosa és billentyűse szerint a „The Dark Third” koncepcióalbum, amely az álom és a valóság közötti látszólag szilárdan kijelölt határt akarja áthidalni. Ez a koncepció jól érezhető az egész lemezen, mert a számok többsége egyik a másikba folyik át, illetve egyes dalok két, egymással összekapcsolódó szakaszra oszlanak. Ez a megoldás remek folyamatosságot ad az albumnak, segít megőrizni a megfelelő egyensúlyt, és tompítja annak a veszélyét, hogy a gyengébb alkotások jobban kiütközzenek. Az album így jól összefüggő egészként működik. Egy keményebb és gyorsabb felépítésű szám például egy idő után lecsendesedik, és átolvad a következő, inkább spacey irányultságú dalba (például a „Voices In Winter” átmenete a „Bullets Dominae”-be). Ez a zenei technika már régóta nem számít különösebben újító ötletnek, de az egész albumnak kohézív szerkezet érzetét adja. Ahogy az egy fiatal zenekartól elvárható, a Pure Reason Revolution is rengeteg zabolátlan energiát visz a zenéjébe, főleg a hard rockos irányultságú számokkal, amelyek féktelen energiájukkal gyorsan megragadják a hallgatót. Mindazonáltal a Pure Reason Revolution nagyon jó érzékkel építi a lassabb ritmusú space rock hangzásokat is, amelyek a pszichedelikus hangulatról gondoskodnak. A tagok zenei képességeit sem szabad semmiképp alábecsülni. Persze nem sorolhatók a Dream Theater és mindenféle klónjaik ligájába, de a technikai tudásukra is büszkék lehetnek, bár szerintem a billentyűs hangszerek a zenekar egyik kevés gyengébb eleme, amelyet a jövőben mindenképp tovább kell csiszolni. A zenekarból különösen kiemelkedik Chloe Alper basszusgitáros és énekes. Különösen jó basszusgitárosnak bizonyul, és kissé meglep, hogy nem ő játszotta a basszust az album összes számán. Vokálisan a zenekar, ahogy már mondtam, abban igen jellegzetes, hogy két fő énekese van, akiknek az előadásai jól működnek együtt, és kiváló vokális harmóniákat hoznak létre.
Térjünk át az egyes számokra. Az „Aeropause” remek instrumentális szám, amely kacérkodik a Pink Floyd örökségével is. Közepes tempóra épül, és alapot ad a slide gitár és a szintetizátorok finom használatához, így rendkívül melankolikus és álmodozó hangulatot teremt. A szám átfolyik a „Goshen’s Remains”-be. Chloe Alper hangja, amely kétségkívül a Pure Reason Revolution zenei kifejezésmódjának egyik kiemelkedő pontja, itt először érvényesül igazán, ahogy a kiváló kettős vokális harmóniák is. A szám folyamatosan váltogatja és építi a hangulatot a keményebb és nyugodtabb vizek között, majd vissza. A középső és záró részben Jim Dobson hegedűje is elvarázsol, némi kelta pátoszt adva a számnak. Az „Apprentice of the Universe”-ön nagyon jó vokális dallamokat élvezhetünk, ezúttal Courtney hangja is jobban előtérbe kerül. Ezúttal megjelennek az elektronikus billentyűhangok és a remek gitárriffek is. A közel 12 perces „The Bright Ambassadors of Morning” lassú ritmussal nyit, amelyhez a szintik különleges hangulatot adnak. Ennek a hangfüggönyökből szőtt ambient alapnak a hallatán azonnal Fripp soundscape-jei jutnak eszünkbe, csak éppen egy rendezett, fejjel és lábbal bíró számon belül. Atmoszférikus, többszólamú vokális harmóniák következnek, amelyek idővel egy rendkívül pszichedelikus refrént is létrehoznak, ami egyszerűen nem megy ki a fejből. A záró részben remek riffelésben is gyönyörködhetünk, ami még egy kis energiát ad a műnek. Ahogy a szám számos variáción halad át, az egyes dallamok újra és újra eltűnnek, majd