Előadó: Mayall, John
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1966
Hossz: 37.06
Értékelés: 4.5/5
Az album, amely elindította a brit blueshullámot, ma talán kissé naivan hangzik, 1966-ban viszont igazi kis sokk volt, amiért minden érdem John Mayallt és persze Eric Claptont illeti. Eric, aki korábban a Yardbirds popos megoldásaival elégedetlenül kilépett a zenekarból, Mayall szárnyai alatt a legtisztább formájában ismerte meg a bluest. Manapság Mayallt „apafigurának” nevezi, akitől saját bevallása szerint „nagyon sokat tanult, nagyon rövid idő alatt”. Itt elsősorban a gitárjátékáról van szó, amely nagyban az olyan bluesmuzsikusoknak köszönhet sokat, mint Freddie King, Otis Rush és mindenekelőtt Robert Johnson.
A Bluesbreakers minden tekintetben hatalmas előrelépés a 60-as évek bluesszínteréhez képest. Az album teljes egészében a fenti páros „hozzájárulásaira” épít: akad rajta néhány saját szerzemény, de régi blues-sztenderdek feldolgozásai is, amelyek közül tényleg nehéz kiválasztani a legjobbat. Mayall éneke és a Hammond-orgona kombinációja, amelyen Clapton a maga nyers módján mindent felgyújt, a mai napig teljesen frissen szól. Ebben nagy szerepe van a produkciónak is, amelyért Mike Vernon felelt.
Az albumot két feldolgozás nyitja: a Rush-féle All You Love (valószínűleg az egyik legjobb változat, amit valaha hallottál) és az instrumentális Hideaway, amelynek igen ötletesen improvizált előadása nagyon jó hangulatban mutatja be Mayall zenekarát. Clapton sem marad le. Főleg az elképesztő, szemmel látható fejlődése feltűnő azóta, hogy otthagyta a Yardbirdsöt. A Mayallel töltött egy évnyi fellépés (!) meghozta a gyümölcsét, ez pedig a teljesen „fekete” gitárhangzásában mutatkozik meg, amelyet agresszív megközelítés ölel körül. A Key To Love című dalt, amely a nőkről és a velük járó gondokról szól, tulajdonképpen ez a „fekete” Clapton-energia hajtja, és Mayall éneke mellett mindenféle színű és fajtájú érzelmet előhív. Ugyanezt a történetet meséli el a Little Girl, egy szélesebb dinamikájú, fúvósokkal színezett „heavy” bluesszám, ahol John és Eric jókedvűen váltogatják egymás között a „szavakat”.
Érdekesség egy börtöndal (!?) feldolgozása, amelyet Mayall egymaga ad elő szájharmonikával, Sunny Boy Williamson stílusában. Mivel ez inkább szóló „kiruccanás a természetbe”, jó, hogy nem tart sokáig – ami viszont nem mondható el a Double Crossing Time-ról, amely egyébként az egyetlen közös John–Eric szerzemény, és Jack Bruce egy másik, „szebbik” oldaláról mesél nekünk. Ezt követi Ray Charles úr látogatása a What’d I Say-jel, amely fenomenális dobszólóval örvendeztet meg minket. Hogy McVie hogyan számolja közben az ütemeket, azt valószínűleg nem sokan értik, de tény, hogy az egész őrülten szól! Ez a számmal együtt érthetően Mayall koncertjeinek műsorát záró őrület után jön még egy „up tempo” tétel, a Parchman Farm. Ezúttal Clapton nélkül, mert neki az egész túl unalmasnak tűnt, de John energikus szájharmonika-szólójával.
Tekintve, hogy a fiúk alapvetően érzelmekkel teli zenével foglalkoznak, nem meglepő, hogy jön még egy inkább „női ügy” Have You Heard címmel. Ennek a nehéz, szomorúsággal teli slágernek, a kétségbeeséssel átitatott gitárszólózással együtt, az ember egyszerűen nem tud ellenállni. Egyszerű, mégis hatásos, akárcsak a Ramblin’ On My Mind feldolgozása, a vén rókáé, Robert Johnsoné, akit Clapton az összes blueslegenda közül a legjobban nagyra tart. Clapton itt egyébként először próbálja ki magát énekesként, amiért elsősorban Mayallnek kell hálásnak lennie, aki a fiatal srácot folyamatosan bátorította. A gitárblues-fesztivál a Steppin’ Out-tal folytatódik, amely újabb Eric-kedvenc, és később a Cream repertoárjának is gyakori darabja lesz. A blues mindenhol ott van, így az It Ain’t Right-nál is, amely Mayallnek és a szájharmonikán űzött csínytevéseinek adja az album utolsó szavát.
A Bluesbreakers olyan album, amely sok szempontból közelebb hozta a bluest a szélesebb közönséghez, de az is látszik, milyen hatással volt azokra, akiknek a blues amúgy is közelebb állt. Egyikük maga Jimi Hendrix úr, aki Nagy-Britanniába érkezve, Clapton példáját követve rögtön megvette az első Marshall erősítőjét! Ami pedig magát a Mayall – Clapton kettőst illeti, hamarosan külön utakon folytatták, de ezt az utat mindketten a Bluesbreakers With Eric Clapton-nal indították el sikeresen.
Felállás
John Mayall – ének/zongora/orgona
Eric Clapton – ének/gitár
John McVie – dob
John Almond – bariton szaxofon
Alan Skidmore – tenor szaxofon
Dennis Heatley – trombita
Produkció
Mike Vernon
Számlista
1.All Your Love
2.Hideaway
3.Little Girl
4.Another Man
5.Double Crossing Time
6.What’d I Say
7.Key To Love
8.Parchman Farm
9.Have Youe Heard
10.Ramblin’ On My Mind
11.Steppin’ Out
12.It Ain’t Right
