Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Komen / Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. július 1.
A Metal Mania olyan fesztivál, amelyet idehaza legendás hírnév övez. Voltak jobb és rosszabb pillanatai, de a Kras szívében rendezett esemény családias hangulatával mindig gondoskodott megannyi felejthetetlen pillanatról. Zenei és mellékes élményekről egyaránt. A Metal Mania már nincs, de örökségét hűen viszi tovább a Live After Death, idén, ha nem tévedek, immár harmadszor egymás után. Nincs a világon még egy olyan helyszín – talán a Tolminka és a Soča összefolyását leszámítva –, amely nosztalgikusabb érzéseket ébresztene, mint a legendás lépcsők, amelyek betonkényelmetlenségük ellenére mégis annyira kényelmesek, hogy egész napot kibírsz rajtuk gond nélkül. Idén a focipálya színpadát ismét főleg hazai zenekarok foglalták el, plusz néhány banda a szomszédos országokból, a még nyárisabb hangulatról pedig idén a koktélokat felszolgáló kubai lányok gondoskodtak.
Az idei fesztivál megnyitásának dicsősége – a „világ az ifjúságé” mondás szellemében – a fiatal tengermelléki thrash-erőnek, a Black Reapernek jutott. A srácok az elmúlt egy évben szorgalmasan gyűjtik a színpadi tapasztalatot, és ez csak kamatozik, mert a színpadon úgy működnek, mint egy jól megkent hadigép, amely nem ismer kegyelmet. A zenekar összeszokottsága minden alkalommal, amikor elcsípem őket, magasabb szintű; a fiúk magabiztosak és erősek a színpadon, Rok loboncos haja pedig egyre hosszabb. A változatos riffelés elsősorban a Slayer, az Exodus és a Kreator hatását idézi, de a Black Reapert az energikussága és a szimpatikussága miatt nem lehet túlzott sablonossággal vádolni; lenyűgöző a zenekar technikai felkészültsége egészében, mindenekelőtt pedig a fiatal dobos, Patrik zúzása, aki a dobok mögött úgy tombol, mint valami Andy Galeon (a Black Reaper–Death Angel párhuzamot fiatalságuk és thrash mivoltuk miatt lehetetlen megkerülni). A Black Reaper kiváló kora esti nyitány volt a kétnapos ünnepléshez.
Hasonló műfaji vizekre eveztünk át egy újabb tengermelléki bandával, a grgari Woli Wóval. Nyersebb és brutálisabb thrash ez, egyszerűbb riffekre és ritmusokra épül, ami viszont nem jelenti azt, hogy kevésbé ütne. Inkább ellenkezőleg: a Woli Wo úgy támadta meg Koment, mint Sátán az erdőből, a punk és a thrash keveréke jót tett a színpad előtt álló, egyébként kisszámú közönségnek, a korai időpont miatt pedig az a „fáradtság”, amiről ez az „alco-weed thrash metal” banda híres, még nem jutott túl erős kifejezésre. Beni Abbathra emlékeztető morgása viszont egy kis téli hangulatot hozott a forró Komenbe, hehe.
Az Eruptionnel is thrash metal vizeken maradtunk, de nem panaszkodtunk. A zenekar a legutóbbi felállásváltás után, amikor Škofát a basszusgitáron Nika Krmelj (GMB) váltotta, egy rövidebb színpadi szünetet követően szorgalmasan gyűjti a tapasztalatot. Bár ez csak a harmadik koncert volt az új felállásban, az Eruption bebizonyította, hogy alaposan felkészült a cserére, az összeszokottság ugyanis még mindig nagyon magas szintű. A gitáros páros, Andrej Čuk/Grega Kamenšek a riffekkel megint úgy aprított, mint azokban a japán éttermekben, ahol a szakács/nindzsa előtted főz, Nika basszusa úgy zörgött, mint a tankok hernyótalpa, Tegla mindent szétbombázott maga körül, Buco pedig ismét igazolta a nevét, mint jelenleg az egyik legjobb hazai frontember. Az Eruption harmadik stúdióalbumát épp most veszik fel, és türelmetlenül várjuk, mit lehet majd hallani 2017 februárjában!
