Előadó: Slamer, Mike
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 3/5
Mike Slamer, a Steelhouse Lane és a Seventh Key – a Kansas basszusgitárosa, Billy Greer újdonsült projektje – gitárosa az utóbbi időben nagyon aktív. Így született meg a „Nowhere Land”, az első szólóalbuma.
Mike kiváló producerként ismert, és ezen a lemezen a hangszerek egymással kontrasztosan lélegeznek, tökéletesen bizonyítva, hogy milliós dollárokat érő produkciót is lehet készíteni anélkül, hogy az ember milliókat költene rá. Ez jár annak, aki saját magának produceli a lemezt, ráadásul született stúdiós „regler freak”, mint Mike Slamer. Az AOR-os kórusaranzsmánok és Terry Brock remek éneke a maguk összefonódásában kiváló kollázst alkotnak, velük szemben pedig az egész lemezen kontrasztként ott húzódnak az expresszív gitárriffek. Terry Brock hihetetlenül tisztán szól a produkcióban, és az albumról egyszerűen hiányzik a jellegzetes, inkább rekedtes hangszíne. Ez egyenesen sokkoló ahhoz képest, amit az énekével a The Sign és a Strangerways nevű zenekarában letesz az asztalra. A billentyűk szépen a háttérben tartják az egészet, és gondoskodnak a pompáról.
Slamer ismét elképesztő módon megmutatja, milyen kiváló gitáros. A hangszerkezelése hibátlan. A fickó kizárólag a dallamra építi a megközelítését. A szólói semmiképp sem hivalkodók, és Mike nem szór a hangokkal. Egyúttal a műfaji sokszínűségre is felhívja a figyelmet, ami a klasszikus futamokkal éppúgy meggyőz, mint az egyes dalok bluesos rockos beütéseivel. Mike a középső hangszeres részekben lassan építi a hangulatot, itt-ott gitárdíszítéseket szőve bele, amelyek a dalok említett hangszeres szakaszain a góchelyzetű szóló művészi csúcspontjává érnek.
Mindazonáltal… Az album valódi „összecsapás” a Seventh Key és a Steelehouse Lane között, ami azt mutatja, mennyire meghatározó, stílusalakító szerepet játszik Slamer gitárja mindkét említett zenekarban. Ezzel együtt a „Nowhere Land” mint lemez semmiben sem lep meg. Az amerikai módon émelyítő refrének a Strenghth To Carry On és a Come To Me balladákban is idegesítőek. Egyes dalok helyenként nagyon emlékeztetnek a Seventh Keyre, és az embernek az az érzése, hogy olyan szerzeményt hall, amelynek nem volt szerencséje felkerülni az említett zenekar albumára. A minőség ugyan megkérdőjelezhetetlen, az album eredetisége viszont annál inkább az.
A „Nowhere Land” erényei ellenére – legyen szó az anyag kivitelezéséről vagy a hibátlan produkcióról – az említett hasonlóság egyszerűen túl gyakran az előtérbe kerül. Ráadásul a dalok sorrendje is sablonos: egy gyorsabb tempójú szám után jön egy balladás. Aztán a lemez közepén egymás után három balladaszerű következik, a Jaded, a Beyond the Pale és a Runaway, ami megöli az album dinamikáját! A hatásos Jaded című balladában ráadásul a refrén előtti átvezetés csúnyán a Seventh Key Missy című dalát idézi, a refrénben pedig a tetejébe tipikus amerikai cukorszirupba csap át.
A kezdés nagyon ígéretes a címadó dal „arénás” pompájával. A kiváló produkció nagy albumot sejtet, ami aztán a folytatásban dinamikailag felhígul. Az Audio Illusion és a Higher Ground a címadón kívül még két markáns szám, amelyeket az ultradallamosság, az ütőerő és a hard rock sablonokon belüli frissesség jellemez – a „Nowhere Land” még több ilyet érdemelt volna. Szerencsére van még egy határozott albumzáró, irigylésre méltó drámaisággal, amely főleg a refrén AOR-os, többszólamú vokális harmóniáiból nő ki, a dal ráadásul sokszor áttűnik a motívumok között, és hatásos fordulatokkal váltogatja a hangulatokat. Tehát remek az album eleje és vége, közte viszont ezúttal álmosabb hangok között ringatózunk. Röviden: „nothing to die for” album!
Felállás
Terry Brock – ének, vokál
Mike Slamer – gitár, basszusgitár, billentyűk, vokál
Chet Wynd – dob, vokál
VENDÉGZENÉSZ:
Billy Greer – vokál
Produkció
Mike Slamer
Dallista
1. Nowhere Land
2. Strength To Carry On
3. Not In Love
4. Come To Me
5. Higher Ground
6. Jaded
7. Beyond The Pale
8. Runaway
9. Audio Illusion
10. Perfect Circle
11. Superstar
Az album hossza: 62.12
