Előadó: Kino
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2005
Értékelés: 3/5
Mostanában rengeteg újonnan alakult zenekar bukkan fel, amelyek gyakran már befutott bandák tagjainak összeállásából születnek: vagy a puszta szórakozás kedvéért, vagy hogy a horgot messzebbre vessék a parttól, és közben keressenek is egy komoly tolárt. A legjobb persze a kettő keveréke. Ezt ismerte fel a Kino is, a négy zenészből álló banda. Itt van John Mitchell gitáros (Arena, The Urbane), aki az éneket is viszi, John Beck billentyűs (It Bites), Pete Trewavas basszusgitáros (Marillion, Transatlantic) és Chris Maitland dobos (ex-Porcupine Tree).
A Cinema nevet már jó sokszor használták a zene világában (Chris Squire és Trevor Rabin Cinema nevű projektje talán a legismertebb közülük), innen hát a Kino. A „Picture” tíz dalt tartalmaz, ezek közül kifejezetten progresszív csak az első, a Losers Day Parade, amelyben a srácok rögtön megmutatják a bennük rejlő összes potenciált, és amelyről elmondható, hogy a legszebben foglalja össze a Kino új inkarnációjának nevét. A modern, félhangokkal elmosott gitárriff, amely a lehető legegyszerűbben kezdi felfedni a dal küldetését. A mélyen lüktető basszusvonal és a szilárdan megszólaló dobok kontrasztos, határozott ritmusalapot adnak! Ez és az egyszerű, de ütős riff-drive adja meg a lemeznyitáshoz szükséges lendületet. Hogy a srácok a The Beatles hangján nőttek fel, azt rögtön az első számmal tudtára adják az embernek, és azzal a motívumugrással, amely egyenesen a régmúlt idők világába visz vissza, azokéba, amelyek bizonyos fülekben úgy tűnik, örökké visszhangoznak.
Az éneket John Mitchell vállalta, akinek az igazi terepe egyébként a gitár. Akkor miért Mitchell énekel? A Losers Day Parade-et és részben a People-t leszámítva a „Picture” szépen kerekített, tömör, fejjel-lábbal bíró dalokból áll, amelyek rögtön befúrják magukat a fülbe és a bőr alá. Ha amerikai módra akarsz neo progosan szólni, és a Kino ezt akarja, akkor közel kell tudnod kerülni egy Neal Morse-féle (ex-Spock’s Beard, ex-Transatlantic, szólókarrier) vagy Nick D’Virgilio-féle (Spock’s Beard) énekhez. Még ha messze vagy is e két énekes szintjétől, elég, ha jó irányba tudod vinni a dolgot. Mitchellnek megvan az a szerencséje, hogy jó irányba megy. Angolként ugyanis be van oltva a „gabrielizmusok” beemelésének angol szindrómája ellen, amely egyébként jellemző a szigetországi neo prog bandákra. Ez az ének pedig illik a Kino kifinomult kifejezésmódjához. Mitchell hangját ravaszul helyenként még legalább egy harmonikus énekvonallal egészítették ki, ami szélességet ad a hangzásnak, a vékonyabb hang gyengesége pedig testet kap. Az ilyen stúdiótrükkökben a tapasztalt srácok tökéletesen otthon vannak.
A Kino nem tipikus neo prog banda. Ők is „The Beatles-őrültek”, amit a „Picture” kompozícióinak többsége megerősít. Ha az album a nyolcvanas években jelent volna meg, a dalok közül simán kiválogathatnál néhány potenciális slágert. Érdekes, hogy a számok többnyire közepes tempójúak, inkább álmatagon lelassítottak, mintha a srácok nem akarnának túlzott rockos vadulásba kezdeni. Az élénkebb kitérő például az egyszerű, rövid „retro new wave eighties light pop rocker”, a Room For Two „The Police-os gitárdrive-val”, amely gond nélkül futhatna a rádióadókon. A Kino tehát a pop rock, sőt az AOR felé hajlik! A dallamos tömörség egyértelműen elsőbbséget élvez a progresszív kitérőkkel szemben, amelyek legfeljebb gyengítenék a kidolgozott motívumok formájának kifejezőerejét. A középső hangszeres részekben a srácok kicsit több alkotói teret engednek maguknak, de a szólós kirándulásokat szorgalmasan, éppen megfelelő mértékben adagolják, hogy a dolog megőrizze a tökéletes rockos folyékonyságot. A billentyűk a dallamos háttér megépítését vállalják, amelyre mesterien rakódnak rá a sokszínű zongoradíszek és gitármotívumok, ezek adják a Kino zenéjének szükséges színességét és dinamikáját.
A lemez másik csúcspontja a People, ahol Mitchell változatosabban énekel, és az érzelmei jobban kibontakoznak, mint a lemez bármelyik másik dalában. A ritmusszekció végre több felfedező extravaganciát kínál (ami a lemezen egyébként nagyon hiányzik, tekintve a Kino tagjainak nevét), a dalt progos ritmusokkal megtűzdelve. A People kiválóan kombinálja a neo prog elemeket, ízlésesen adagolt pop rock dallamokkal. Hogy a Kino mögött John Mitchell áll, az eredeti Arena-gitáros, az a Swimming In Women refrénjében is megmutatkozik, a refrénen belüli többszólamú harmóniák használatának hasonlósága miatt. Ha pedig Pete Trewavas, a Marillion tagja felé fordulunk, és a Kino és a Marillion közötti hasonlóságot keressük, a Holding On című számban találhatunk némi támpontot a Marillionnal (a Hogarth-éra!), miközben Trewavas a Kino hangzásába inkább azt hozza, amit a Transatlanticban csinált, mint azt, amit most a Marillionnal.
A srácok kereskedelmileg is jól akarnak szólni, a nyolcvanas években egy ilyen album biztosan nagy sláger lehetett volna. Rockos lazaság, könnyedség, szép, kidolgozott dallamok, nagyjából elmondva: modernizált The Beatles, kifinomultan hozzáadott prog rock szárnyakkal. Tehát mindazoknak, akik „émelygés nélküli” rockot kerestek. A többiek, akik a hetvenes évek mélyebb alkotásaiban otthon vagytok, és valami új zenei kísérletet kerestek, a Kinóban semmi újat nem találtok, vagyis olyan lemezt kaptok, amelyet három hallgatás után több mint alaposan átrágtok, és hamarosan abszolút „túl édes” lesz nektek.
Felállás
John Mitchell – ének, gitár
John Beck – billentyűk
Pete Trewavas – basszusgitár
Chris Maitland – dob
Számlista
1. Losers Day Paradise (9:03)
2. Letting Go (5:25)
3. Leaving A Light On (6:17)
4. Swimming in Women (5:22)
5. People (6:07)
6. All You See (5:08)
7. Perfect Tense (4:16)
8. Room for Two (3:43)
9. Holding On (7:08)
10. Picture (2:22)
Játékidő: 54:59
