Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Verona / Teatro Romano / Olaszország
A koncert dátuma: 2016. szeptember 10.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 39,00€
Verona, Olaszország egyik legfestőibb városa, páratlanul gazdag történelemmel és kiválóan megőrzött óvárossal, amely még ma is turisták tömegeit vonzza a világ minden tájáról, a hajdani ókori római színház, a Teatro Romano falai között látta vendégül a legendás angol Marillion zenekart. Egyeseknek a (neo)progresszív rock hősei, másoknak a brit zene legféltettebb titka, amely a mai napig kiváló stúdióalbumokat tesz le az asztalra. A Marillion a jelenlegi turnén már elkezdte bemutatni új lemezét, az „F*** Everyone and Run” címűt, vagyis (röviden) az „F.E.A.R.”-t. Még az artrock-veteránok érkezése előtt éreztük, hogy ez az este különleges lesz, hiszen jobb helyszínt, mint egy egykori ókori római színház, szinte el sem lehet képzelni.
A Marillion tagjai karizmatikus énekesük, Steve „H” Hogarth nélkül vonultak a színpadra, és a „Marbles” (2004) című lemez klasszikusával, a „The Invisible Man”-nel nyitottak. Bár kiváló szerzeményről van szó, különösebb meglepetést nem jelentett, hiszen az elmúlt tizenkét évben számos más koncerten is ezzel indítottak. Amikor elérkezett az első versszak ideje, Hogarth először a színpadi kivetítőkön tűnt fel, majd végül mégiscsak kilépett a hűséges közönség elé. Ezúttal is a mogorva, sötét „láthatatlan ember” bőrébe bújt, ahogy az éles társadalomkritikus szöveg megkívánja. Meg kell jegyezni, hogy Hogarth az egész este során remek énekhangon volt, bár megalapozott a gyanú, hogy ezúttal kicsit mélyen nézett a pohár fenekére, hiszen kétszer is elfelejtette a szöveg elejét. Először a „Sounds That Can’t Be Made” előtt esett meg vele ez a malőr az azonos című stúdió-mestermű dalánál, ahol az elején félig a sálba mormolva improvizált, és humorral próbált kikeveredni a pácból. Végül sikerült megtalálnia az igazi „szavakat”, és felvenni a ritmust a többiekkel. Hasonló gond adódott a rendes műsor záró számánál, a „Neverland”-nél is, amelyet egy rövid bevezetőbeli botlás után elölről kellett kezdeni.
Egyébként ez volt az egyetlen két „incidens”, már ha egyáltalán lehet így nevezni, az egész este során, mert az angol zenei mesterek fantasztikus dalválasztással, fenomenális hangzással és gyakorlatilag hibátlan előadásban varázsoltak el minket színes pályafutásuk számos gyöngyszemével. Ráadásul „H” mindkét botlást kiváló énekkel feledtette, a vokálisan igen igényes dalokban is. Az éneklésben jó támaszra lelt Pete Trewavas basszusgitárosban, aki szokás szerint a kísérővokálokat vitte. Némi vokális segítség jött Mark Kelly billentyűstől is, aki végig szorgosan őrködött billentyűs birodalma felett, és sokkal fiatalabbnak látszott, mint amennyi valójában. Ian Mosley dobos a tiszteletre méltó kora ellenére is rendkívül eleven, precíz és rugalmas, míg az egyetlen eredeti tag, Steve Rothery gitármester ismét bebizonyította, hogy a rockgitárosok legkifinomultabbjai (és sajnos igazságtalanul figyelmen kívül hagyott alakjai) közé tartozik. Számos szólójának szinte transzcendens ereje van, és ezek az egyik kulcsfontosságú elemei annak a különleges hangulatnak, amelyet koncerten csak a Marillion tud megteremteni.
Az aylesburyi megingathatatlan kvintett rendkívül fűtött és lazán játszott előadásban szinte a teljes színes diszkográfiájából felvonultatta a sztenderdeket (csak a nyolcvanas évek végéről és a kilencvenes évek végéről feledkeztek meg kissé). Az új albumról elővették a több mint tizenhat perces „The New Kings”-t, amely a legtársadalomkritikusabb szerzeményeik közé tartozik: a szövegben keményen leszámolnak az újkori kapzsi yuppie-kkal, akik egyre gyorsabban pusztítják az emberi társadalmat és a Földet. A „The New Kings” alatt külön dicséret illeti a színészekkel készült kiváló videókivetítést is, amely átéltem mutatta be a remek szöveg központi üzenetét. A kultikus koncepcióalbumról, a „Brave”-ről (1994) is három kultikus dalt játszottak: a „The Great Escape”-et, a „Wave”-et és a „Mad”-et. A rendes műsor fő meglepetései közé tartozott a „Marbles” csemegéje, a „Fantastic Place”, a vokálisan rendkívül igényes „Afraid of Sunlight” az azonos című albumról, az effektekkel átszőtt „Quartz” az „Anoraknophobia” (2001) klasszikusai közül, valamint az „Afraid of Sunlight” (1995) örökzöldje, a „King”. Utóbbit már jó ideje nem játszották, a közönség pedig a vetített ismert elhunyt zenészek és filmszínészek képei közül a leghangosabban akkor reagált, amikor Lemmy és Robin Williams tűnt fel a videóban.
