Clawfinger – a svéd veteránok kitárulkoznak (2007)
Szerző: Sandi Sadar Šoba
Az interjú dátuma: 2007. június 16.
RockLine: Szia, Bård! Tudom, hogy a kérdés kicsit ismétlődik, de azért áruld el, mit érzel, amikor végigsétálsz a fesztivál átláthatatlan tömegén?
Bård Torstensen: Az elején tényleg intenzív és vegyes érzéseim voltak, hiszen ilyen korán léptünk fel. Évek óta nem játszottunk ilyen nagy rendezvényen. Volt egy kis lámpaláz, de átadtuk magunkat az érzésnek, elűztünk minden felesleges félelmet, és már az első néhány számnál a régi módi szerint szántottunk, és kiderült, hogy minden fáradozás bőven megtérült. Zak (Tell; énekes) méltó módon összekapcsolódott a tömeggel, a kommunikáció pedig úgy ment, ahogy kell. Egyformán jól fogadták a régi dalokat, amelyeket az idei fesztivál néhány idősebb látogatója talán még az MTV aranykorából ismer, de mivel a hangulat olyan őszinte és intenzív volt (pozitív értelemben), ugyanilyen viharos fogadtatásban volt részünk néhány eddig még nem hallott dalnál is. Tényleg egyedülálló! Nyilván a régi receptet kell követni: lazíts, és légy a tömeg része, egyetlen egészként.
RockLine: Valóban látszott, hogy a tömeg nagyon vágyott rátok. Mint ahogy mi is láttunk titeket játszani Szlovéniában. Lehet, hogy tévedek, de úgy emlékszem, két koncertet adtatok nálunk …
Bård: Hármat … Ljubljanában kétszer, aztán felléptünk egy motorosgyűlésen is, ahol mindannyian összegyűltünk valahol egy erdő közepén.
RockLine: És milyen emlékeitek vannak Szlovéniáról és a koncertekről? Egyet tavaly adtatok, egyet pedig 1995-ben. Milyen az összehasonlítás?
Bård: Mindig fantasztikus volt! Ha jobban belegondolok, most, hogy említetted a tavalyi fellépést, eddig négy látogatást lehetett összeszámolni Szlovéniában … Az 1995-ös első látogatás után tényleg azon tűnődtem, lehet-e még őrültebb az élmény. Hihetetlen! A keleti országok – Szlovéniát a volt keleti országok közé sorolom – visszafogott koncertenergiával és lendülettel rendelkeznek. Voltunk Varsóban, és tényleg nehéz közvetlen párhuzamot vonni Szlovéniával … Szlovénia ilyen kis ország, mégis megvan benne a nyugati országok koncertkultúrája és felszabadultsága. A stage diving és a crowd surfing csak szelíd leírása annak, amit nálatok átéltünk, és azt kérdeztük magunktól: mi történik itt tulajdonképpen? Ráadásul egy ilyen kis országban. Tiszta őrület! Miután önállóak lettetek, a függetlenség után nagyon gyorsan beolvadtatok a környező országokba. Az emlékeket így nem is kell túl sokat előhívni, mert mindig olyan közel vannak, és vigaszt nyújtanak a rossz pillanatokban.
RockLine: És a kelet–nyugat összevetésben a koncerteket is párhuzamba állítod?
Bård: Nem koncertszempontból hasonlítok. Azt hasonlítom, amit egy átlagos utcai séta közben megéltem. Általában így megyek lazítani, ha megérkezem valahová, és így töltöm fel lelkileg az akkumulátoraimat a fellépés előtt. Mindig érezni akarom annak az országnak vagy városnak a lüktetését, esszenciáját, lelkét, ahol fellépünk. Ez nem nehéz, mert senki sem ismer fel, így zavartalanul nézelődhetek mindenfelé, és olyasmit is látok, ami a hírnév miatt mondjuk rejtve maradna a szemem elől. Koncertszempontból négy fantasztikus szlovéniai koncerttel lettünk megajándékozva. És az is hihetetlen, hogy egy ismerősöm azt mesélte, nálatok legendák is születtek. Nézzétek, mitek van! Laibach! Amikor élőben láttam őket, világos volt, hogy ilyen erős színpadi jelenlét nem sugározhat csak úgy. Az idő és a körülmények formáltak benneteket. Ez a rock’n’roll. Amit mi csinálunk – az pussy fuck’n shit! Bárcsak meg tudnánk tenni azt, amit a Laibach. Az az igazi! A zeneipar rendszerellenes hősei iránt csak tiszteletet érezhetek. Ebben a szegmensben mi igazi zöldfülűek vagyunk!
RockLine: Az előbb azt mondtad, hogy az utcán senki sem ismer fel, de ez nem mindig volt így. Néhány éve még az MTV és más, nevezzük őket „igazi és nagy” adóknak, videókínálatának állandó szereplői voltatok. Mi történt azután, hogy az MTV leoltotta a reflektorait, másfelé fordította a tekintetét, és titeket aztán sokszor figyelmen kívül hagyott?