visszatérnek. Kétségkívül az album egyik csúcspontja. A „The Exact Colour” remek választás lett volna kislemeznek, mert az album egyik atmoszférikus csúcsa. Zongorán indul, majd finom dallamba hajlik, amelyhez a dobok kifejezetten megfelelő alapot adnak. A változatos „Voices in Winter/In the Realms of the Divine” két szakaszra osztott szám, amely főként ambient, spacey hangzásaival helyenként könnyedén révületbe ejti a hallgatót. A középső szakasz építi és fokozza a hangulatot, és néhány nagyon jó gitárriffet tartalmaz, amelyek a zenekar metalos felhangjait szolgálják. Ugyanebben a szellemben folytatódik a rendkívül szép „Bullits Dominae” is, csak épp a csodálatos vokális harmóniákhoz és az energikus metalos riffekhez a hegedű kiváló betétein keresztül még egy csipetnyi kelta pátoszt tesz hozzá. A „The Twyncyn/Trembling Willows” újabb variációkkal és különféle hangulatokkal teli alkotás, amely a hallgatót a (tudat)alatti tudat különböző állapotaiba röpíti. A hangulat fokozása után hirtelen egy thrash metalos riff lepi meg a hallgatót, amely másnak talán tönkretette volna az egész számot, de a Pure Reason Revolution képes megőrizni a megfelelő egyensúlyt. A záró „He Tried to Show Them Magic/Ambassadors Return” komplex és ambient vokálokkal, valamint ütős riffekkel van tele. Nagyon illő lezárás.
Érdekes és kissé vitatható, hogy az amerikai kiadásra néhány számot lecseréltek másokra (a „The Exact Colour” helyére a „Nimos & Tambos”, a „The Twyncyn/Trembling Willows” helyére pedig az „Arrival/The Inteniton Craft” került). Remélem, hogy az európai és amerikai kiadások közötti efféle kísérletezésektől, amelyek a rajongókat mindkét verzió megvételére kényszerítik, a következő albumokon eltekintenek.
Összességében a „The Dark Third” nagyon jó debütálás, sőt, a 2006-ban megjelent prog rock kiadványok egyik legjobbika. Az albumon egyenletesen oszlik el a kivételes energia és a finomság, amely a hallgatót gyakran arra készteti, hogy egymás után többször is meghallgassa a lemezt. Mindazonáltal a jövőben egy kicsit több figyelmet kell fordítani arra, hogy az egyes részeken a motívumok még ötletesebbek és változatosabbak legyenek. Egyébként a Pure Reason Revolutionben rendkívüli potenciál van, és szerintem szép jövő vár rájuk. Érdekes lesz figyelemmel kísérni a további zenei fejlődésüket. Hosszú idő után ez ugyanis ismét egy különleges zenekar, amely a zenéjével újat hoz, és a jövőben is megérdemli a figyelmet. A „The Dark Third” az ambient és energikus részek, a remek zenei soundscape-ek, a vokális harmóniák és a kiváló produkció keverékével (amelyről Paul Northfield producer gondoskodott, aki többek között a Rush, a Gentle Giant, a Porcupine Tree és mások mellett végzett munkájáról ismert) sok prog purista rajongót is lenyűgöz majd, mert a Pure Reason Revolution a szó igazi értelmében progresszív zenekar.
Felállás
Jon Courtney – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Chloe Alper – ének, basszusgitár
Jamie Wilcox – gitár, vokál
Jim Dobson – billentyűs hangszerek, gitár, basszusgitár, hegedű, vokál
Andrew Courtney – dobok
Produkció
Paul Northfield
Számlista
1. Aeropause (2:22)
2. Goshens Remains (4:04)
3. Apprentice Of The Universe (6:56)
4. Bright Ambassadors Of Morning (9:31)
5. The Exact Colour (6:25)
6. I) Voices In Winter (10:29)
II) In The Realms Of The Divine
7. Bullitts Dominae (6:57)
8. I) The Twyncyn (3:50)
II) Trembling Willows
9. I) He Tried To Show Them Magic
II) Ambassadors Return