Műfajváltás következett a Misttel, és mivel már esteledni kezdett, jólesett egy kis doom és lassabb ritmusok. A lányokon és az egyetlen szakállason – akárcsak az előttük színpadra lépőkön – meglátszik a rengeteg koncerttapasztalat, amelyet külföldön is szereztek. Így nagyobb gond nélkül ismét elbűvölt a retro hangzású doom, amely műfajilag a Black Sabbath, a Pentagram és a Candlemass közelében jár, Nina hangjától pedig baljós, boszorkányos felhangot kap, mintha az ördög ágyasainak gyűlése zajlana. Blaž érkezésével a zenekarba tovább erősödtek a gitárok, ezért az újabb szerzemények riffjei erősebbnek és meggyőzőbbnek hatnak; remélem, a zenekar minél előbb bebizonyítja és megerősíti a stúdióbemutatkozóval, hogy nem csupán egy a női énekes doom bandák trendjéből.
A fesztivál egyik legjobban várt zenekara számomra az Ater Era volt, a szlovén Isztria black metal ereje, amely idén az év elején, néhány hónapos szünet után tért vissza a koncertszínpadokra. A trió a harmadik stúdióalbum előkészítése miatt vett ki pihenőt, az album idén jelenhet meg, a March to Abysmal Void című kislemez pedig be is jelentette. Az Ater Era a Live After Death fesztiválon egyébként is jókora adag új anyagot mutatott be, amelyet még kidolgozottabb atmoszférikus részek jellemeznek. Pontosan ezek teszik az Ater Erát hazánkban (és azon kívül is) még különlegesebbé, hiszen a brutális részekkel, amelyek a sötétség erői és a természet hatalma közötti örök harcot jelenítik meg, tökéletes egyensúlyban működnek. A srácok a zenéjüket számos, a black metalra nem jellemző elemmel gazdagítják, S.S. hangja pedig biztosan és méltóságteljesen úszik a black metalos kirohanások nyersessége és a nyugodtabb, atmoszférikus részek között. Az Ater Era egy jó órás szettben az új számok mellett a bemutatkozó In Autumn’s Solitary Deckline és az utódja, a Beneath Inanimate Grime zúzóival is megörvendeztetett, de mivel a koncentráció lassan már lankadt, a hosszú számok és a hosszú szett miatt a vége felé már kissé túl nagy falat volt.
Az első nap egyetlen heavy metal falatjáról a Stare device gondoskodott, a legendás Requiem új inkarnációja, amelynek tagjai a számos halhatatlan himnusz atyja, Marko Slokar mellett Jurij „Egzi” Čotar (ének), Domen Lahajnar (gitár), Matjaž Winkler (dob) és Jani Lah (basszus). Mindannyiuk közül valóban Egzi lépett a legnagyobb cipőbe, hiszen azokat az énekesi feladatokat látja el, amelyeket a múltban Primož Romšak és Sergej Škofljanec. Egzi magabiztosan oldja meg a feladatát, énekben nem sok minden róható fel, frontemberként is tudja szítani a közönséget a megfelelő pillanatokban, az viszont tény, hogy a Requiem-himnuszok olyan erősen beleivódtak a hazai heavy metal/hard rock közönség fülébe, hogy az énekesi különbségeket helyenként nehéz figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére a közönség láthatóan éhes volt a heavy metalra, mert végig énekelte az olyan slágerek refrénjeit, mint a Zvedno nebo, a Rock’n’Roll naj živi, a Kaja, a Križarji vagy a Slovenska; a színpadon is jó volt az energia, a levegőben pozitív hangulat vibrált, a záró himnusz, a Stare device pedig várt befejezés volt. Reméljük, a Stare device a jövőben saját szerzeményeket is kínál majd.
Az első napot a ljubljanai pokoli trió, a Hellsword „boszorkányórája” zárta, tisztességes adag old school, istenkáromló black/speed metallal. Az old school zúzás méltó befejezés volt, a Hellsword pedig az új számmal, a Call of the Sepulchre-rel emlékeztet rá, hogy az új Gonosz mindig a sarkon leselkedik.
Képgaléria