Bård: Valójában tudatos megbékélés volt nálunk, mert tudtuk, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Megunják az arcodat, és valaki más veszi birtokba a képernyőket. Ez a videóbiznisz természetes állapota. 15 éve fiatalabbak voltunk és szebb arcúak, de ha csak erre építettünk volna, mi húztuk volna a rövidebbet. Megunnának minket. Így viszont folytattuk azt, amit érdemesnek tartottunk a folytatásra. Anyagilag nézve a okok elég szegényesek lennének. Minden hónapban a megkeresett pénzből általában csak egy ipari munkás fizetését kapom. Mégis édesebb nekem az így megszolgált pénz. A pénz nem ok a kitartásra. Tudatosan úgy döntöttünk, hogy azt csináljuk, ami elsősorban nekünk fontos, és ezt folytatjuk. Még ha, mondjuk így, senkit nem is érdekel. Engem illetően fütyülök az ilyen bizarrságokra, mert tudom, hogy olyasmit csinálok, amibe beleöntöm a lelkemet és a testemet, és hajlandó vagyok érte áldozatot hozni. Lehet, hogy már nincs annyi olyan ember, aki régen a pólóinkat vette és imádott minket azért, amit ők maguk gondoltak, hogy képviselünk, de hiszem, hogy van legalább egy maroknyi hasonlóan gondolkodó, akinek azért tetszünk, amit a kisebb, a kicsit nagyobb vagy a nagy fellépéseken adunk.
RockLine: Sokakat teljesen szétzilálna a médiafigyelem hiánya, ti viszont tizenkét évvel később is kitartottatok. Az összesítés: 7 album, megszámlálhatatlan koncert, harci sebek és ezernyi kilométer. Most a legújabb lemezt mutatjátok be – Life Will Kill You. Mit üzentetek ezzel az albummal a világnak?
Bård: A címe ellenére ennek a lemeznek sokkal több köze van az élet egyik tényéhez, amely elől nem lehet elmenekülni – a halálhoz. Nem tudom, miért … Valójában tudom, csak azt nem tudom, el akarom-e mondani nektek.
RockLine: Akkor elég pesszimista az album üzenete, ha nem akarjátok felfedni.
Bård: Nem. Nagyon optimista. Csak terápiás hatása van, amikor bizonyos dolgokat és megtörtént eseményeket próbálsz magyarázni. Egy szemernyi pesszimizmus sincs benne. Jó, elmondom, amit nem szoktam naponta. Novemberben meghalt az apám ….
RockLine: Őszinte részvétünk.
Bård: Köszönöm … A halál mindig jelen volt az életemben, de soha nem ilyen közvetlenül. Bennem elmozdult valami, és erről kezdtem írni. Olyasmiről kezdtem írni, ami nem közvetlenül tárta fel a belső állapotokat, hanem például a kisképernyőkről érkező halálról beszélt. Öngyilkos merénylőkről kezdtem írni, az éhezésről… De amikor ez valakivel megtörténik a hozzád közel állók közül, a személytelen absztrakcióból átkozottul a te ügyeddé válik. Az apámmal nem voltak különösebben szoros kapcsolataink, hogy most vigasztalhatatlanul gyászolnám a halálát. A halál az életünk része. Magam még nem éltem át halált, de a fő kérdés a fejemben csak az volt, mi is tulajdonképpen a halál. Mi az élet? Mi a halál? Az, ahogyan az ember meghal, összefügg azzal, hogyan él.
RockLine: Szerintem ezúttal a kevésbé közvetlen közlésről egy másik szintre váltottatok. Mit vártok az egész promóciótól és az albumtól?
Bård: A fogadtatásról egy-két év múlva tudok majd mesélni, de főleg kellemesen meglepett, hogy a kritikusok elég jól fogadták. A személyes elvárásaim tényleg teljesen nullázódtak. Nullán vannak! Ha nincsenek semmilyen elvárásaid – ezt tanultam meg ennyi év alatt –, akkor nem lehetsz csalódott. Csak azt kell tudnod, hogy tényleg mindent beleadtál. Csak a saját reményeimről és vágyaimról tudok beszélni … Azt kívánom és remélem, hogy az album legalább egy kis médiafigyelmet kapjon.
RockLine: Ennek része az is, hogy itt vagytok, és hogy a koncertetekről a diRec USB-s rögzítési technológiával készül felvétel, amelyet ezen a fesztiválon mutatnak be először. Mi a véleményed a modern technológiáról, az MP3-ról, az internetes terjesztésről és hasonlókról?