A Marillion a rendes műsort a már említett „Neverland”-del zárta, ami a kezdeti rövid fennakadás és az újrakezdés ellenére végül tökéletesre sikerült. Az első ráadásban a zenekar az egyetlen nagy slágerével, a „Kayleigh”-vel visszatért a nyolcvanas évekbe, egyenesen az úgynevezett Fish-érába. Hogarth egy régi, 2000-es interjúban ezt malomkőhöz hasonlította, amitől a Marillion semmiképp sem tud megszabadulni, mert az ő érkezésekor nem döntöttek az átnevezés mellett. Mostanra biztosan sokat változott a véleménye, hiszen az újabb koncerteken már szinte alig marad el legalább egy rövid főhajtás a még mindig leghíresebb korszakuk előtt.
Kifejezetten mulatságos volt nézni, ahogy az olasz biztonságiak idegesítő szúnyogokként szaladgáltak Hogarth nyomában, amikor leugrott a színpadról, és elkezdett sétálni a felhevült tömegben. Bár a biztonságiak inkább akadályozták, mint segítették, H úr nem hagyta magát zavarba hozni, és a legkedveltebb Marillion-örökzöldet úgy énekelte el, ahogy kell (már amikor nem Fish áll a mikrofonnál, persze). A „Kayleigh” után a várakozásoknak megfelelően jött a kötelező kísérő, a „Lavender”, miközben a közönségből szinte senki sem számított arra, hogy átvált a „Bitter Suite” rövidített változatára (csak a harmadik, „Blue Angel” című szakaszt játszották el), majd egyenesen a „Misplaced Childhood” (1985) győztes energiakatalizátorára, a „Heart of Lothian”-ra. Hogarth magabiztosan, a maga módján énekelte el a „romantikus” neoprog korszak klasszikusait, bár a nagyon személyes szövegek és a dalok természete miatt mindig kicsit szokatlan, ha valaki más énekli őket, mint az ő nem kevésbé karizmatikus elődje.
A második ráadás egy kisebb és egy nagyobb meglepetést hozott. A „This Strange Engine” (1997) album gyakran a legmellőzöttebbek közé számít, ezért jó volt hallani az „Estonia” előadását, amely a rajongók körében egyébként a legkedveltebb dal rajta, és a Marillion az elmúlt turnékon elég gyakran játszotta is élőben. A kompkatasztrófa, az Estonia elsüllyedésének tragikus története ennek ellenére ismét megrázott. Sokkal nagyobb meglepetést okozott viszont a több mint tizenöt perces címadó remekmű, a „This Strange Engine”, amellyel eposzi módon zárták fantasztikus veronai fellépésüket. Utoljára még egyszer ambient transzba ringatták a közönséget, majd búcsúzásképp viharos ováció jutott nekik a hűséges rajongóktól.
A Marillion huszonhét éve változatlan felállásban játszik, és ilyen adat mellett nehéz eszünkbe juttatni még egy zenekart, amely hasonló, kivételes teljesítménnyel büszkélkedhetne. A tagok között a színpadon uralkodó irigylésre méltó kémia egyszerűen megdöbbentő, és olykor úgy tűnik, a katalógusuk legigényesebb dalát is el tudnák játszani a legvalószerűtlenebb körülmények között. Bár a legnagyobb sikereiket már a nyolcvanas évek közepén elérték, és a brit média többsége még mindig kitartóan figyelmen kívül hagyja őket, minden lépésükön látszik, hogy a zenekar minden tagjának ma is rendkívül erős a motivációja és az alkotói tüze, ezért minden egyes dalt hatalmasat élvezve játszanak. A veronai koncert azon artrock-látványosságok közé tartozott, amelyek még sokáig a vége után is erős nyomot hagynak, és ebben ezúttal bizonyosan a Marillion segítségére volt a kivételes, ókori római környezet is, amilyet nem minden koncertélményen kapsz.
Setlista
1. The Invisible Man
2. Power
3. The Great Escape
4. Fantastic Place
5. Sounds That Can’t Be Made
6. The New Kings
(I.) Fuck Everyone And Run
(II.) Russia’s Locked Doors
(III.) A Scary Sky
(IV.) Why Is Nothing Ever True?
7. Wave
8. Mad
9. Afraid of Sunlight
10. Quartz
11. King
12. Neverland
—első ráadás—
13. Kayleigh
14. Lavender
15. Bitter Suite (III. Blue Angel)
16. Heart of Lothian
—második ráadás—
17. Estonia
18. This Strange Engine
Képgaléria