Bård: Valójában ebben a zenei szakmában mindig csak a pénzkeresésről és sokak divatrögeszméiről szólt a dolog. A hangzást lehetne javítani. Aztán itt vannak például az In Flames, akik csak öt számot vettek fel. Mi azonnal lelkesedni kezdtünk az ötletért. A karrierünk során elég sok hibát követtünk el, de ez számunkra tökéletesnek hangzott. Igaz, hogy nem akarsz megörökíteni valamit, ami tele van hibákkal. Mégis hallottam már elég sok albumot, amely tele volt hibákkal, és tényleg lenyűgözött a csiszolatlan őszinteségük. Azt mondod magadban: „Hála annak, hogy nem vagyok tökéletes! Csak ember vagyok!” Pár év múlva pedig tudunk szórakozni rajta, és felidézni az esemény hiteles emlékeit …
RockLine: ŠMég egy utolsó kérdés, tudom, hogy pihenni szeretnél, de mindenkinek feltesszük, így neked is. Mik a rövid és hosszú távú terveid mint a Clawfinger tagjáé és személy szerint mint emberé, és egyben – tiétek mint kollektíváé?
Bård: Rövid távon egy sör a koncert után, aztán intenzív koncertpromóció és folyamatos új anyagok írása, még ha nem is kerül mind lemezre. A lényeg, hogy játsszunk, írjunk és vegyünk fel. Nem azért, hogy slágert írjak, hanem hogy mindig mozgásban legyek. Utána szeretnék pár hétre hazamenni és feltöltődni. Elkezdenék koncentráltan dolgozni és felvenni. Ez nagyjából részben a hosszú távú terv is. A hosszú távú tervem már az is, hogy átvészeljük a telet, és megérjük a következő tavaszt.
RockLine: És mi lesz a következő logikus lépés, amelyet a Clawfinger a jövőben megtesz, hogy zenei evolúciójában előrehaladjon?
Bård: Amikor új albumot megyünk felvenni, nem tudjuk következetesen mindazt, amit szeretnénk, így mindig a spontaneitás értelmében vett zenei evolúcióról van szó. Egyszerűen megtesszük, amit akarunk. Mindig … Mindig vannak körvonalaink, amelyeket aztán közös erővel színezünk ki. Mindig mindannyiunk jelenlétéről van szó.
RockLine: Eléggé kimerítőek voltunk. Még ez: mit üzennél az olvasóinknak és a Clawfinger-rajongóknak?
(kinyílik az ajtó, és hátulról a mikrofonunkhoz közelít a Clawfinger legfelismerhetőbb arca – a karizmatikus énekes, Zakk Tell)
Zakk Tell: Bármit hord össze ez a kis emberke a mikrofonod előtt, az hazugság! Hírhedt hazug! Norvég, nincs semmi kultúrája, és öreg. (nevetés) Én amúgy Zakk vagyok, a Clawfinger énekese!
RockLine: Éppen zárjuk az interjút, és megérkeztünk az utolsó, záró felvonáshoz, amikor az olvasóinknak üzenhetsz bármit, ami a lelkeden fekszik – üzeneteket vagy akár haikuköltészetet … (nevetés)
Zakk: Szuper! Úgy éreztem, nektek van itt valami érdekesebb a szokásos szárazságoknál! Az üzenetem: ne mondjátok erre a lemezre, hogy come back, mert mi itt voltunk évek és évek óta! És itt is akarunk maradni az elkövetkező évekig és évekig!
Bård: Szerintem a dolog nagyjából így megy: hallgassátok meg a lemezt, alakítsátok ki a saját véleményeteket, és ki is dobhatjátok, ha nem szeretitek …
Zakk: Igazából viszont illően hallgassátok békében és csendben, maximális hangerőn …
Bård: Békében és csendben, és maximális hangerőn …. (nevetés)
Zakk: Persze! A környék békéjére és csendjére gondoltam, hogy a hangszórókból csak a mi zenénk szóljon dúsan. Ha számít nektek, megtisztelnétek minket, ha támogatnátok a zenekart. Ha viszont nem szeretitek, megvehetitek egy barátnak, aki talán megkedvelné. Ajándékba adhatjátok karácsonyra vagy más praktikus alkalomra. Svédországban a napéjegyenlőséget is megünnepeljük. Megvehetitek a kutyátoknak is. Használhatjátok a megfőzött spagetti alátétjeként is, ha nem akarjátok megrongálni az asztal lakkját. Milliónyi módon használhatjátok … Nem lesz könnyű! Igen … Készíthettek belőle egy remek lámpát is, ha több száz példánnyal beborítjátok. A körben felfüggesztett CD-k igazán egyedi fényhatást tudnának létrehozni. Nagyjából ennyi a lemezünk gyakorlati használhatóságáról.
RockLine: Személy szerint úgy vélem, a rajongók többsége azt teszi majd, amit nem említettél, és amire a lemezeket készítik – betette a CD-lejátszóba, és meghallgatja … Újra és újra …
Zakk: Jó ötlet!
Képgaléria




